Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-04-18 / 16. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1918. április 18. lovag dr. Berks Lajos a Vaskorona-rend és a Ferencz József-rend lovagjának, a hadiérem, a Vöröskereszt Il-od osztályú hadidiszitményes díszjelvény a többrendbeli hadi kitüntetés tulajdonosának, ny. cs. és kir. vezértörzsorvosnak, több tudományos társulat tagjának és a nagybányai Vöröskereszt-egylet városi választmánya elnökének folyó évi április hó 12-én hajnalban, élete 75-ik évében váratlanul bekövetkezett elhunytát. Istenhez költözött kedves halottunk hült tetemét f. évi április hó 14-én vasárnap d. e. 11 órakor fogjuk a róm. kath. egyház szertartása szerint Rák-utca 7. számú gyászházban leendő beszen- telés után az anyaföldnek visszaadni, az engesztelő szentmise-áldozatot pedig április hó 15-én d. e.. 10 órakor mutatjuk be a Mindenhatónak a helybeli plébánia templomban. Az elhunyt kívánsága az, hogy ő miatta egy szál virágot se áldozzunk az enyészetnek. Áldás és béke poraira! Nagybánya, 1918. április hó 12-én. Dr. lovag Berks Lothár és családja. Lovag Berks Lajos öccse és neje: szül Oblatek Juczi, Berks Emmi, Berks Erzsiké húgai. Berks Nóra, Berks Évike, Berks Judit unokahugai. Lovag Berks Leóné szül. Bartl Mária sógornője. A nagybányai Vöröskereszt egyesület választmánya is adott ki gyászlapot, mely igy hangzik : A nagybányai Vöröskereszt-egyesület mély megilletődéssel tudatja, hogy az egyesületnek nagyérdemű és buzgó elnöke, lovag dr. Berks Lajos, a vaskoronarend és a Ferencz József-rend lovagja, a Vöröskereszt II. oszt. hadiékitményes díszjelvény tulajdonosa, nyug. cs. és kir. vezértörzsorvos f. évi április hó 12-én a közjó érdekében kifejtett áldásos és tevékeny életének 75-ik évében elhunyt. Egyesületünk mindenkoron kegyelettel gondol azokra a nagy szolgálatokra, melyeket az elhunyt a világháború évei alatt érdekében oly eredményesen kifejtett. Nagybánya, 1918. évi április hó 12-én. A temetés f. hó 14-én vasárnap délelőtt ment végbe óriási közönség jelenlétében. Ott volt a város egész társadalma s őszintén megkönnyezte a kiváló férfiút. Áldás emlékére! Lajos bácsi. Eltávozott hát Ő is már körünkből, — Hajlott korban, — s nekünk mégis korán. Mióta köztünk élt, — ágy megszerettük Derűs, késői élet — alkonyán ! Törtető, - lázas korszellem hullámán Délceg, szelíd, gáláns öreg legény: Előkelőség, s őrök játszi humor Fénylett élénk, kedves tekintetén. vés, se nem szellemes, sem nem ilyen, se nem olyan. Csak éppen hogy férj. Egyéb semmi. Afféle férj, a ki el tudja tartani a feleségét. Azt se valami különösen, csak éppen úgy a hogy! Még csak autót se tarthat neki, a Riviérán se telelhet . . . Hát ilyen a képe a bizonyosnak? Juj! beh józan és hűvös ez élet. . És azt kérdezi magától: miféle társadalmi rend az, hogy az eladólányok részére még csak csinos és gazdag férjjelöltek se álljanak rendelkezésre elégséges számmal. Érdemes-e ilyen társadalomba egy szép és kedves és jó kis lánynak beleszületni ? A mig Evelin ekkép gondolkozott, az apja és anyja, mondjuk röviden — a szülei csöppet se voltak elragadtatva az ő képzelgéseitől. Már közel jár a nagykorúsághoz és még mindig nem választott, mert nem tudta magát elhatározni. Még mindig csak vár — vár — vár! Az évek, az évadok és a zsúrok múlnak, de Evelin egyszer sem érezte a szivében azt a bizonyos szúrást, melyet a szerelmi hagyomány szerint éreznie kellene, hogy bizonyos legyen felőle, hogy az a bizonyos megjelent. Kifárasztott és kimerített már egész sor tisztességes szándékot. A melyek kidőltek és részbe visszavonultak a legényélet magányába, részint egy-egy élelmesebb és gyakorlatibb lelkületű mama vagy