Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)

1917-11-01 / 44. szám

XV. évfolyam. 1917. November hó 1. 44-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyed­évre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== A gárda-század. — A mi hős fi a iák. —• Október 31. A háború kitörése óta csodálatraméltó, szinte legendás hősiességgel vett részt a világrenditő küzdelemben a cs. és kir. 5. gyalogezred, amelyben a mi fiaink is szol­gálnak. Az ezred mindig ott volt, hol leg­nagyobb volt a veszély s kipróbált hűsége, törhetlen vitézsége mindig a legnehezebb feladatok elé állította. Az ezred a folytonos tűzben óriási véráldozatot hozott, úgy, hogy többször uj és uj kiegészítésekre szorult, de vitézi tettei régmúlt hősi idők emlékét idézi vissza s glóriás fénynyel övezi az ezred tépedt, ron­gyokká lyukkasztott lobogóját. A sok kitüntetés hosszú sorozatában most ismét egy fényes, nagy kitüntetés érte az ötösöket. Az ezred második tábori századát nagy bravúrral, rettenthetetlen bátorsággal, halál- megvetéssel végrehajtott vitézi tettéért gárda- század- nak nevezték ki. A gárda vitézi, le­gendás nevét fogják viselni hős fiaink, a gárdáét, amely meghal, de magát meg nem adja! Hangosan dobogó szívvel, büszkeség­től kipirult arczczal s szivünkre ölelő szere­tettel üdvözöljük a hős ezredet s annak vitéz gárda-századát s imáinkkal kisérjük őket a hadak utjain! A mi törhetlen szeretetünk, a mi féltő gondoskodásunk, a mi aggodalmas sóhajaink, a mi bizó imáink legyen az ő talizmánuk. Az ezredparancsot, mely a második tábori század nagy kitüntetését adja hírül, a következőkben közöljük: Cs. és kir. ötödik gyalogezred. Kü­lön parancs. Tábori posta 618/1917. szept. 3-án. 2. Tábori század gárda-század. -— Zeidner kapitánynak, az első tábori zászló­alj parancsnokának indítványára és Gom­bos vezérőrnagy dandárparancsnok ur jóváhagyásával elrendelem, hogy az ezred kebelében a 2. tábori század mától fogva további intézkedésig a Gárda-század nevet viselje. A 2. tábori század már a háború kezdete óta, minden időben különös vi­tézségével és hősiességével tüntette ki magát. Az ezredben hamarosan meghonoso­dott és hagyománnyá lett, hogy a 2. tábori századot, mint valódi hősök szá­zadát nézzük. Az ezred utóbbi dicsőségteljes har- czai és sikerei pedig a századnak nem­csak ezen hírnevét erősítették meg, ha­nem ezekben a 2. tábori század önön­magát túlszárnyalta. Folyó év augusztusának negyedikén a század parancsot kapott, hogy a Tible- sul 1668 méteres magaslatot foglalja el. Olyan feladatot, amelynek a megoldására a legszebb katonai erények v szükségesek. A század Osvald tart. hadnagy pa­rancsnoksága alatt csoportosult a táma­dáshoz és a megparancsolt időben idu- lásra készen állt. Odaérve az ellenséges akadályvonalhoz, a drótot lapáttal, puska­tussal és puszta kézzel elsöpörték és rá­törtek az ellenségre. Hiába voltak a terepnehézségek, hiába az ellenség minden ellenállása, a század­nak a legnagyobb hévvel és ellenállhatat­lan erővel keresztülvitt rohama által sike­rült a magaslatot az ellenségtől a leg­rövidebb idő alatt megtisztítani és elfog­lalni. Mit használt az oroszok minden ellen- támadása ? Ti, a Gárda-század hősei, ti álltatok ott, szabadon, puszta melleteket az elke­seredett ellenség felé tartva, készenlétben tartott fegyverrel. Jaj az ellenségnek, amelyik itt ellen- támadást akar megkísérelni. *Ezen pont meghódítása következté­ben megingott az egész ellenséges vo­nal és az orosz egy sokkal távolabb fekvő vonalra húzódott vissza. Derék, bátor tisztjei és legénysége a Gárda-századnak! Bajtársaitok büszkesége, a szülőföld csodálata illet meg ezen hős­tettért benneteket. Teljesen meg vagyok győződve, hogy a 2. Gárda-század az ezred későbbi har- czaiban csak uj babérokat küzdhet ki magának. Mint további kedvezményt, a követ­kező könnyebbitéseket juttatom a Gárda­A „Nagybánya“ tárczája. Hajnali tüzérharc a magas Alpokon. A kirendelt vezetőnk, egy kedves huszártiszt, gondolom főhadnagy, még előző este nem min­den kárörvendezés nélkül megtisztelt a kérdé­sével : — No, szerkesztő uram, tud-e hegyet mászni ? — Egyebet se teszek itt erre önök felé, — mondom, — pedig ennekelőtte csak a