Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1918-11-28 / 48. szám
XVI. évfolyam. 1918. november hó 28. 48-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyedévre 3 korona, egy szám ára 24 fillér. n=a: Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. =rr Felelős szerkesztő WÉA1ETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközleményck, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felőételnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== Uj korszak. Négyszáz éves szenvedésünknek egyszerre vége szakadt, de még kissé bátortalanul lépünk, attól tartva, hogy féltett érdekekbe ütközünk. Mert szigorú törvények uralkodtak mostanig, melyek béklyót vertek a szabad szóra, az igaz nemzeti cselekedetre. Csak suba alatt lehettünk igaz magyar hazafiak, mert saját kormányaink állítottak volna bitófa alá. Eddig csak a gondolatok voltak vámmentesek, ma már a szó is az. Szabad megmondanom az igazságot mindenkinek és mindenki előtt és szabad publikálnom is brosürökben és a sajtóban, anélkül, hogy bolondnak,^ őrültnek nyilvánítanának, feltéve, hogy állításom igazságát bizonyítani is képes vagyok. Mindenki a sajtó ellenőrzése alatt áll. Ennek kötelessége a korrupciót leleplezni, történt legyen az arra alkalmat adott eset hatóságoknál vagy magánosok között. Az a korhadt parlament, mely 8 álló esztendeig szipolyozta az ország eleven vérét, pénzét, amely a kabinetiroda és az osztrák kormány engedélye nélkül lélekzetet sem vehetett, a köztársaság kikiáltásakor megszűnt létezni, hogy helyet adjon az igazi népképviseletnek. A munkás piszkos surca szalonképes lett, az iparos munkában megdurvult kezével utat nyitott magának a miniszteri székhez. És erre szétrebbentek a régi aera exponensei. Ma egy se szerepel. Hová lettek a grófok, hercegek, bárók, akik népboldogi- tóknak tolták föl magukat, hová a régi ministerek, akik féltették hatalmukat, földbirtokukat s alkottattak törvényeket, melyek alatt a nép, a mizera plebs nyögött, izzadott, dolgozott, adózott, éhezett és vérét és életét áldozta. És hová lett az Isten kegyelméből származott király, a legfelsőbb hadúr, a népek mostoha atyja ? Eltűnt, elmenekült, miután előbb mondva csinált ünnepel tetősben részesült a civis Debrecenben. Fellélekzünk: Adtál Uram erőt bilincseink széltöréséhez, adj tehetséget a régi bűnök kiegyenlítéséhez, szálld meg lelkeinket, melyek keresik az egymás megértését és teremtsd meg nekünk, sokat szenvedett magyaroknak az áldást hozó, nyugalmas, sóvárgott békét. Csics Ödön. Az Orsz. Nemzeti Tanács Propaganda Bizottsága a következő kiáltványban és Felhívásban fordul szerkesztőségünk utján a közönséghez: A forradalom befejeződött! Kezdődik a rend és a munka! Katonák ! Polgárok ! Kihirdettük a köztársaságot! Csak a nép hozhat ezentúl törvényt, csak a nép választhatja meg ezentúl az ország vezetőit. Megszüntettük a háborút! Kibékültünk ellenségeinkkel és jóbarátai leszünk a nemzetiségeknek. Magyar, román, tót, szerb, rutén egyforma testvérek ebben az országban, hiszen mindnyájan dolgozó emberek vagyunk! Úgy öleljük meg a testvérnépet, mint a jóbarát a másik jóbarátot. Ha már együtt éltünk, együtt nevelkedtünk, együtt is fogunk maradni és boldogulni. Földet szerzünk a népnek! • Törvény készül, hogy minden földmivelő több holdas birtokhoz jusson. Urak lesztek a saját földjeiteken. Csak a becstelenül viselkedők nem kapnak földet, mert becsületes ember nem tűrheti, hogy a szomszédja rabló legyen. Aki a forradalom idején is rabol, titeket is meglopna később. Szabadság, népuralom, béke, föld! Ezt hozta a forradalom. Mindent elértünk, amit csak akartunk. Kezdjük meg tehát a dolgos és szorgalmas életet. Mindenki lásson a megélhetés után. A dolgos emberre nagy szüksége van az országnak. A forradalom hasznát, gyümölcsét csak akkor élvezhetjük, ha az ország munkához lát, felépiti a házakat, termel élelmiszert, készít ruhát, szerszámot. Gazember, aki a munkát akadályozza. Gazember az, aki most fosztogat. Szégyent hoz reánk az, aki még garázdálkodik. Titeket kérünk, tartsátok fenn a rendet! Csak a fosztogatók miatt kell még a katonaság. Ha ti is segittek, hogy megfékezhessük a gonosztevőket, végleges lesz