Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)

1917-11-01 / 44. szám

2. oldal. NAGYBÁNYA 1917. November 1. századnak: A legénység szabadságolását kettőzött arányban, ami az állomány 67o-át jelenti. Azonfelül a vasárnapon kívül a hétnek még egy napját engedélyezem neki pihenőül. Martini alezredes. Az uj hadikölcsön. Október 31. Akárminő becsületes igyekezettel is egyen­getjük a béke útját, ellenségeink konok remény­kedése a hadiszerencse fordulásában továbbra is ránk erőszakolja élet-halálharczunk folytatását. Ez a kényszerhelyzet és hadifölényünk meg­őrzése, valamint a végső diadal biztosítása köte­lességünkké teszi, hogy uj hadikölcsön kibocsá­tásával ismét előteremtsük a költségeket, melyek hős katonáinknak lehetővé teszik, hogy hazánk védelmét zavartalanul folytathassák és győzelmes befejezésre juttathassák. Minden, amire tekintetünk esik, arra serkent, hogy ezt a ránk háruló s a háború mai viszo­nyai között döntő jelentőségű feladatot minél fényesebben oldjuk meg. Ellenségeinknek csak az ereje van roppanó­félben, de a vágyuk, hogy minket megsemmisít­senek, még mindig a régi lánggal lobog. Hogy ez is minél alaposabban lelohadjon, a hadikölcsön teljes sikerével kell rajtacsapnunk, hadd lássák, hogy gazdasági kimerülésünkre ala­pított minden számításuk ostoba illúzió. Azután szinte végtelen hadállásaink során nincs egyetlen pont, amely ne ellenségeink si­ralmas katonai kudarczait hirdetné, tehát dicső fiaink kiömlött vérének és legendás hősiességé­nek is tartozunk azzal, hogy végleges győzel­münk lehetővé tételével hozzájuk újból is mél­tóknak bizonyuljunk. Pénzünk is van bőséggel, hiszen a jó termés, a háborús kereset s a líáborus árak valósággal felduzzasztották pénzkészleteinket, melyek szá­mára gazdaságosabb s egyben hazafiasabb befek­tetés a hadikölcsönnél nincsen. És itt van a hetedik német hadikölcsönnek fényes sikere. Ha eddig még mindig lépést tud­tunk tartani dicső szövetségesünkkel, ezekben a sorsdöntő napokban a hetedik hadikölcsön ered­ményében sem szabad elmaradnunk mögötte. De mindenekfölött azért, mert napnál viiá­egy kicsi elől a középen. Az apró jármű elé, mint temetéseknél, három pár ló van fogva, hat jól megtermett pinzgaui. De igy hatan is csak nehezen bírják. A kocsis egy tüzér, magyarul biztatja őket: — Bibor! Sári ! ! — és megsuhogtatja hosszú ostorát a hegyezett fülök táján. Sári, Bibor meg a többi négy kidület sze­mekkel nagyokat lihegve kapaszkodnak a frissen készült éles kavicsos utón. — Mi az őrdög olyan nehéz ezen a bolon­dos taligán ? — kérdem. A tüzér rám mered: — Abrakot viszünk a kövér Mariskának, — mondja — bizony nagyétü a kisasszony. Mindössze két lövedék van a fogaton és hat ló alig bir vele. Szemben velünk apró lovacskák, óvatosan figyelve miden lépésükre, majdhogy elférnek a pinzgauiak alatt. Van köztük olyan, mely kisebb a borjúnál, cirkuszban is csodájára járnának. Már tudják az utat fel a hegyre, le hegyről és úgy térpek ki a szembe jövő kocsiknak, okosabban mint az ember. Libasorban, egyetlen kísérővel jönek-mennek ezek a fáradhatatlan, szerény igényű málhásállatok, végtelen sorukból az elsők már rég az erdőben járnak, a hátulja még csak be se fordult az útra. Mesziről a járásuk úgy hallatszik, mint a gyerekek lépte, amikor menni tanulnak. Vagy két órája hogy jövünk. Valahonnan nagyon messziről tompán ide hallatszik a torony­óra. Előbb négyet üt vékonyát és kettőt vasta­gabban. — Főhadnagy ur, — mondom, — talán már el is hagytuk az ütegeinket? gosabb ellenségeink szándéka, hogy édes hazai földünk elrablására szövetkeztek és törtek elle­nünk. Hogy ezeréves és nemzeti dicsőségünktől ragyogó állami létünket s újabb