Gellért­hegyen jártam, egyszer, az is régen volt. — Akkor rendben van, — felelte rendít­hetetlen nyugalommal, — egy órakor éjjel indu­lunk. Ha igyekszünk, három és fél óra alatt helyben lehetünk. Jó éjszakát. Délután hatkor kívánt jó éjszakát, azzal elrohant lefeküdni. Jó éjszakát kívántak egymás­nak a többiek is, valamennyien, akiknek kellett menni a kirándulásra, a hajnali tüzérharchoz; jó éjszakát fényes nappal, hatkor délután, amikor valaha magamfajta ember éppen hogy felébredt álmából. Nem ujságiró-idegek kellenek ahhoz, hogy valaki este hatkor végigvágódva egy vékony szalmazsupon, arról éjfélkor már ki is aludtan felkeljen. Viszont nem is fontos az alvás mosta­nában, amikor az embernek állandóan megvan rá a kilátása, hogy egyik percről a másikra úgy elaltatják, hogy sohase is ébred fel többé. Az ordonáncom, névleg Franz Mikulitska, pontosan éjjeli tizenkét órakor mint a gonosz szellem megjelent. Lehajolt a fekvőhelyemhez, és kért, hogy keljek fel. Nem kellett volna nagy rábe­szélés hozzá, ha segítség nélkül tudtam volna talpraállani. Ámde a-z összes idegeimben, minden izmomban benne volt még az előző napi kirán­dulás, mely négykor hajnalban kezdődött és keresztül a legmagasabb ormokon, melyek aljá­hoz rázós köves utón döcögős szekér vitt, dél­után négykor ért véget. Néhány percig még haboztam, de aztán úgy hittem : izomlázat friss izomlázzal legjobb gyógyítani. És mindenek felett érdemesnek tetszett, hiszen arról volt szó, hogy közvetlen tanúja legyek annak a heroikus küz­delemnek, mely a magas Alpokon néhány óra múlva megindul, a rettenetes tüzérpárbajnak, mely utolsó csöpp vérig megy. A parancsnokságnál már együtt volt az egész Stab, a tisztek, legmagasabb ranguaktól le a legifjabb hadnagyig olyan jóízűen szücsölgették a denaturált szeszei ízesített teájukat, mintha éj­jeli egy óra a világ legtermészetesebb reggelizési ideje volna. A hold sápadtan, mint a tearózsa, csavargóit a fejünk fölött, amint neki indultunk a csöndes éj­szakának és mind távolabbra értünk a kis karintiai falutól. Előttünk az eget még csak silhouetjei határolják azoknak a hegyeknek, amelyek felé igyekszünk, és amelyek konok némaságát néhány óra múlva az ágyuk mennydörgése váltja föl. Közben mint árnyak őrségek tűnnek föl, amott odébb huszárpatruilleok ügetnek, letérve az útról a tarlóra, hogy az alig lekaszált föld felfogja a patkók zaját. Azután egy keskeny hid és mind­járt utánna egy másik; az apró hegyi patak a holdfényben nyugtalan ezüst sávnak tetszik. Né­hány percnyire innen egy másik falu, úgy látszik j utolsó a völgyben, már nekimászatva a nagy hegynek, hogy ősze ne dőljön. Alacsony, fehérre mázolt házak fából valók és tiszták, a középen hegyes tornyu templom, szakasztott mása azok­nak, amelyek rajta vannak majd minden anzixon alpesi országokból. A falu csöndes, mintha kihalt volna, holott minden házban vannak emberek, még alszanak békésen, nem törődve a háború­val, mely ezer méternyire a fejük fölött kigyult és ég, mint csillagok milliárdja. Egyetlen épület az egész határban, amelynek ablakai mögül hal­vány viliágosság szűrődik felénk; egy apró mécs, amint még fakóbbá teszi a fejeket, amelyek a fájdalomtól időnként felvetődnek. És az épületen, egészen közelről tisztán látszik, egy fehér zászló, közepén vöröskereszttel, — akik ide kerültek, már megmászták azokat a hegyeket, melyek tete­jére mi igyekszünk, már vissza is jöttek onnan. Nemcsak mécs fénye az, amitől arcuk beesett, halovány. A kis falunál vége az egyenes útnak, mely széles szerpentinekben mind magasabbra csava­rodik. Csakhamar elvész a szerpentin is egy sürü erdőben, amelynek falombjain a holdvilág nem tud keresztültörni. A lépteink zajára nyugalmukban megzavart mókusok riadtan a fák koronájáig szökdelnek és jókora gyikok ügyesen, mint pisztráng a kék vízben, nesztelenül siklanak tova. Önkéntelenül szaporábban igyekszünk átaljutni az erdőn, a verejték csurog rólunk, hiszen föl a hegynek kapaszkodunk. Kiérve a vastag sötétség­ből, melyet lapátolni lehetne, egyenesen beleve­szünk egy ködfelhőbe, mely szürke porból való. Súlyos targoncák lódulnak előre, egészen furcsa jármüvek, három kerékkel. Két nagy oldalt és

Next

/
Oldalképek
Tartalom