Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-14 / 7. szám
XVI. évfolyam. 1918. február hó 14. 7-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: GLY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: K. Kiss Miklós-uícza 34. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. «=* Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. = Béke. Végre! Millió és millió meggyötört kebelből szakad fel a sóhaj. Végre hát vala- hára. Az idestova majnem négy hosszú keserves esztendő lidércnyomása megszűnt. Mily szivszakadva vártuk! A gyengeszárnyu békegalamb szárnypróbálgatását mily lélek- zetvisszafojtva lestük. Remegtünk, nem bukik-e szárnyszegetten a vértengerbe, hogy ott pusztuljon. S most itt van! A béke, az áldott béke! Megvirradt hát valaha! A pusztítás, az öldöklés sötét éjszakája után a megértés, a szeretet hajnala pirkad. Az embe- riség örök szégyenfoltját, e borzasztó háborút ‘megváltotta az örök szeretet nevében Íródott béke. Bárányokká lettünk farkasokból, emberekké fenevadakból, Mintha valami varázslat alól szabadultunk volna fel, aludtunk hosszú, véres esztendőkön át, ámde álmunk rettenetes volt: égQ falvak, vérözön, haldoklók jajveszékelése a fegyverek pokoli zajával megörjitő khaosszá gomolyodtak ösz- sze. A nehéz álomlátás után mily megnyugvás a felébredés. A varázslat megtört, a kínzó álomképek szertefszolottak, ébren vagyunk. 'Hej pedig nem álom volt! Borzasztó valóság! Özvegyek gyászfátyola, árvák rongyos ruhája, s az a sok, sok fakereszt, az a mérhetetlen számú tömegsír, mely a kisirt szemű anyák féltett magzatait, könnytől ázott arcú gyermekek erős apáit csendes ölén rejti, vérfagyasztóanékiáltja fejénkd nem álom, százszor nem. Itt a béke. Eltelnék szivünk örömmel, ujjongani szeretnénk vidámságunkban, hajh de lehűti fellángolásunkat az álomkép: a gyászfátyolos özvegy, a rongyos árva, a sok A „Nagybánya“ tárczája. A fehér leány. — Hanns Heinz Ewers — Donald Mac Lean a kávéházban várt rája s amint Lothar belépett, feléje kiáltott: — Végre! Már azt hittem, el se jön. Lothar helyet foglalt, limonádéját piszkálgatta, melyet a leány eléje tett. — Nos mi az? — kérdezte. Mac Lean kissé előrehajolt. — Úgy hiszem, érdekelni fogja — szólt. — ön Aphrodite változatait tanulmányozza ugy-e, nos most tán uj formában láthatja a habok szülöttjét. Loth ár ásított: — Ah-------Valóban ? — Valóban — szólt Mac Lean. — Engedjen meg egy pillanatra, — szólt Lothar. — Vénus, Proteusnak édes leánya, de én ógy hiszem, hogy összes maskaráit ismerem. Én több, mint egy évet töltöttem Bombayban Klaus Petersennél. — Nos ?------ kérdezte a skót. — N os? — Ön tehát nem ismeri Klaus Pe- tersent? — Klaus Petersen ur Hamburgból nagy tehetség, tán valóságos zseni is! Gilles de Rais marsai hozzá képest szélhámos volt! összerótt fakereszt. Ó sokáig kisért még majd bennünket a háborúnak ez a hazajáró lelke! De itt a béke! A pergő könnyek között is ki-kicsillan a megnyugvás sugara a bánatos szemből. Vége tehát! Nem lesz több áldozat, nem kell szeretteink után való féltő reménységünkbe szinte beleőrülni. Itt a béke! A diadalmas, a győzelmes béke! Nem hiába folyt tehát patakban rettegő anyáink és gyermekeink drága könnye, rettenthetlen hőseink még drágább vére. Tán Csaba királyfi legendás vitézei jöttek újra megsegíteni maroknyi nemzetünket, hogy megtudja védeni imádott hazáját, hisz a tengernyi ellenség vérözönt, lángtengert zúdított reája. Ki hitte volna ? A hosszú küzdelembe belefásult szívvel, reménytvesztve csak biztatgattuk, csak áltatgattuk egy . 1 ,t a hiú reménnyel, de egymás szeméből kiolvastuk a kétségbeejtő reménytelenséget. S mégis! Daliás hőseink emberfeletti erővel, a Mindenható hatalmas segítségével, összetörték az elbizakodott ellent, kivívták a dicskoszorus diadalt. E llenségeink fenhéjázó elbizakodottságukban azt remélték, összezúznak, felosztanak. Nem ismerték jól a magyar öklöt. Megtanulták saját kárukon: ne bántsd a magyart. Talpra állt egy szívvel, egy lélekkel e csöpp nemzet s tanúságot : tett, ősi virtusa még nem veszett ki, megvédte ezeréves örökét a gőgös szomszéd, de a tolvajmódra besompolygó álnok szomszéd ellenében is. Megroppant vállal ugyan, de rendületlen áll babérkoszorus, felemelt