leány, esetleg özvegyasszony közvetítésével kikötöttek a házasélet szigetjein ... Barlay papa kezdi a játékot unni . . . — Mama, ez a mi lányunk hoppon marad. Nemes szigorral megfutott ösvényén, — Fehér hajjal is — gyöngyöző kedély; Gazdag látkörü pezsgő eszme-élet: — Lajos bácsi — a mint szivünkben él! Illetékesek méltassák érdemeit, A mely magas rangba emelte öt E dal csak lényének varázsát zengve Szerény lángot gyújt emléke előtt . . . Hisz már csak emlékezés fénye mellett Látjuk ajkán a megnyerő mosolyt; De nem hallunk többé finom, halk hangján Csevegést, vagy eszme-cserét, komolyt. Koporsóján nem láthattunk virágot, Pedig vágyott vinni a kegyelet, De ö kívánta: földi elmúlását Ne kisérjék virág enyészetek. De a hódolat könnyes pálma-ágát Frissen hantolt sírjára hadd tegyem: E világ orkán rémes lombolásán Régi buzgalma fölgyúlt lelkesen! Lankadt erőit megjeszitve küzdött; Szent akarásból merítve erélyt . . . Kórágyakon sínylődő harcosoknak Gyakorta nyújtott orvosi segélyt. Itt lángolt fel késői munkássága, Hol aggkorára otthont keresett. Vérségi gyöngéd körben nyert családot, S kis városunkban köz-tiszteletet. A mily összhangzatos volt élte útja, Oly csöndes, könnyű volt az elmúlása . . . S a tavasz legszebb mosolya sugárzott Lajos bácsinak utolsó útjára. Niola. A következő szinévad. Hogy valahára várva várt végét érte a túlságosan hosszúra nyúlt sziniszezon, számadószéket tarthattunk fölötte, hogy lássuk, milyen kulturális és erkölcsi ellenértéket hagytak a színészek városunkban cserébe azokért az eléggé fel nem becsülhető anyagi javakért, amelyeket elvittek, továbbá milyen tanulságokat lehetne levonni belőle a jövőre vonatkozólag. Kulturális hasznát- abban találjuk meg, hogy az utóbbi négy év szinműirodalmi termékeivel megismertettek bennünket, s legalább részben utólértük elmaradottságunk mellett a haladó világot. Erkölcsi ellenértéket azonban igen keveset kaptunk, mert a közel 50-re tehető bemutatott darab közül komoly, számottevő munka igen gyéren akad, aminek oka, hogy felük opeBarlay mama nem tud más válasszal ked veskedni, mint hogy egyet, de nagyot fohászkodik. Miközben szemét az égre mereszteti. S egyet mellékesen hozzásóhajt: — De hát mit tehetünk? Erőltetni nem lehet senkihez. A felelőség nagy. Hát ha boldogtalan lesz és nekünk tesz szemrehányást. Én azt nem viselném el. Barlay papa elhallgat. Barlay papa sem vállal felelőséget ... Evelin azonban érzi a körülötte terjengő légkört a sűrű, sűrűbb, legsűrűbb célzásgatások után. Hol Barlay papa pötyögtet el egy vonatkozást az ő hajlott korára és hozzáfűzi az épületes megjegyzést: — Evelin, mi lesz belőled ha én behunyom a szememet. Hol a mama ront be egy zsurról azzal a hírrel, hogy valaki eljegyezte magát, akit megkaphatott volna, a ki majdnem megkérte és csak egy biztatásra várt, de hiába. Aztán félreállt. — Vigyázz, Evelin, egyszer majd csak az a Rajmond Élóris is félre fog állni. Igazán nem értem, mire, kire vársz ? Szól' Barlay mama és gyorsan kioson, érzi hogy elszólta magát. Olyasmit ejtett ki a mit Evelin nyomásnak nézhetne, pedig ő felelősséget a világért sem vállalna magára. Evelin aznap egész éjjel egy hunyást se tett. Dr. Rajmond Flóris arca cikázott folyton előtte. Dr. Rajmond Flóris hangját hallotta szakadatlanul. Behunyta a szemét, — hiába. Párnákba temetkezett. Hiába! A sötétből felbukott dr. Rajmond hangja. rett, ideig-óráig tartó életre szánt silány fércmunka. Ennek dacára, mivel négy éven keresztül volt zárva a színház kapuja a mostani idényig, hozzászokva a mozival a kulturális szórakozás kereséséhez, szinte lázas mohósággal tódult a közön- a színházba, hol a mozinál mégis csak nagyobb fajsúlyú kulturális élvezetre