évezrekre hiva­tott jövőnket szeretnék a semmiségbe fullasztani. Ettől a tudattól fel kell forrni minden csöpp magyar vérnek. Olyan végső összeggel kell majd a hetedik hadikölcsönt lezárnunk, amelyből ország-világ láthassa: nemcsak vérben, de pénzáldozatban is mindig telik annyi tőlünk, amennyi épen elég arra, hogy drága hazánk épségét és féltett nem­zeti jövőnket akár az egész világ ellen is meg­védelmezzük ! A reformáció .jubileuma. Október 31. Ma, okt. 31-én, éppen négyszáz éve annak, hogy Luther Márton az ő hires 95 tételét kiszö­gezte a vittembergi vártemplom ajtajára s ezzel megkezdte a reformációt, Zwingli csak két év múlva 1519-ben kezdett prédikálni, Kálvin még később s igy az összes protestáns egyházak Luther említett törvényétől számítják a reformá­ció kezdetét. Ezért ünnepelnek minden államban s igy nálunk is. Az ünneplések természetesen különböző fokozatúak. Ünnepelhet a gyülekezet, az egyház­megye, kerület, az egyetemes egyház. A nagybányai ref. egyházmegye még a múlt hónapban tartotta itt emlékünnepélyét. A helybeli ref. egyházközség 'vasárnap, nov. 28-án ünnepelt, amikor is úrvacsorát osztottak, díszközgyűlést tartottak s az egyházfenntartó helyi alapra szép összeget adakoztak össze. Értesülé­sünk szerint 4500 koronát tesz ki a hívek ez újabb áldozatkészségének eredménye. Különben az egyház hivatalos meghívója egyéb részleteket is megmagyaráz. A meghívó igy hangzik: Meghívó. Nagybányai református egyházunk a reformáció négyszázados évfordulóját a követ­kező ünnepélyekkel üli meg: 1) Október 27-edikén este 8 órakor és 28-án reggel 6 órakor az ünnepjelzésére negyed óráig tartó harangozás. 2) Október 28-adikán, vasárnap délelőtt ün­nepi istentisztelet és urvacsoraosztás a templom­ban. Perselypénz az országos közalapra. Kérjük hitfeleinket, hogy az Ur asztalához mennél nagyobb számban járulni buzgólkodjanak! 3) Istentisztelet után 11 és 7a órakor presby­teri diszgyűlés az egyház tanácstermében, hol a — Az ágyúink — feleli — még másfél órányira vannak felettünk. — Elképzelni is lehetetlen, hogy kerültek oda ? — Bizony, nehéz munka volt. A mi derék katonáink darabokra szedték és úgy vonszolták fel ezen az egyre meredekebb keskeny ösvényen, amelyen ló már meg nem áll. Fatalpokon csúsz­tatták a magasba. Hajnalodik. Keletről az éjszaka ködbe megy át, alul a völgyben néhány kigyult lámpás vilá­git. Enyhe szellő csókol végig bennünket és minden olyan szép és békés. A háborút majd­nem elfelejtettük. Egy egész mező jobbra az ös­vénytől teli alpesi rózsával. Már nyúlnék is utána, hogy szakasszak belőle, amikor közvetlen alattam és jobbra tőlem borzalmas dörej, mely vészjós­lóan száguld végig a hegyeken, a legmagasabbikja, biztos éppen most dőlt össze. A főhadnagy az órája után kap. — Látja, négy óra, ugy-e, milyen pontosak vagyunk. — Pontosak, igen, de még sem értem. Alat­tunk ágyuk dörögnek, melyek mellett el kellett hogy jöjjünk hogy lássuk őket. Nem értem. A főhadnagy diadalmaskodik: — Persze, hogy elkellett jönnünk mellettük, el is jöttünk. Tudja mikor ? Abban a percben, amelyben az újságíró ösztöne megszólalt önben és azt kérdezte, hogy hát merre is vannak az ütegeink ? Akkor haladtunk el az ágyuk mellett, talán tiz lépésre jobbra voltak. De olyan fedett állásban, hogy lehetetlenség észrevenni. Ekkor a pokoli hangverseny már megkez­dődött. A csendtől, a békétől, amely alig valami­vel elébb még a háborút is el tudta felejtetni, nem presbyter egyháztagokat is szívesen látják. A diszgyűlés tárgysorozata: a) Fohász után elnöki megnyitó. b) Az egyetemes konvent által kiadott em­lékirat felolvasása. c) Az egyházközségre vonatkozó főbb adatok jegyzőkönyvi megörökítése. d) E nap emlékére tett adományok és ala­pítványok bejelentése. Kérjük minden rendű és rangú hitfeleinket, hogy kegyes adományokkal és alapítványokkal az évforduló méltóképen való megörökítéséhez hoz­zájárulni szíveskedjenek. Az adományok és ala­pítványok vasárnap délelőtti istentiszteletig a lel­kész! hivatalhoz bejelentendők. Eddig Takács Lajos egyháztag jelentett és fizetett be 400 K alapitpányt. Kérjük, hogy kiki most az ő igazi hitét jó cselekedetben mutassa meg! e) A diszgyűlés bezárása. 