Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1918-02-14 / 7. szám

2. oldal.

A hatalmas Isten, ki igazságos ügyünket diadalra vezérelte, ad majd nekik fájdalmukban enyhülést, veszteségükben vigaszt, a változhatatlanban megnyugvást. Ott keressenek, a Mindenható lakában, balzsamot sajgó fájdalmukra, vigasztalást kínzó gyötrelmükben. S mi is menjünk majd el oda, háláimat rebegve zengjen fel majd ajkunkon a béke ünnepén.

„Háborútól oltalmazz,

Híveidnek irgalmazz !“ b. g.

Színház.

Meg nem csappant érdeklődéssel járja most is a közönség a színházat, nem igen fásult még bele a napszámban való színházlátogatásba, pedig ennek ellenkezőjét bárki is természetesnek találná, ha meggondolja, hogy estéről estére ugyanaz a nézősereg foglal helyet a padsorokban. De a szinlap folyton uj darabokkal csábítgat bennünket s igy elfeledjük, hogy a szórakozás lassan-lassan már munkába csap át.

Uj darab. Tényleg igen sok újat látunk, de legtöbbjének csakis ez az egy vonzó oldala van, igazi értéket alig találunk bennük. Különösen ráillik ez az Ítélet az operett legfrisebb termékeire, s igy szinte azt kívánjuk, hogy ezek helyett a rövidéletü, silány fércmunkák bemutatása helyett csináljon a társulat egy-egy jó repriset. Offenbach, Hervé, Milöcker operettjeit ma is szívesen megnézzük, a sok selejtes uj között néha- néha legalább kapnánk igazán szépet is.

Nagyon kellemetlen körülmény, hogy a páholyokban és a parterre hátsóbb soraiban igen erősen hallik a súgó. Viszont a színészek közül némelyik igen halkan beszél, s igy nem igen lehet megérteni, különösen ha a fenékben áll. Persze ilyenkor a súgótól tudja meg a közönség, hogy mit is kellett volna hallania a szinésztől. Hát erre az egyre jó a hangos súgó. De ez talán még sincs egészen rendjén. Meg lehetne talán cserélni a dolgot. Tompítsa le a súgó a hangját és a színészek beszéljenek hangosabban. Művészi szempontból ne igyekezzenek a színészek ez ellen ellenvetést tenni, mert a gyakorlat kivitel úgyis rácáfol. A terem akusztikája hibás, a halk beszédet a nézőtéren nem hallani, igy nem marad más hátra, mint hangosabban beszélni, mégha a művészi hatás rovására megy is, vagy pedig háttal állani a nézőknek, ami megint a színjátszás elemi szabályába ütköznék. Ismételjük, különösen a súgó legyen halkabb, mert végtére mégis csak elegendő egy darabot egy este egyszer végighallgatni.

E héten a szinlappal is baj volt az A és B bérletek hibás nyomása folytán. Erre jobban kellene ügyelni,1 mert a város szélén lakó bérlők sokszor zavarban voltak, hogy mikor is kell jönMac Lean bemutatta barátját a herczegnek, ez kezet nyújtott Lotharnak.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, szólt nyájas mosolyai. — Remélem, hogy nem fog túlságosan csalódni.

Meghajolt, majd hangos szóval fordult a jelenlevőkhöz.

— Uraim ! — szólott. Bocsánatukat kérem, hogy ilyen nem illő időben fárasztottam önöket ide. De kényszer-helyzetben vagyok: a kis őzike — akit lessz szerencsém ma önök elé vezetni — sajnos, rendkívül jó és tisztes családból való. Csak igen nagy nehézségek árán jöhet el hozzám s minden körülmény közt este fél hétkor okvetlen odahaza kell lennie, hogy a mama és a papa és az angol guvernánt mit se vegyen észre. Ezek a dolgok azonban oly szempontok, melyekre egy gavallérnak tekintettel kell lennie! S most kérem, legyenek olyan jók, bocsássanak meg pár percre, még néhány apróbb előkészülettel van dolgom. Addig is tán lehetek szerencsés itt egy kis frissítővel szolgálni.

A herczeg intett szolgáinak, újból meghajolt néhányszor és kiment.

Egy óriási Victor Emanuel-bajszu ur közeledett Lotharhoz; di Nardis volt, a Pungolo politikai lap szerkesztője, aki „Fuoco“ álnév alatt irt.

— Fogadok, hogy valami arabs tréfát fogunk látni, — nevetett — a herczeg ép most jött meg Bagdadból.

A tiszteletes a fejét rázta.

NAGYBÁNYA

niök. Azután igen gyakran mások játszanak, mint akik nevét a szinlapon látjuk. Ha annyira nem találják szükségesnek ebben a dologban a pontosságot, akkor mire való egyáltalán a szereplők kiírása.

