Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-28 / 9. szám
2. oldal. NAGYBÁNYA 1918. február 28. Színház. Nap-nap után nem lankadó lelkesedéssel támogatja közönségünk a színtársulatot, a társulat részéről azonban nem látjuk az igyekezetei, hogy legalább egy és más apróságban törekednék meghálálni a pártfogás által elért anyagi hasznot. Innen is, onnan is felszólítanak bennünket, hogy jogos panaszaiknak lapunk e rovatában helyt adjunk. Mi meg is tettük mindig, természetesen a társulathoz intézett kérelem, vagy jól felfogott érdekére való hivatkozással tanács alakjában. Hogy nem teljesítették, nem a mi hibánk. Nekünk eszközünk nincs a kényszerítésre, arra csak a szin- ügyi bizottságnak van s ép azért kérjük a közönséget, hogy a jövőben oda forduljon, mert mi segíteni nem tudunk. A mi gyenge szavunk körösi szenteltviz, se nem árt, se nem használ. Hogy azonban lássa a társulat, hogy mi mindenre hívtuk fel figyelmét a már idáig is hosszúra nyúló idény alatt, újra részletezzük, s a szinházjáró közönség majd láthatja, hogy tudósításaink nem pusztán az obiigát dicséretekben merültek ki, sokszor megpendítettünk olyan eszmét, amely a közönség érdekeit viselte szivén, de belőlük, fájdalom, semmit sem valósítottak meg. Holott ha fontolóra vesszük azt a fényes anyagi eredményt, melyet a társulat duzzadó pénztárcája mutat, elvárhattuk volna csekély kívánságok teljesítését. Legelőször szóltunk a pianinóról. Gyenge a hangja, a terem rossz akusztikája csak növeli a bajt. Kértük a társulatot, béreljen egy becsületes zongorát, ha már nincs zenekar, legalább ne legyen verkli a kiséret. Most is a verklin játszik a karmester, aki pedig vérbeli muzsikus. Állítólag a pianino uj. Nem az volna a baj, hogy régi, hanem hogy nem hallik. De természetesen jó ez Nagybányának igy is, ahol pedig a legutolsó társulatok 20 tagú zenekarral dolgoztak. Micsoda horribilis összeget takarít meg ezen a társulat, de 1 jó zongora bérletére már nem telik. Úgy látszik a bérleteket csak passive szereti. A szünetekre is felhívtuk a figyelmüket. Mali olnap tovább tart a szünet, mint az előadás. Ezen sem segítettek. Persze ez is anyagi kérdés. Több napszámost kellene alkalmazni a díszítéshez. Ez pedig már a társulatnál nem raison. Hát a fűtés! Valóságos farkasorditó néha a színház (vasárnap este kivételével). Elismerjük, hogy a fa drága, de a jegy ára is 50%-kal magasabb, mint valaha. S végre is szabad-e megtenni a közönséggel, amely oly busás jövedelemhez juttatja a társulatot, hogy a pénz túlságos sajnálása következtében kiteszik a meghűlésnek. A színészek maguk is saját kárukon tapasztalják ennek a spórolásnak szomorú eredményét. De mindegy, a közönség megbetegedhetik, a bérletet kifizette, maradhat otthon, legfeljebb mihamarabbi gyógyulást kívánnak neki. A nézőtéren való folytonos későnjövés ellen Beásattam embereimet a falu szegélyén, jó magam pedig az egyik házban ütöttem fel főhadiszállásomat. A német tisztek ugyan meghívtak magukhoz, de tekintve, hogy a sógor nyelvét alig hogy tördelem, megköszöntem a szives invitálást. A szoba, amelyről tegnap még álmodni sem mertem volna, alapos tisztogatásra szorult. Pár nappal ezelőtt még orosz tanyául szolgált, a piszokban szinte elmerült az ember. Négy legénynek két órájába került, amig ugy-ahogy rendbe hozta. Kipróbáltuk a szabad tűzhelyet is, a füsttől majdnem megvakultunk. Aztán kiküldtünk — rekvirálni. Addig is, mig előkerülnek, ledőltünk az én jó Tóth Sanyi cimborámmal a vastagon elhintett szalmára. Szótlanul hevertünk talán tiz percig; hallgattuk a hátunk mögött csaholó hat éhes szörnyeteget, álmodoztunk. Azután a biztosság jóleső érzésével nézdegéltünk körül, boldogan, megelégedetten. Pillantásunk találkozott, felkacagtunk úgy, ahogy csak két fiatal, gondtalan ember kacaghat, akik most szabadultak ki a halál karmaiból, s most már feledve a pillanatnyi jóért a hosszú, hosszú szenvedést, uj hittel, reménnyel dűlnek egymás karjaiba. — Itt a kacsa! — állít be diadalkiáltással szakaszvezető ur Séhne, aki boldogult civilkorában borbélymester volt valahol a Kossuth