Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-05-16 / 20. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1918. május 16. reszíelni. De várnia kell; mert az igazság Lelke nem tolvaj, hogy sötétben munkálkodjék. Pirkadat, világosság, a hét világossága kell Neki! De azért a bűneiért sanyargó társadalmak e legnehezebb napjaiban is él a pünkösdi Lélek, folytonosan fölöttünk kering, körülöttünk jár, aranyos szálat bocsát ki magából, azzal kerít bennünket mindig szükebb és szükebb gyűrűbe, hogy egymás közelében közös nyomorúságaink szemléletében mégláthassuk az Isten ujját. Ha majd megpillantjuk az isteni kezet, már is éledni kezd a tűznek világossága: a hit. Ez Isten j gondolatai szerint alakítja az embert, igazzá teszi az embert; mert az igaz hitből él! (Rim. 1. 17.) Ez a hit világossága öntudattá, önérzetté tud változni, gerinccé izmosodni, amely majd kristályos jellemben ke- ményedik ki. A jellem viszont elveken épül föl, amelyeket a hit fénye a közöttünk szállongó Szentlélekből pattant ki az egyesek és a tömeg számára. így lesz a hit az igazság hordozója, az igazság Lelke a mi századunk pünkösdi tüze. E világégés borzalmai a Messiásvárók sóhajait tépik ki sziveinkből: „Egekharma- tozzatok . . .“ De mit? A egész világ kórusa zengi: A békét, a békét, a békét 1 Ugy-e ; most meg tudnók becsülni a békét, de vájjon készitgetjük-e meleg fészkecskéjét ? Á szeretet, a megértő szeretet a béke csalo- gatója. Kellene önzetlenség az első kérész- ; tények meggyőződése szerint: „Az enyém; a tied is.“ Ez a rang, osztály, állás különbség nélkül mindenkit jóban részeltető önzetlenség megint a szeretetből táplálkozik. Igen a szeretet nagy tény, hatalmas elem, melyet az uj kor Prométheusza, Krisztus, az örök boldogság izelitőjeként hozott a földre és mi mást akar, minthogy az égjen, lobogjon, forrasszon egyiive emberi sziveket. Ez a „szeretet Lelkének“ munkája s a mi társadalmi boldogulásunk tüzes abcje. Az öröm az Isten országának harmadik jellege. Mi az öröm? A friss, erős, meleg élet érzete, s átérzett, tapasztalt erő. Élet maga az Isten, erő az isteni szentség. Kell tehá i gazi életszentség, ország pilléreket építő erkölcs, erős ifjakat nevelő tisztaság. Ez a finom tisztaság csal mosolyt és játszi jó kedvet a picinyke ember orcájára. * III. Ez gyújtja meg az igazi szűzies szerelem lángjait az ifjú szivekben. Ez fésüli ki belőlünk a bűnös sárfészkeket beoltó kulan- csokat. A tiszta erkölcs, a „tiszta nemzedék,“ ez a Szentlélek örömének birtokosa, így lesz az öröm a társadalmi boldogulás hordozója, amint a költő is énekli róla: Deine Zauber binden wieder Was die Mode streng geteilt, Alle Menschen werden Brüder, Wo dein sanfter Flügel weilt. (Schiller: An die Freude 1.) Ez is a Szentlélek munkája. így lesz a Lélek a századok lelke, élete az örökkévalóság tüze. Charitas. J Hollósy Simon, j Szinte hihetetlenül hangzik: Hollósy Simon már 62-ik évében járt. Úgy képzeljük mindig magunk elé, ahogy először láttuk, mikor 1896. májusában Nagybányára jött, hogy az ő és társainak idejövetelével kis városunk fejlődésének történetében uj lapon újabb fejezet kezdődjék. Nagy akaraterőtől izzott a szeme, amely csak egyet látott: a rajongásig szeretett természetet. S a természetnek ez a fanatikusa most a természet ölébe hajtotta fáradt fejét pihenőre. Szeme, amely szinte először merészelt a rnaga módján nézni- látni, megtört; hangja, amely meggyőződéstől hevített elveit közvetitte közte és tanítványai k elhalt; fáradt kezéből kihullt az ecset, amelyikei volt bátorsága keresztül húzni mindazt, amit az ő idejéig magyar művészetnek neveztek s volt ereje megmutatni vele, megnyitni vele, mint bűvös vesszővel azt a forrást, amelyből a művészet felkentjei ihletett percükben egyedül menthetnek: a természetet a maga egyszerűségében és mégis ezerszerüségében. I Nem a „mindenáron mást“ volt az elve, hanem tudván tudta, hogy