Szerdán és csütörtökön Bernstein Baccarat

c. drámáját mutatták be. Itt is, ott is hallható volt a szünetek alatt a közönség körében : milyen nagyszerű, milyen szép, remekebbet már kívánni sem lehet ennél! Elcsodálkoztunk s ép ezért megkíséreljük ezt a „nagyszerű“ valamit pőrére vet- kőztetni s akkor látható lesz, hogy benne egy Krafft-Ebing tudományos kísérleteire megérett, hibbant morálu gicsőr szennyet és aljasságot prédikál erkölcs helyett. A francia drámák szokásához híven feltesz darabjában egy ethikai kérdést, s a darabnak kell erre megfelelnie. Halljuk hát e kérdést! Szabad-e a férjes asszonynak szeretőjét, (igen, nyájas olvasó) ismételjük, szeretőjét megcsalni akkor, ha testének árubabocsájtásával szeretőjét a romlástól megmentheti. Ez hát az „nagyszerű“ morális kérdés, melyre a dráma feleletet kíván adni. Micsoda erkölcsi aberratio ! Bernstein ur szerint azt a kérdést fel sem érdemes tenni, hogy szabad-e a feleségnek férjét megcsalni. Az ő morálja szerint ez természetes. Finomult erkölcsi világnézete ilyen banális tétellel nem is foglalkozik. Ő már ott tart, szabad-e a kedvesét? A kérdésre határozott feleletet nem ad drámájával, mintha azt akarná jelezni, hogy ez oly bonyolult tétel, melyet nem egykönnyü eldönteni. Megadjuk rá a feleletet. Bernstein ur Helénjét, aki megcsalja férjét szeretőjével és szeretőjéért áruba bocsájtja testét régi imádójának, a mi filiszter morálunk szerint olyan névvel kell illetni, amit papirra vetni nem illik és nem szabad. Hogy egy kis akasztófa-gunyt is szegezzünk a nemes iró mellének, azt mondjuk, hogy Helént a maximális ár túllépéséért rendőrbiróság elé kellene állítani, 650000 frank egy kissé mégis sok. Erkölcsileg degenerált jellem tehát Helén, feléje nem fordulunk sem a részvét, sem a szánalom érzésével. De ilyen a szeretője is. Professzionátus kártyás, ki mikor mindenét elvesztette, előkelő gesztussal veszi kezébe a revolvert. Ezt az alakot szánhatja-e valaki ? A harmadik főalakja a drámának a felcseperedett, báróvá vedlett nyárspolgár. Ez is inkább gúnyunkat hívja ki, mint a részvétünket nyeri meg. E három jellemnek összeütközéséből keletkezik valami kevés cselekmény, természetesen az előbb vázolt fenkölt morális alapon. Hát távozhatunk-e a függöny legördülte után a színházból megtisztult lélekkel, megnyugvással? Egyet azonban nem lehet elvitatni az írótól: a színpadi hatásnak igazi mestere. Annyira félre tudja vezetni az embert, hogy észre sem vesszük, micsoda erkölcsi posványba vezet, ha alaposan nem nézzünk a dolgok mélyére. Az előadásról magáról kevés megjegyzésünk van. Miklósy Gábor (Lebourg) művészi alakítását kiemelendőnek tartjuk. Miklósy Aladár is sok igyekezettel játszotta meg Chaceroyt. Rónai tábornokja tökéletes. Nem

— Nem, Don Goffredo, — szólt — bizonyosan egy porció római renaissance-ban fogunk gyönyörködni. A herczeg vagy egy éve Valdoni- nek a Borgiák titkairól szóló történelmi munkáját tanulmányozza, melyet hosszas könyörgés után adott ki neki kölcsön a Severino Sosio-i állami levéltár igazgatója.

— Nos majd meglátjuk — szólt Mac Lean. — De lenne oly szives és adná meg nekem addig a holnapi futásra ígért tippjeit.

A szerkesztő kihúzta noteszét és szerzetessel meg a skót festővel együtt elmerült a turfesé- lyek megbeszélésébe. Lothár csendesen szopogatta narancsfagylaltját kristálytányérából. A csinos aranykanálkát szemlélgette, melyen az Al- dobrandiniak címere diszlett, fogazott gerenda, hat csillagos mezőben.

Félóra múltán egy szolga széthúzta a függönyöket.

— A herceg kéreti az urakat — kiáltott. Átvezette őket két kis szobán, majd egy szárnyas ajtót tárt fel, mindnyájan beléptek, az ajtó gyorsan zárult be mögöttük. Egy nagy és igen hosszú teremben voltak, mely csak nagyon gyengén volt megvilágítva. A padlót bíborvörös szőnyeg borította, az ablakokat és ajtókat is hasonló szinü súlyos függönyök fedték és a meny- nyezet is ilyen színre volt festve. A falakat, melyek teljesen üresek voltak, ugyancsak ilyen borvörös posztótapéta borította; ugyanezzel a szövettel volt a falak mentén elszórtan álló néhány szék, pamlag és longchais bevonva. A szoba túlsó

1918. február 14.

hagyhatjuk említés nélkül, hogy bármily kis szerepet kap is, oly kitünően játsza meg, hogy szinte veri a főszereplőket. Az előadás gyorsan gördült, s ez valóban dicséretére válik a társulatnak.