Lajos utca környékén. A meglobogtatott kacsák hápogtak irgalmatlanul. — Most már csak zsir kénél is felemeltük szavunkat. Ez természetesen nem a társulat hibája, de ha tőlük függött volna, nem orvosolják, — s akkor már ez is az ő lelkűket terhelné. Szerencsére ebben a dologban nem ők intézkedtek, a főkapitány úr volt szives szerény szavunkat figyelembe venni, s a társulat direktorának tiltakozása dacára előadás alatt elzáratja az ajtót. Vajon mi lehetett az oka a tiltakozásnak? Talán nem is volna oly nehéz erre feleletet adni. A szinlap fonákságaira is figyelmeztettük őket, mindhiába. Ma is folyton olyan nevek szerepelnek rajta, akiket az este hiába keresünk a szinpadon. Hogy meg értsük egymást, nem azok a nevek ellen szólunk, akik a darab kihúzott részeiben szerepelnek, tudjuk mi azt már, hogy ez igy szokás. Arra célozunk, hogy a ki nem húzott kisebb szerep színészének neve azé legyen a szin- lapon, aki valóban játssza. Erről már készségesen elismerjük, hogy nem anyagi kérdésen múlik. Ez pusztán nemtörődömség, vagy a közönség lekicsinylése. Feljogosított erre a felkérésre az a körülmény is, hogy a vasárnap délutáni előadásokat megkurtitják, meg nem is játsszák a kellő komolysággal. Megesett délutáni előadáson, hogy egyik színésznő fűző nélkül játszott. Pedig ez a közönség is fizet. Ha tőlünk függene, betiltanék a délutáni előadásokat ép a színészek érdekéből. Minden este dolgoznak, minden délelőtt próbálnak, délután meg tanulníok kellene, legalább a vasárnap délutánjuk maradna meg pihenésre. A hangosabb beszédre is kértük ismételten, kifejtettük okainkat is, az eredmény, hogy egyikmásik tag talán még halkabban beszél, mint azelőtt, a súgó pedig maradt a régi. Lehet, hogy ezen próbáltak segíteni, de úgy látszik nem volt meg a kellő erély. Az erély a sokszor felpanaszolt túlzástól sem tudja visszatartani némelyik színészt. Végtére is a közönség kulturintézetbe megy, ha a színházat felkeresi, nem pedig cirkuszba. Valóban csodálkozunk azon, hogy önmagukat nem becsülik any- nyira, hogy ettől a nívótól megborzadjanak. Egy kívánságunkat teljesítette idáig csak a társulat: régebb darabokat is adott elő. (Cigány. A kaméliás hölgy. Nebántsvirág.) Sőt még többnek előadását is Ígéri. Azonban ezt sem tudjuk egészen az ő számlapúkra elkönyvelni, mert hátha az uj darabok fogyása s a szezon hosszú volta okozza ezt az engedékenységet. Talán csak látszat az egész, mert a körülmények kényszerítő hatása alatt úgyis csak igy cselekedtek volna. Hogy igy összegeztük a jogos kívánságokat, még egyszer megismételjük, igyekezzenek egyben-másban orvosolni a bajt, a közönség megérdemli. Talán nincs még egy társulat az ország- | ban, amely ily valóban háborús üzleteket csinált volna. Szerdán és csütörtökön A padlásszoba c. operett bemutatója volt. A szövegkönyvet a jó nevű librettista, Leon Viktor irta, mig a zenét Zsir. Nagy szó erre felé. Még egy falatka szalonnát se tudtunk összehozni. Már pedig mi sült kacsát akartunk vacsorázni minden áron. A fiatal állatokból égy gyüszünyi zsiradékra se számíthatunk. Törtük a fejünket, hogyan oldjuk meg a fogas kérdést. — Kisütjük a kacsát — vízben ... — szóit végül Sanyi. — Talán kifőzzük, akartad mondani. — Sütjük, ha mondom! Bízd csak rám. Persze, hogy rábíztam. Két kacsa sülve vacsorára, kettő csirkepaprikásnak sülve éjfélre. Valószínű volt, hogy másnap tovább megyünk, el kellett fogyasztani az áldozatokat idejében. — Vágd le! — szólék erélyesen Sanyira, aki erre ijedtében kiöntötte Séhne lábára a ko- pasztásra szánt forró vizet. — Én ?! — riadt fel sötéten. Nem! Aztán elkámpicsorodva tette hozzá: Nincs szivem megölni őket . . . — Szép kis hős 1 — És te ?! Épen ilyen joggal kérdezem én tőled: miért nem vágod le? En megsütöm, Séhne megfogta, mit csinálsz te? . . . — Én megeszem, fiam — jelentéin ki rendületlenül. , • Hosszas huza-vona után vállalkozott egyik vitézünk a hóhér munkára. Egy litániát végig könnyezett, mig elnyiszálta a nyakukat. Ezalatt elmerengve gondoltam arra, hogy milyen szívtelenek a nők. A mi Julcsánk otthon bezzeg nem érzett lelkiismeretfurdalást