Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-11-01 / 44. szám
XV. évfolyam. 1917. November hó 1. 44-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== A gárda-század. — A mi hős fi a iák. —• Október 31. A háború kitörése óta csodálatraméltó, szinte legendás hősiességgel vett részt a világrenditő küzdelemben a cs. és kir. 5. gyalogezred, amelyben a mi fiaink is szolgálnak. Az ezred mindig ott volt, hol legnagyobb volt a veszély s kipróbált hűsége, törhetlen vitézsége mindig a legnehezebb feladatok elé állította. Az ezred a folytonos tűzben óriási véráldozatot hozott, úgy, hogy többször uj és uj kiegészítésekre szorult, de vitézi tettei régmúlt hősi idők emlékét idézi vissza s glóriás fénynyel övezi az ezred tépedt, rongyokká lyukkasztott lobogóját. A sok kitüntetés hosszú sorozatában most ismét egy fényes, nagy kitüntetés érte az ötösöket. Az ezred második tábori századát nagy bravúrral, rettenthetetlen bátorsággal, halál- megvetéssel végrehajtott vitézi tettéért gárda- század- nak nevezték ki. A gárda vitézi, legendás nevét fogják viselni hős fiaink, a gárdáét, amely meghal, de magát meg nem adja! Hangosan dobogó szívvel, büszkeségtől kipirult arczczal s szivünkre ölelő szeretettel üdvözöljük a hős ezredet s annak vitéz gárda-századát s imáinkkal kisérjük őket a hadak utjain! A mi törhetlen szeretetünk, a mi féltő gondoskodásunk, a mi aggodalmas sóhajaink, a mi bizó imáink legyen az ő talizmánuk. Az ezredparancsot, mely a második tábori század nagy kitüntetését adja hírül, a következőkben közöljük: Cs. és kir. ötödik gyalogezred. Külön parancs. Tábori posta 618/1917. szept. 3-án. 2. Tábori század gárda-század. -— Zeidner kapitánynak, az első tábori zászlóalj parancsnokának indítványára és Gombos vezérőrnagy dandárparancsnok ur jóváhagyásával elrendelem, hogy az ezred kebelében a 2. tábori század mától fogva további intézkedésig a Gárda-század nevet viselje. A 2. tábori század már a háború kezdete óta, minden időben különös vitézségével és hősiességével tüntette ki magát. Az ezredben hamarosan meghonosodott és hagyománnyá lett, hogy a 2. tábori századot, mint valódi hősök századát nézzük. Az ezred utóbbi dicsőségteljes har- czai és sikerei pedig a századnak nemcsak ezen hírnevét erősítették meg, hanem ezekben a 2. tábori század önönmagát túlszárnyalta. Folyó év augusztusának negyedikén a század parancsot kapott, hogy a Tible- sul 1668 méteres magaslatot foglalja el. Olyan feladatot, amelynek a megoldására a legszebb katonai erények v szükségesek. A század Osvald tart. hadnagy parancsnoksága alatt csoportosult a támadáshoz és a megparancsolt időben idu- lásra készen állt. Odaérve az ellenséges akadályvonalhoz, a drótot lapáttal, puskatussal és puszta kézzel elsöpörték és rátörtek az ellenségre. Hiába voltak a terepnehézségek, hiába az ellenség minden ellenállása, a századnak a legnagyobb hévvel és ellenállhatatlan erővel keresztülvitt rohama által sikerült a magaslatot az ellenségtől a legrövidebb idő alatt megtisztítani és elfoglalni. Mit használt az oroszok minden ellen- támadása ? Ti, a Gárda-század hősei, ti álltatok ott, szabadon, puszta melleteket az elkeseredett ellenség felé tartva, készenlétben tartott fegyverrel. Jaj az ellenségnek, amelyik itt ellen- támadást akar megkísérelni. *Ezen pont meghódítása következtében megingott az egész ellenséges vonal és az orosz egy sokkal távolabb fekvő vonalra húzódott vissza. Derék, bátor tisztjei és legénysége a Gárda-századnak! Bajtársaitok büszkesége, a szülőföld csodálata illet meg ezen hőstettért benneteket. Teljesen meg vagyok győződve, hogy a 2. Gárda-század az ezred későbbi har- czaiban csak uj babérokat küzdhet ki magának. Mint további kedvezményt, a következő könnyebbitéseket juttatom a GárdaA „Nagybánya“ tárczája. Hajnali tüzérharc a magas Alpokon. A kirendelt vezetőnk, egy kedves huszártiszt, gondolom főhadnagy, még előző este nem minden kárörvendezés nélkül megtisztelt a kérdésével : — No, szerkesztő uram, tud-e hegyet mászni ? — Egyebet se teszek itt erre önök felé, — mondom, — pedig ennekelőtte csak a Gellérthegyen jártam, egyszer, az