a fejlődés iránya mindig az volt, hogy a művészi munka mesterségbeli része bizonyos érési fokon túl akadémikus jellegűvé lesz, formalizmusba merevedik; ezt a préselt virágszagot nem állhatta, lerázta az iskolajárás porát és kiszabadult a szűzi természetbe az élő virágok közé, minden művészet örökösen megifjitó forrásához, a felszabadult lélek teljes mohóságával. S amit ott magába szívott, azt a levegőt, fényt, meleget, szint, azt akarta meg- rögziteni. S erre nevelte tanítványait is, akik nagy számban vették körül az uj igék hirdetőjét. Tulajdonképen kettős irányú volt a működése: művészi alkotás és mesteri nevelés. S talán az utóbbi volt az igazibb eleme. Tanítványa, barátja s művészetének talán legmélyebb megnan megint vissza, komoly, elborult arccal jártkelt mindenfelé, mintha keresett volna valakit . . III. A főváros egyik elsőrangú intézetében kitűnő ellátásban részesült Árva Lizett. Majorosné asszonyom, az igazgatónőnek mint fogadott leányát mutatta be, kinek neveltetéséről ő fog bőségesen gondoskodni. Természetesen eleinte sok gondot okozott az igazgatónőnek a leányka tudatlansága ; azonban csakhamar fölismerte benne a tanitásra alkalmas, fogékony egyént, mert Li- zettnek éles esze s rendkívüli szorgalma volt. Csak túlságos komolyságát és magába zárkozott természetét nem tudta megváltoztatni. Minha bizonyos gyűlölet élt volna fiatal szivében az emberiség iránt. Csak akkor vidult föl,- ha Majorosné asszonyom belátogatott hozzá. Ilyenkor még mosolyogni is látták. Ragaszkodó szeretettel borult az öreg asszony nyakába s könnyezve csókolgatta arcát. Negyedévenként egyszer Wond- rácsek ispán ur is beállított s az igazgatónővel lebonyolítván a komolyabb számadási ügyleteket, egy-egy órácskát Lizett társaságában töltött el, nem feledkezvén el mindannyiszor az ősi Wond- rácsek név különös előnyeit hangsúlyozni a gyermek előtt. A méltóságos báró úrról nem sok szó esett; utasítás folytán nem is igen hozták elő, nehogy a hirsóvár tanitó kisasszonyok regényes történetet eszeljenek ki s esetleg szóbeszéd tárgyává tegyék. Az egyetlen megemlékezés annyiból állott, hogy az árva gyermek egy forró kézcsókot küldött jól- tevőjének minden ilyes látogatás alkalmával. Ezzel aztán napirendre is tértek a báró ur fölött. De a ki bele tudott volna látni a gyermek szivébe, az láthatta volna, hogy Zalai Béla emléke abban a megsanyargatott szívben oltárképül van fölállítva. Nem szerelem volt az! Hiszen ez a gyermek azt sem tudta még, mi a szerelem ? Hanem imádat egy jótevő iránt, ki őt gondoskodásának és szeretetének melegével vette körül. Úgy imádkozott a jótevő alakhoz, mint egy istenséghez. A mi szellemi fejlődését illeti, az csakugyan bámulatba ejtette a> tanítónőket; alig múlt el az első év, — már lehetett látni rajta, hogy a jeles tehetség hatalmasan kezdi bontogatni szárnyait. Testileg meg éppen feltűnő változáson ment keresztül. A 15 év rózsás bűbája ömlött el a sugár alakon. Mindenesetre -sokat változtatott rajta a divatos öltözet is, mert ebben a tekintetben is Wond- rácsek ispán ur teljes fölhatalmazást nyert a báró úrtól. A költség egyáltalában nem jött számításba. A báró ur Öméltósága a letelt évet arra használta föl, hogy a szegény utszéli virág múltját fölkutassa. De hiábavaló volt minden fáradsága. Az öreg Wondrácsek ispán ur többeket, megbízott, hogy kutassák titokben a gyermek származását. Ezek aztán a környékbeli faluk és városokat ösz- sze is járták, de sehol nyomára nem akadtak. Valószínűnek látszott tehát az a föltevés, hogy Árva Lizett valahonnan távolabbi vidékről került a csókási kastély közelébe. (Folyt, köv.) értője, a kongeniális Réti István találóan jellemzi őt is, iskoláját is: „Iskolája nemcsak a műterem falai közt volt, a vendéglők és kávéházak törzsasztalánál még inkább, hol jóbarátként mindig együtt volt tanítványaival, akik rajongásig menő szeretettel csüggtek rajta, lesték szavát, hangulatát. Érdekes és szokatlan egyénisége, a zsenialitás minden reprezentatív attribútumával, szenvedélyes és fordulatos beszédje különös varázzsal voltak a fiatalokra s fanatikus hiveket — de fanatikus ellenségeket is — szereztek neki. Barátai és tanítványai élő meleg falként vették őt körül szeretetükkel s ép oly forrón óhajtották a modern művészet diadalát idehaza, mint mesterük elismertetését.