egy percig se. Hej, pedig de sok gyilkosság szárad a lelkén! Stojanovits Péter komponálta hozzá. A szöveg jóval felülemelkedik az uj operettek nívóján, szinte sikerültnek lehet mondani. Zenéje pedig megközelíti a vig opera magaslatát. Rikard Strauss modorban zenésiti meg a vidám szöveget, s bizony nem utolsó élvezet lett volna ezt a muzsikát zenekartól hallani, annyira elüt a szokásos operett zenétől. Maga az előadás nagy feladatot rótt a szereplőkre, de Szigelhy Irén (Liza) és Máthé (Hubert) kiválóan képzett énektudása derekasan megbirkózott a nehézségekkel, valóban csak most tűnt ki igazi értéke énektudásuknak. De a szerep megjátszásában is igen jót nyújtottak. M. Kováts Terus Columbiája ennivalóan bájos telefonos kisasszony volt, az ilyen szerep az ő igazi birodalma, ezekben utolérhetetlen. Kitűnő figurákat mutattak Rónai és Polgár, Ágothay (Winkelberg) is megjárta. Szentpétery nagy igyekezettel játszott és énekelt, bár hangja még csiszolásra szorul. A nehéz operett betanítása Papp Barnabás karmestert dicséri. Pénteken és szombaton Bródy Sándor „regényes szinjátéka,“ Lyon Le.a bemutatója volt soron. Szinte szerettük volna meghagyni a sajtóhibát, amit a szedő rossz írásunk olvasásakor elkövetett: szegényes kínjáték. A szerző maga sem tudta eldönteni, hogy az irodalomban szokásos milyen műfaj nevével illesse darabját, innen van a furcsa műfaj-meghatározása ; hát akkor honnan tudjuk mi ? A csodarabbi leányának Monna Vanna-szerü önfeláldozását népe érdekében nem lehet a darab igazi tárgyának tekinteni. Aztán meg egy kissé hibás is Lea egész jellemrajza. Három nap közül az elsőn még meg akarja gyilkolni a herceget, gyűlölete még második nap sem enyhül, a harmadik nap pedig, mikor az élet gyönyörébe belekóstol a herceggel, egyszerre megszereti s halálában megsiratja, sőt kiteszi magát megbocsájtani akaró atyja újabb haragjának. Ejnye, ejnye ilyen gyorsan lesz az oldhatatlan ellenszenvből mindennel dacoló szerelem. Ezt nehéz elhinni, de még nehezebb elhitetni. De hibás a főalak, a rabbi jellemrajza is. Az ő tragédiája volna a darab. Félti forrón szeretett leányát, küzd érte, s végül mégis ő oltja ki életét. A színjáték a rabbit szemfényvesztőnek, csalónak tünteti fel, ki leányát is elbolonditotta, hogy csodát tud csinálni. Ennek dacára oly erkölcsi magaslatra emeli, hogy leányának ártatlanságát egyedül boldogító kincsnek tartja magára nézve. Cseppet sem okos, mint a rabbik szoktak lenni, hisztériás exaltáltságában együtt akar halálba menni leányával, hogy megmentse annak ártatlanságát, szélhámos múltja ellenére nem tud megalkudni a körülmények kényszerítő mozzanataival, hiába szállítja le leánya az idálok magaslatáról a kéréssel: varázsolj el, úgy megmenthetsz, hisz mindig azt mondtad, hogy értesz hozzá; de meghalni nem akarok. — Végül nem valami következetességre vallanak az alábbiak sem. Meg akar bocsájtani leányának azon hiszemben, hogy meg — Itt a tyuk, zászlós ur, alázatosan jelentem, — löki be az ajtót kemény elhatározással Rózsa tizedes, a kilencedik kerületből. — Vágjátok le! — parancsolom vérszomjas lihegéssel. Rózsa rám néz fejcsóválva: — Megöljük? . . . Kár volna érte . . . — Hallottad mit parancsoltam?! — Igenis, zászlós ur, — s azzal már megy is ... ' Pár pillanat múlva éktelen sivalkodással egy kuszáit hajú valaki ront be a szobánkba. Rózsa utána. — Hát ez a lány kicsoda? — kérdém a legjobb falatot földre ejtve. A tizedes csak ráncigálja, alig van már ruha a testén. — Úgyis levágunk, rongyos! — kiabál tor- kaszakadtából. De már erre képen teremtem az ipsét. — Vágod ám az öregapádat, ebadta fickója! — Hiszen a zászlós ur parancsolta — felel duzzogó méltatlankodással a legény. — Vágjuk le a tyúkot, ez voit a parancs. Aztán tyúknak ez is tyuk, csak épphogy kóser. — Zsidó lány — súgja a fülembe Sanyi, akinek egyszerre sehogy sem ízlik a saját „sütése.“ — Szép lány! —állapítja meg Séhne szakértelemmel. — Hisz szépnek szép, —hagyom helyben én is, — csak ne lenne ilyen cudar meleg idebent . . . Sokan vagyunk . . . Pár perc múlva már csak hárman ültünk a szobában.