is régen volt. — Akkor rendben van, — felelte rendíthetetlen nyugalommal, — egy órakor éjjel indulunk. Ha igyekszünk, három és fél óra alatt helyben lehetünk. Jó éjszakát. Délután hatkor kívánt jó éjszakát, azzal elrohant lefeküdni. Jó éjszakát kívántak egymásnak a többiek is, valamennyien, akiknek kellett menni a kirándulásra, a hajnali tüzérharchoz; jó éjszakát fényes nappal, hatkor délután, amikor valaha magamfajta ember éppen hogy felébredt álmából. Nem ujságiró-idegek kellenek ahhoz, hogy valaki este hatkor végigvágódva egy vékony szalmazsupon, arról éjfélkor már ki is aludtan felkeljen. Viszont nem is fontos az alvás mostanában, amikor az embernek állandóan megvan rá a kilátása, hogy egyik percről a másikra úgy elaltatják, hogy sohase is ébred fel többé. Az ordonáncom, névleg Franz Mikulitska, pontosan éjjeli tizenkét órakor mint a gonosz szellem megjelent. Lehajolt a fekvőhelyemhez, és kért, hogy keljek fel. Nem kellett volna nagy rábeszélés hozzá, ha segítség nélkül tudtam volna talpraállani. Ámde a-z összes idegeimben, minden izmomban benne volt még az előző napi kirándulás, mely négykor hajnalban kezdődött és keresztül a legmagasabb ormokon, melyek aljához rázós köves utón döcögős szekér vitt, délután négykor ért véget. Néhány percig még haboztam, de aztán úgy hittem : izomlázat friss izomlázzal legjobb gyógyítani. És mindenek felett érdemesnek tetszett, hiszen arról volt szó, hogy közvetlen tanúja legyek annak a heroikus küzdelemnek, mely a magas Alpokon néhány óra múlva megindul, a rettenetes tüzérpárbajnak, mely utolsó csöpp vérig megy. A parancsnokságnál már együtt volt az egész Stab, a tisztek, legmagasabb ranguaktól le a legifjabb hadnagyig olyan jóízűen szücsölgették a denaturált szeszei ízesített teájukat, mintha éjjeli egy óra a világ legtermészetesebb reggelizési ideje volna. A hold sápadtan, mint a tearózsa, csavargóit a fejünk fölött, amint neki indultunk a csöndes éjszakának és mind távolabbra értünk a kis karintiai falutól. Előttünk az eget még csak silhouetjei határolják azoknak a hegyeknek, amelyek felé igyekszünk, és amelyek konok némaságát néhány óra múlva az ágyuk mennydörgése váltja föl. Közben mint árnyak őrségek tűnnek föl, amott odébb huszárpatruilleok ügetnek, letérve az útról a tarlóra, hogy az alig lekaszált föld felfogja a patkók zaját. Azután egy keskeny hid és mindjárt utánna egy másik; az apró hegyi patak a holdfényben nyugtalan ezüst sávnak tetszik. Néhány percnyire innen egy másik falu, úgy látszik j utolsó a völgyben, már nekimászatva a nagy hegynek, hogy ősze ne dőljön. Alacsony, fehérre mázolt házak fából valók és tiszták, a középen hegyes tornyu templom, szakasztott mása azoknak, amelyek rajta vannak majd minden anzixon alpesi országokból. A falu csöndes, mintha kihalt volna, holott minden házban vannak emberek, még alszanak békésen, nem törődve a háborúval, mely ezer méternyire a fejük fölött kigyult és ég, mint csillagok milliárdja. Egyetlen épület az egész határban, amelynek ablakai mögül halvány viliágosság szűrődik felénk; egy apró mécs, amint még fakóbbá teszi a fejeket, amelyek a fájdalomtól időnként felvetődnek. És az épületen, egészen közelről tisztán látszik, egy fehér zászló, közepén vöröskereszttel, — akik ide kerültek, már megmászták azokat a hegyeket, melyek tetejére mi igyekszünk, már vissza is jöttek onnan. Nemcsak mécs fénye az, amitől arcuk beesett, halovány. A kis falunál vége az egyenes útnak, mely széles szerpentinekben mind magasabbra csavarodik. Csakhamar elvész a szerpentin is egy sürü erdőben, amelynek falombjain a holdvilág nem tud keresztültörni. A lépteink zajára nyugalmukban megzavart mókusok riadtan a fák koronájáig szökdelnek és jókora gyikok ügyesen, mint pisztráng a kék vízben, nesztelenül siklanak tova. Önkéntelenül szaporábban igyekszünk átaljutni az erdőn, a verejték csurog rólunk, hiszen föl a hegynek kapaszkodunk. Kiérve a vastag sötétségből, melyet lapátolni lehetne, egyenesen beleveszünk egy ködfelhőbe, mely szürke porból való. Súlyos targoncák lódulnak előre, egészen furcsa jármüvek, három kerékkel. Két nagy oldalt és