fejével őrt a Kárpátok égbemeredő csúcsán, csonka kardját szorítja erős markában — a magyar honvéd. Nem buktunk el hát a titáni küzdelemben, nem ülhetnek halotti tort országunk qlmulásán kapzsi elleneink, az évszázadok aDatt győzelemhez szokott magyar fegyverek kivívták a diadalt, a diadalmas békét. Hazatérnek majd hőseink babérral homlokukon, tölgyággal csákójuk mellett, hir- virággal, vérvirággal ékeskedve, a harsona harsog, a dob pereg, a harangok zugnak majd a nagy örömnapon. Ó mily nagyszerű, lélekemelő, fenséges lesz ez az ünnep! Hazatérnek rabkenyéren sínylődő hőseink, meglátják újra szeretett hazájukat, melyet testvéreik szerencsésebb keze megtartott számukra. Szivszakadva várjuk mindnyájukat, hisz akkor lesz majd "teljes az áldott béke eljövetelének örömünnepe. Teljes. Az talán soha nem leszen. A vigasságba ürömöt kever azok elmaradása, akiket már többé hiába, hiába várunk. Nemzeti élethalálharcunk alatt a hősi halálban megdicsőült vitézeink többé vissza nem térnek. Vérük hullásával, éltük feláldozásával vívták ki számunkra a várva várt békét. Rájuk való emlékezésünkben átsiklik gondolatuk az ő szeretteikre, kik sokat nyertek ugyan velünk együtt, de mindent veszhettek talán nélkülünk. S igy résztvevő szivünk feléjük fordul, vigasztalni próbálnók, de mindhiába. Ami gyenge emberi szavunk nem tud irt adni ily erős, ily embedded fájdalomra. Ó adhat-e a mérhetetlen veszteségükre enyhülést az a büszke tudat, hogy a közért áldozták fel legdrágább kincsüket, életük örömét, rövid földi pályafutásuk igazi értékét, mikor az elviselhetetlen bánat súlya alatt a gyenge özvegyek, a neveletlen árvák válla roskadoz. Donald Mac Lean vállát vonogatta: — Ez nem az egyetlen művészet! «;— Semmi szin alatt! De várjon csak. Oscar Wilde, amint tudja, jó barátom volt. És Inez Seckellel sok éven át jóban voltam, Minden egyes név egy csomó szenzációról beszélhet önnek ! — Nem mindannyiról, — vetette közbe a festő. — Nem mindannyiról ? — Lot’nár dobolt az asztalon. — De mindenesetre a legjobbakról! Tehát röviden: én ismerem Vénust, amint Erosz- szá változik, én ismerem azt, aki prémet ölt magára és korbácsát suhogtatja, ismerem Vénust sphinxet, aki karmait vérszomjan vájja gyenge gyermekek húsába. Én látam Vénust, amint kényesen hempereg rothadó dögök közt, én ismerem a szerelem fekete istennőjét, aki a sátán miséjén a pap utálatos áldozatát fröcsköli szét a szüzanya fehér testén. Laurette Dumont elvitt állatkertjébe és én tudom, amit csak kevesen tudnak, hogy mily ritka gyönyöröket rejtett Sodoma ! Még több, én Genfben rábukkantam a Lady Kathlin Mac-Mardock titkára, amit rajtam kívül nem tud egyetlen más élő ember sem ! Én ismerem a legromlottabb Vénust, — vagy mondjam tán a „legtisztábbat“ ? —_— aki virágokat párosított emberekkel! — — És nője olyan köntösbe bújhatnék, amelyet nem ismerek? Mac Lean lassan szürcsölte stregáját. Nem teszek önnek semminemű ígéretet, — szólt — Csak azt tudom, hogy Ettore Aldobrandini herczeg három nap óta újból Nápolyban van. Tegnap a Toledon találkoztam vele. — Nagyon örülnék, ha megismerkednék vele — felélt Lothar. Már sokat hallottam róla azt mondják, hogy hogyan kell az életből művészetet csinálni — és — meg is van hozzá a pénze. — ügy hiszem, hogy nem túloztak, akik önnek meséltek róla. A herczegnél holnapután társaság lesz, majd bevezetem! — Köszönöm — mondta Lothár. A skót nevetett. — Aldobrandini vidám izgalomban volt, mikor találkoztam vele. Vegye hozzá, hogy délután öt órára hivott meg, ez nagyon rendkívüli idő, — egész biztos, hogy valami különös oka van. — Ezért azt hiszem, hogy a herceg valami egész rendkívüli meglepetést tartogat barátai számára ; s ha ez igy van biztos lehet benne, hogy valami hallatlan dologban lesz része. A herceg sohse jár már kitaposott utakon. — Reméljük, hogy ön igazat mond! — sóhajtotta Lothar. — Tehát lesz szerencsém s eljöhetek önért holnapután a lakására? — Kérem, szíveskedjék! — válaszolt a festő. — Largo San Domenico, Palazzo Corig- liano! — kiáltott Mac Lean a kocsisnak. Mindketten felmentek a széles barokk lépcsőn, egy angol lakáj a szalonba vezette őket. Hét, nyolc ur volt ott, valamennyi frakkban; csak egy pap volt közöttük lilaszin reverendában.