talált. De nem ez az egyedüli oka annak, hogy a mostani társulat sok-sok fogyatékossága mellett is három hosszú hónapos szezont kibírt. Száz meg száz uj darab reklámját olvasta városunk közönsége a négy év alatt a fővárosi lapokban, szerette volna mind megismerni. A háborús meggazdagodás is sok uj embert hódított meg a színháznak, a régiek pedig talán még az elszegényedés mellett sem tudtak lemondani az irodalmi élvezetről, kulturemberhez méltó életükből legalább ez a kis foszlány maradjon meg, a többit úgyis elnyelte már a pusztító moloch, a háború, De általában véve mindenki kereste legalább egy-két félórára a feledést, hisz oly nagy szükség van rá. Viszont a társulat ilyen kedvező konjunktúra közepeit hamarosan észbekapott. Folyton újat nyújtott. Lejátszotta az elmúlt négy év minden számottevő újdonságát jól-iosszul, — inkább rosszul, — a közönség pedig nem kritizált, nem válogatott, csak lelkesedett, elfogadott mindenkit és mindent örömmel, mig bele nem .fásult. Pedig nem ártott volna egy kis nyitott szemű bírálat a közönség részéről sem. Persze rég volt itt utoljára társulat, elfelejtették, milyen nívón állott az s milyen esést mutat ahhoz képest a mostani szereplése. Legutoljára Hevesék voltak itt Szatmárról, igaz hogy békében, amikor lehetett elsőrangú társulatot toborozni. Hogy milyen volt az a társulat, néhány adattal jellemezzük. Négy tagja Budapestre szerződött: Szende Ferenc az operához, Vidor József a temesvári színházhoz, amelynek társulata nyáron Budán játszik, H. Balla Mariska egyik fővárosi orfeumhoz és egy énekesnő, nevét már elfeledtük, a népoperához. Volt operettre és drámára külön személyzete, húsz tagú zenekara. A mostani ezzel szemben hanyatlást mutat. Hogy a férfiak gyengék voltak, megbocsájtjuk, háborúban vannak a színészek is, de a nők csak nem mentek el a háborúba! Zenekar sem volt, ugyanaz a személyzet játszott össze-vissza mindent, operettet és drámát, természetesen a nivó rovására. Azt az ellenvetést is csak a jámbor önámi- tás teheti, hogy ez a háborúban más társulatoknál is igy van. Tévedés. Vannak jobb társulatok is ennél, naivság annyira megelégedettnek lenni, hogy valaki azt merje mondani: egyik színésznő a Kék rókában jobb volt, mint Kertész Ella. Ennyire elfogult csak az lehet, akire az egyéni szeretetreméltóság nagyobb hatást gyakorolt a És Evelin úg.y magában zsörtölődött vele! Szinte oda-odamondogatta nekit „Mit akarsz te, dr. Rajmond, velem ? nem hagysz nekem békét, te doktor Rajmond? A ki Rajmond vagy és még Flóris azonfelül. Négy év óta járogatsz hozzánk azzal az eltökéltséggel, hogy engem elfogsz venni valamikor, — egy szép napon. Egy kukkot sem árultál el erről, ma is az vagy, a ki voltál négy év előtt, mikor nálunk bemutatott Tódor bácsi. Csendes, előzékeny, figyelmes. Nem változtál csöppet sem. Nem nyilatkoztál, nem vallották De azt hiszed, nem látok beléd, nem tudom, miért járogasz hozzánk ? Kiérzi ezt egy lány még hallgatásból is. A hogy te végigeszmélgeted minden megjegyzés nélkül a kibukottak, kihullottak, kimaradtak, kirepültek hosszú sorozatát. Es nem szólsz semmit. A hogy te meg-megjelensz a te napjaidon, a te óráidban, kétségbeejtő türelemmel, elnézéssel és hallatlan megbocsájtásokkal mindennemű szeszélyeskedésekkel és figyelmetlenségekkel szemben. Azt hiszed, nem vagyok tisztában veled? Te azt hiszed, hogy kibőjtölöd valameny- nyit és valamikor a tiéd leszek ? Egyszer mégis ... ha mind kimaradtak, ha látom, hogy már nem lesz senki és hiába várok, akkor te léssz az a szalma- és deszkaszál. amelybe kapaszkodom. Egyszer, ha meggondoltam magamat . . . Te akkor majd olyan jóságosán és elnéző- leg, ugyanazzal a négy év óta ismeretes és meg