Pénteken és szombaton Bisson Névtelen asszony c. drámájának bemutatója volt soron. Ebben sem magasabb az erkölcsi nivó, mint Bernstein Baccaratjában. Azt az alapgondolatot igyekszik bizonyítani, hogy a férjnek kötelessége megbocsátani hütelen feleségének, mert ellenkező esetben a nő teljes elzülléseért ő felelős. Ezt is csak a francia családi élet moráljával lehet magyarázni, mely szerint a feleségnek férjét megcsalni nem oly égbekiáltó bűn, sőt talán nem is bűn, ellenben a férj vétkezik az erkölcsi világrend ellen, ha a megtévedt asszonynak ajtót mutat. Szép kis erkölcsi világrend! A bűnös (!) férj lakolására nem elegendő a szerelem mar- dosó gondja, az iró agyafúrt rabulisztikával úgy állítja be, mintha a nő teljes elzüllése is az ő lelkén száradna. S ép itt van a darabban az egyik legnagyobb hiba. A férj csak kiutasította a nőt, de azt nem parancsolta, neki, hogy utczaleánnyá sülyedjen. Mért lett azzá hisz anyagiakban nem volt hiánya, tisztességesen is megélhetett volna. Majd, ha később megjavulását férje igaznak és komolynak látja, próbálkozhatott volna újra a bünbocsánat elnyerésével. De azért, hogy első kérésére, melyet azzal a felháboritó érvvel támogatott, hogy szeretőte meghalt, nem kapott kegyelmet férjétől, még nem kellett az utcza sarába dőlni. S az iró mégis a férjet teszi meg bűnbaknak. Valóban feje tetejére állítja a morált, de vele együtt a logikát is. Másik nagy hibája a valószínűtlenség Hogy a gyilkos asszonynak ismeretlenül ép a fia legyen a védőügyvédje, férje a bírája, kissé igen fantasztikus, kissé gö- rögtüz-izű, de a tényleg elért színi hatás kedvéért elnézzük. Viszont tagadhatatlan, hogy ezek az átkozott franciák a színi hatást alaposan ismerik. Mindenkitől ellesik, ha valami ügyeset látnak. Ebben a darabban pl. a II. felvonásban azt hiszi az ember, hogy 20 év múlva az anya mint a fiának szeretője jelenik meg. Szinte egy uj Oidipusz tragédiától borzong meg az ember háta s aztán sül ki, hogy tévedett. A görög színi hatással még több esetben is kacérkodik. Az elzü- lött nő kártyából folyton előre látja közeli halálát ; ez olyan misztikusan hat, mint a görög tragédiában a jóslat. Az engesztelhetetlen gyü- gyöletet, mely még a halálban sem bocsájt meg, szintén onnan leste el. Az előadásról szólva elmondhatjuk, hogy ilyent még a társulat nem produkált úgy az egyes szereplőket, mint az össz- játékot tekintve. Mert például az I. felvonás végén Miklósy és Rónai, a II. felvonásban Szigethy Irén és Bartos páros jelenete még talán fővárosi színpadon is megjárta volna, a IV. felvonásban pedig a rendező ügyességét dicsérjük, ki ilyen pompásan el tudott helyezni tömeget a kis színpadon, csak a tanuknak nem kellett volna a főszereplő elé ülniök. Az összes szereplők igen jól

vége teljesen sötétségben állott, nagy nehezen lehetett ott egy nagy' hangszert felismerni, mely egy súlyos vörös takaróval volt letakarva.

— Kérem az urakat, szíveskedjenek helyet foglalni — kiáltott a herceg. Ő maga is leült s a többiek követték példáját. A szolga gyorsan lépkedett az egyik fali kandalábertől a másikhoz s eloltogatta a néhány szál égő gyertyát.

Mikor a helyiségben teljes volt a sötétség, gyenge akkordok hallatszottak a zongora felől. Szivreható hangok, halk sorokban röppentek át a termen.

— Palestrina — suttogott a szerzetes. Láthatja, Don Goffredo, hogy tévedett, mikor Arábiára gondolt.

— Nos — válaszolta a szerkesztő halkan, — tán ön jobban eltalálta a dolgot, amikor Caesare Borgiát emlegette?

Különben lehetett hallani, hogy az a hangszer egy régi spinét volt. Az egyszerű hangok Lotharban különös szenzácziót keltettek, törte a fejét, de sehogy sem tudta eltalálni, hogy tulajdonképen mi is volt az. Mindenesetre olyasvalami, amit már réges rég nem érzett.

Di Nardis odahajolt hozzá, hogy hosszú bajusszá az arczát csiklandozta.

— Már megvan ! búgta a fülébe Nem is hittem volna, hogy még ily naiv lehetek!

Lothar érezte, hogy igaza van.

Rövid idő múlva a néma szolga meggyujtott két gyertyát. Homályos, szinte riasztó fény borult a teremre.