4) Délután 2 és lk órakor istentisztelet. Utána az elemi és polgári iskolai növendékek ünnepélye a templomban. 5) Október 31-edikén reggel 8 órakor isten- tisztelet. Utána a gimnáziumi tanulók ünnepélye az egyház tanácstermében. Ezekre az ünnepélyekre az egyház minden tagját szeretettel meghívjuk. Nagybánya, 1917. október 20. napján. Soltész Elemér L. Bay Lajos lelkész. főgondnok. A ref. egyház azért ünnepelt 28-án, mert a reformáczió emlékét minden évben október utolsó vasárnapján szokta tartani. A helybeli ág. h. ev. egyház ünnepélyei most vannak folyamatban s 4-ig tartanak. Ma volt a díszközgyűlés, hol tudtunkkal 10000 koronán fe­lül való adományokat jelentettek be a helyi egy- házfentartó alapra. Valóban tiszteletre méltó a protestánsoknak e páratlan és kimerithetlen áldozatkészsége. Az ág. h. ev. egyház idevonatkozó meghí­vója igy hangzik: Meghívó a nagybányai ág. h. ev. egyház- községnek 1917. okt. 31-én d. e. 11 órakor a templomban tartandó reformációi 400 éves jubi­leumi díszközgyűlésére. Tárgyak: 1. A gyűlés megnyitása. 2. Egyházfentartó alap létesítése, az idevo­natkozó alapitó levelek elfogadása. 3. Az egyetemes szeretetház-alapnak az egy­ház ingyen telket ajánl föl árvaház létesítésére. 4. Kimondja a gyűlés a gyűjtés elrendelését az egyetemes szeretetház-alapra. Nagybánya, 1917. október hó 20-án. Révész János Szabó Adolf lelkész. főfelügyelő. Tudomásul: Okt. 28-án d. e. 10 órakor kö­nyörgés a templomban, duettet énekel Révész Já­e percben egy egész világnyi távolságba jutot­tunk . . . Valami vékonyan és furcsán, mint gyerek sivitás, a koncertben: a kis hegyi ágyuk hangja, melyek velünk egy szinten állanak. Az­tán pillanatnyi keserves vonyitás, mint a kutya, ha a farkára lépnek, tábori ágyú egy shrapnellel köszönti az ébredő napot. Majd valamivel távo­labb mintha egy fahíd roskadna össze súlyos terhe alatt, megszólalnak a nehéz Haubitzok, melyek mélyen alattunk állanak. Végül mindet tulharsogva, rettenetes mennykőcsapás és mintha a föld meg­mozdult volna, hosszúra nyúlt tompa sistergés: egy lavina indult meg. A kövér Mariska hangja ez, a harminc és felesé, aki a völgyből küld ha­lálos jóreggelt az olasznak. Tizenegy hónapja járom a harctereket és megéltem nem egy borzalmas szenzációt. Mindig azt hittem, még a háborúban is véget ér egyszer a rémség fokozata, és amikor megszűnt a dörgés a véres tetemek fölött, gondoltam, rémségben nem lehet tovább. Ámde az iszonyat, amely a fék­telen koncert nyomán fakad, túlszárnyal minden fantáziát. Hihetetlen, hogy emberek idézhetik elő ezt a hörgő melódiát, amely a sziklás hegyekben háromszorosan gyilkosán hangzik. Aki ezt hallotta, tudja, milyen lesz a kiséret, majd ha az ég talál­kozik a földdel és végérvényesen összedől a világ. Hová lettek az előbb még megbámult természeti csudák, érezni, miként borul fekete lepel a tájra, a szív gyászszal lesz tele és törmedék ciklámen, sötétkék enzián, tűzpiros alpesi rózsa már feketén virágzik, nincs szine, se illata többé. Negyed órák múlnak el, mig az ember pró­bál úrrá lenni az idegei fölött és még százszor gondolja át az egészet. Ahogy megindultunk ma

Next

/
Oldalképek
Tartalom