a béke. Dolgozzatok tehát és vigyázzatok a rendre ! Akinél lopott holmit találtok, jelentsétek fel! Akit lopáson kaptok rajta, szégyenitsétek meg! Ha ti is segíteni fogtok, jólét lesz az országban. Éljen az uj, szabad és békés köztársaság! Felhívás az ország minden községének jóérzésü lakosságához. Férfiak! Asszonyok! Gyermekek! Az ország viharos átalakulása átmenetileg rázkodtatásokat okozott. A forradalom vívmányait, A „Nagybánya“ tárcája. Sírjunk, én édes kisleányom! . . . — Irta: Révai Károly. — Az ég fekete, nagy a sötétség. Lelkemet nyomja gyötrelmes kétség: Mi lesz a mi hazánknak sorsa ? Ha száz ellenség letapossa. Hollók röpülnek a fejünk felett, Azt károgják, hogy minden elveszett! Szétfoszlott minden, mint egy álom. . . . Sírjunk, én édes kis leányom! Virágos rét, — nem a miénk már, Kalászt többé nem érlel a nyár; A búgó erdő sűrű lombja Nem ringat többé nyugalomba. Patak vize nem ad enyhületet, Madárdal nem zeng a fejünk felett. A legárvábbak lettünk e világon. . . . Sírjunk, én édes kis leányom ! Gyászruhát öltsünk. Nem a mi vétkünk, Hogy honszerelmünkben elégtünk! Megmarcangoltak itt is, ott is. Belénk rúgott még a halott is. Ha nem hinnék Istent e föld felett: Meg átkoznám az egész életet! Mig el nem múlik ez az álom, Mosoly arcunkra ne találjon S csak sírjunk édes kis leányom! . . . Öreg akác. Irta: Samassa Dési Antiéi. Zártkörű kis világom kertkeritésén túl csákánnyal, fejszével, szekercével, vastag kötéllel felfegyverzett kis csapat halad. Orosz foglyok. A kertkapuval szemben megállnak a várbástya árnyában a Lovas-uton, ahol kiégett, rozsdaszinü fü, egy két törött lóca és gyérlombu akácfák alatt játszó mezítlábas, sápadt gyerekek képviselik a fővárosi nyarat. Előbb tanakodnak, nekigyürkőznek, majd munkához készülődnek az oroszok. Nagy esemény ez nyár derekán öreg, csöndes Budán. Azonnal körül is seregli a foglyokat egy egész csapat kiváncsi, bámész gyerek. Lármás szavú fiuk, kócos- hajú leányok. Az utca virágzása. Az élet jövője. Csöndet szerető, békés Budának réme. Gyerekek, akik talán sohasem voltak fiatalok és hiába kicsinyek, olyanok, mint a nagyok. Unottak, fáradtak, fölényesek, agyafúrtak. Legfeljebb csak akkor gyerekek, ha katonabandát hallanak vagy olyasvalami történik az utcán, amit nézhetnek. Mert bármily cinikus is az utca gyereke, alaptermészete a kíváncsiság. No, de hát legyünk elnézők, hisz én, az öreg gyerek, magam is kiváncsi lettem, hogy a szekercés oroszok itt a közvetlen közelben vájjon mit terveznek ? Csakhamar megtudtam. Megálltak egy öreg akácfa mellett és ásni kezdtek. Az akácfa nagyon-nagyon öreg volt. Száraz volt már az egész koronája, csak egyik oldalágának a végén volt egy kis halványzöld sapkája. Sárgás, bágyadt levelek selymének ottfeledett foszlánya. A tövénél mély gödröt ástak, mint a sir- kertekben, amikor temetnek. Ásó-kapa munkája után a szekerce és a balta hasogatta a szegény öreg ákácfa törzsét. Majd köteleket dobtak a testére és mint ahogy a koporsót a földbe eresztik, úgy húzták le a faóriás hulláját a rozsdavöröses gyepre. Temetés volt. Nem hiányzott a kiséret sem. Többnyire gyerekek. Egy-két töpörödött öreg asszony, rokkant katona, akik épen véletlenül arra jártak-keltek. Mind megálltak, mind komolyan oda néztek. Maguk sem tudták, maguk sem érezték tán, hogy végső tisztességén vannak egy darab életnek. Egy életnek, amely nőtt, fejlett, nagy lett és — megöregedett. Egy életnek, amelynek volt sok drága szép tavassza, perzselő szép nyara, aranykönnyes ősze, fehér téli álma. Volt sok ébredése és volt sok virágzása, amikor ráborult fehér fürtvirágok menyasszonyi fátyla. Szél is megcibálta viharokkal küzdött, záporokban fürdött, napfényben ragyogott holdsugaras csendben halkan sóhajtozott, amikor illatába belelehelte egész költészetét, akácéletének édes-bus történetét. Hogy hány dalos madárka hagyta el hűtlenül zöld sátorát, hány torkos méhecske lopta meg fürtjeinek mézét; hány orkán törte le ágkarjait, amelyeket játszó gyermekek fölé nyújtott. És hogy megnőttek a szőkefürtös apró gyerekek, akik törzse körül körbe-körbe futkostak, játszottak, énekelték az „iszpilángi rózsát.“ Gyerekek, akiknek a szőke haja fehér lett.