“ Ez az elismertetés azonban késett. Az újítók sorsát végig kellett neki is élnie: küzdelem, becsületes törtetés a meggyőződés erejével, de épen azért folytonos beleütközés a régi, merev rendszer híveibe. Lobogó lelke álmát "nem volt elég ereje teljesen érvényre juttatni. A sok akadály, meg nem értés fogyasztotta erejét, lelkesedését s titkon rágódó férget költött bele leikébe. Técsőre vonult vissza, a mármarosi hegyek rengetegébe, ahonnan a legközelebbi állomása nem Budapest volt, az ő szemében még mindig a félművészet, a komolytalanság, a zsurnalisztikus felületesség városa, hanem München, hivő lelkének Mekkája. A háború azonban remete-életre késztette a técsői álmodozót. Ott álmodta tovább azokat az álmait, amelyeknek szálait Münchenben kezdte szövögetni. S az álmok most egyszerre félbeszakadtak, a szál elszakadt . . . A többi aztán már mind csak külsőség. A vég mindig, mindenkinél egyforma, mint a kezdet. Megsiratták, elkísérték, elhantolták . . . Meggyászolják egy darabig, s aztán megint jön a hétköznapiság. — De nem ! Nem ilyen nyomtalan az ő eltűnése, mint az üstökösé. Ott marad az ő lelke azokban, akik segítettek neki a zászlót kibontani, felemelni, magasra tartani s akik többé nem adják ki a zászlót a kezükből, azt a zászlót, amelyet a rajongásig szeretett nagy rajongó, a mester nyomott a markukba. Ott rejtőzik a szeme irányitó sugara a tanítványok színeiben, a keze nyoma a vonalakban; a lelke tüzet tovább szítják tanítványai, barátai, követői s ha közbe-közbe ez a tűz lankadna, újra élesztik őket, megállnak a Holiósy-képek előtt vagy kimennek a természetbe, ahova ő vezette ki először őket s megint uj lelkesedést merítenek a művészetnek és a természetnek örökké kiapadhatatlan üdítő forrásaiból, n. b. Haláláról a család a következő gyászlapot adta ki: „Özv. Hollósy Simonné szül. Steffens Janka úgy a maga, mint az összes rokonság nevében mély fájdalommal, de az Isten szent akaratában megnyugodva adja szomorú tudomásul, hogy forrón szeretett férje, Hollósy Simon festőművész életének 62-ik, boldog házasságának 19-ik évében, az üdvösségünkre rendelt szentségekkel megerősítve, május 8-án, estéli 7 órakor szelíd lelkét visszaadta Teremtőjének. A megboldogultnak hűit tetemeit május hó 10-én d. u. 3 órakor Técsőn fogjuk a róm. kath. egyház szertartása szerint beszentelni és 11-én d. e. 10 órakor Mármaros- szigeten szeretett szülei mellé eltemetni. Az engesztelő szent mise áldozatot pedig má'jus 13-án d. e. 9 órakor a técsői róm. kath. templomban fogjuk bemutatni a Mindenhatónak. Técső, 1918. május 9-én. özv. Hollósy Simonné szül. Steffens Janka, neje, özv. dr. Csiky Gergelyné szül. Hollósy Anna, testvére, özv. dr. Hollósy Istvánná. Steffens Marianna, férj. nemes Thomitz Jánosné sógornői. Steffens Richárd sógora. Az örök világosság fényeskedjék neki!“ Hollósy Simon festőművészt szombaton délelőtt temették el mély részvét mellett. A vármegye tisztikara Szabó József alispánnal élén, a város tisztikara dr. Krisfalussy Sándor polgármester vezetésével jelent meg a temetésen. A köz- oktatásügyi miniszter nevében Dobay Sándor tanácsos mondott búcsúbeszédet. A temetést Ilosvay Lajos apát-főesperes végezte. A temetésen különböző képzőművészeti társulatok képviseltették magukat és a közönség is nagyszámmal volt jelen. HIRE K. Swärdström Valfeorg daiestélye. Folyó hó 9-én igazi művészi nívón álló hangversenyben gyönyörködött városunk közönsége. Ilyen magas színvonalú estélyre alig emlé-
