Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-09-14 / 37. szám
XIV. évfolyam. 1916. szepteml>©r lió 14. 37-íIsl szám. NAGYBANYA ■X1^.3F?.J53u3Lr>^.XJlMLX IÉ3ÍB ÖSÉPIRODALMI HETIL.AP, < & '«i Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjeíenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi*ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. I ssrsoísssrzxrozzxe*! Védelem az elnéptelenedés okozói ellen. Szeptember 13. Amidőn a termelés és a kereskedelem megnehezíti a közélelmezést, az államhatalomnak magának kell a közélelmezés ellátását a kezébe vennie. Nagyon is indokolt volt tehát Vá- zsonyi Vilmos orsz. képviselőnek a képviselőházban tett ama kijelentése, hogy a közélelmezési czikkek monopóliumát a közönség érdekében helyén valónak tartja. Annak tartja ma már a legtöbb fogyasztó is, csakhogy még át kell alakítani a merev többségi elvre épített képviselőházat, törvényhatósági bizottságokat, városi képviselőtestületeket is a legérdemesebbek többségévé. Mert ha a községek, városok közgyűléseiben a jelenlegi többségi rendszer marad érvényben, vagyis az érdekcsoportok kapzsi kezeiben lesz a szavazatok többsége, akkor az lesz az eredmény az élelmiszerkereskedelem községi monopóliumából is, amit a központok csináltak mindenütt Európában. A fogyasztók ellen szervezkedtek hangzatos jelszavaik ellenére. Ez a kérdés tehát még nem eléggé érett, de annyi bizonyos, hogy a megoldás el nem marad. Hiszen az élelmiszerkereskedelem már azért sem képezheti a magánkereskedelem kiváltságát sokáig, mert a termelő is lehet elárusító, ha pedig a „coli agricol“ rendszerét az állam nálunk is fejleszteni fogja, akkor bekövetkezik az a természetes állapot, mely szerint a termelőket és fogyasztókat maA „Nagybánya“ tárczája. Lőtt sebek a balkaron. A Beszkidekben megint zuhogni kezdett a márcziusi hó, mintha nem is akarna vége szakadni ennek a végtelen fehér takarónak, ami alatt a télen úgy meglapult a kárpáti nyomorúságnak minden véres maradványa! Talán mert a két hét előtti olvadáskor nemcsak a lelkűnkbe markolt, de minden érzékünkbe is fojtogatóan csapott bele az a szomorú, csupa hullapusztulás, amiről a nap lelopta a szemfedőt . . . De néhány nap óta megint esett s friss, nagyszerű pihék kergetőztek előttünk, mikor támadni kezdett a hadosztály! Makacs muszkahegy állott velünk szembe éppen a grániczon; megrakva hármas fedezékben szibériai lövészekkel és sok-sök géppuskával, ami nem is nagyhangú fegyver. Sőt. Szelíden csak azt mondja: — Pa . . . pa...papa . . . pa . . . papapa ... pa . . . pa . . . s csak úgy egyszerűen lekaszálja az eleven embererdőt. Nálunk előbb az ágyuk bummoltak; a gránát mérges csattanása és a srapnelí-pukkanások nyomán szelid kis felhők szálltak fel rózsaszínben az orosz fedezékek táján . . . azután mi is indultunk. Lassan szétterpeszkedik minden ezred. Nyúlik jobbra, nyúlik balra s amint baktatunk a hagának az államnak kell egységes szervezetbe összehozni, hogy a maga érdekeit, a fogyasztókét és termelőkét is megvéd- liesse a közélelmezési hiénák pusztításai ellen, akik milliomosokká lettek az államnak és millió fogyasztó kiuzsorázása révén. Alig hisszük eszerint, hogy kételkednék valaki abban, miszerint az élelmiszerekkel való kereskedelem (habár községi kezelésben is lesz), csak akkor fogja a közjóiét ügyét előmozdítani, ha a közvetítés feladatai mellett, annak fele jövedelmét a termelő városok és a községek javára fogják fordítani. Ezt az állam is megtehetné a monopóliumainál, hiszen a gabonamonopólium a fogyasztási adóknál úgy is több jövedelmet fog hozni neki. Bizony a világháború tanulságai beigazolták, hogy mily rettenetes nagy hiba volt az államtól, hogy ezer éven át egészen megfeledkezett arról a kötelességéről, a melylyel tartozott volna, t. i. a termelő városok, községek területéről felszedett jövedelmek csekély hányadából önmagát is megadóztatni és az áílamjavak jövedelmeiben a községeket is részesíteni. A legszegényebb városok és községek irtózatos terhek alatt nyögnek, hozzájárulnak az állam jövedelmeihez évszázadok óta, anélkül, hogy eszébe jutott volna a bőségben élő, nagy kiterjedésű állami, alapítványi uradalmaknak, hogy segítsenek az elhagyott községek helyzetén. Hiszen nem lehet mély szomorúság nélkül arra gondolni, hogy mialatt a 60,000 holdas Pusztaszeren, Zircen, Tihavas erdőben, lassankint egy kilométeres lesz már a saját ezredünk frontja is. A puska még vállon, de nagyon lekjvánkozik; a szurony feltüzve. Jön egy szakadék: átvergődünk rajta; jön egy kis puskatűz: lefekszünk előtte; járőrök jelentenek valamit: megáll a rajvonal, takarja magát a széles fatörzsek mögött; tfu . . . tfu . . . halló rajvonal . . . Előre! — szó! a velünk hozott telefon, aminek a vezetődrótja lépéseink szerint pereg egy orsóról: megindulunk újra. Közben ránk lopakodik a sötét, megnyúlnak az árnyékok s a fehér havon mint régi kisértetek serege czikázik előre a rajvonal. Már elértünk a megparancsolt állásba, mikor szemköztről újra megkezdődik a puskatüz; lefekszünk s innen a Mannlicherek dörgő tüze felel a Mauser puskák pattanásaira. Pár pillanatig, vagy talán perczig is csak a puskák ropognak, az aczéldarazsak csípnek és az erdő dörgi vissza az egész konezertet, de ezután mint egy- egy sötét árnyék egymásután kúszik hátra a hóban a sok sebesült. Egyik-másik nagyon vérzik, de néma fájdalommal, hangtalanul, nem is jajgat. Legfeljebb ilyeneket mondanak:- Szegény Gergőnek egészen vége van . . . A Huínagünak is kampecz, a hasába kapott kettőt, mikor föltérdelt . . . Nekem a szomszédos pajtásom halt meg, szegény Gyuri egy bokor mögé húzódott ... és ilyeneket Mindegyiknek a más halála, a más baja fáj jobban, mint a saját sebük, amire kötést kapnak . . . Mert ki ád kötést a halálra? És ezalatt velünk szemben és jobbról is egyre hangzik: nyon, Aninán, Körmöcbányán milliókat érő kincseiket századok óta élvezik a nagy- birtokos állam, szerzetesrendek és hitbi- zományok, addig az ott élő ezer és ezer család és a község jövőjével, fejlődésével nem gondoltak. Pedig az lett volna az ő érdekük, hogyha koldus községek helyett virágzó városi élet fejlődött volna az ő nagy uradalmaikon. Az lett volna tehát teendőjük, hogy ne zárják ki az illető városokat és községeket is az ő nagy birtokaik hasznaiból. Ellenkezőleg cselekedtek. Nagybérlőket hoztak idegenből, ezeket gazdagították. A községi törvény pedig még tovább ment, amennyiben felhatalmazta a dúsgazdag földbirtokosokat, hogy álközségeket alakítsanak abból a célból, hogy a nyomorgó községeik terhei alól magukat felmentsék. így azután a községi terhek viselése alól kivonták magukat a vagyonos állam, egyház- és uradalmak tisztviselői, a hadsereg tisztjei, mintha a középkori hűbéri kiváltságok idejében élnénk ma is Magyarországon. Természetes volt ilyen viszonyok között, hogy amikor a Haditermény r.-t. megalakítását tervezték, akkor is mellőzték azt a tekintetet, hogy a földmivelő magyar birodalom községeinek terhein is könnyítsenek a várható jövedelemből, esetleg a földművelés érdekeinek előmozdítása czéljából közhasznú beruházásokat létesítsenek, minők a járhatlan alföldi utak jókarban tartása s a hiányzó utak kiépítése. Nem gondoltak ilyenekre. Pedig lehetett volna erre fedezetet találni. A „Molnárok Lapja“ szerint, hogyha- Pa. . . pa ... papapa...papapapapa... pa . . . és megint és mindig csak ugyanaz a kattogás. A zászlóaljparancsnokom igazi magyar honvéd, akit már nyolcz hónap óta egyfolytában a rajvonalban tép és ráz ez a véres vihar s aki mindig ott van, ahol bajtól lehet tartani, rámnéz a meleg szemével és azt mondja:- Nézd fiam, menj ki féljobbra, előre a szakadékon túl ezzel a fél századdal. Vigyázz, rád bízom az egész jobboldalunkat. Ha lehet, keresd meg a géppuskákat . . . Minden szava olyan meleg, mintha az apám beszélne velem, aki régen halott. Mintha csak azt mondaná:- Aztán vigyázz magadra! Isten veled! Csizmám sarkát összecsaptam a keményre fagyott havon, azután egy szives jóéjszakát-tal elbúcsúztam. A legényem ideadja a vattát, a gézt, a kis sebkötözőcsomagot, meg a szublimá- tos üveget, azután mindezt zsebrevágva, előre a fák között. Utánam százöt ember. A puha hó elnyel minden zörejt, zaj meg nincs, nem szól senki egy szót se, sehol nem hallatszik egyetlen hang, mintha csak árnyak mennének előre; a fehér hóleples honvédek úgy látszanak, mint megannyi éjféli kisértet. Legfeljebb a szivek zakatolnak, de ezt a hangot most mindenki maga hallja csak. A szakadék szélénk kattog egy géppuska: lehasalunk a hóba. Mindannyian, először én s utánam a százöt ember, vezényszó nélkül, kérdés nélkül, zaj nélkül, hangtalanul. Mindenki egy
