Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-07-20 / 29. szám
i: i' TA'RSADALMI -Jh£3 BZÉJPIR.03DALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizl-ut 14. sz., ahova lapközleményck, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Gondoskodás a háború rokkantjairól, Julius 19. Gigászi küzdelmünk a második évében folyik, nemzetek csapnak össze s e rettenetes küzdelem oly mérveket ölt, melyhez foghatót nem is képzeltünk, de a történelemben sem találunk. A modern technika a maga pusztító eszközeivel generációkat söpör el, avagy tesz bénává; a háború viharja a viruló gazdaságokból tüzes üszköt s hamut termel s a dalos kedvvel életet s' vért áldozni kész hőseink egy része bénán, avagy rokkantán érkezvén vissza, kiáltó sokaságuk egyre hangosabb szóval követeli, hogy méltó helyet kapjanak abban a társadalomban, melyet itt hagytak s hogy megélhetésük biztosittassék. Sajnos a rokkantak száma több, mint ahogy azt kezdetben sejteni lehetett s bár tudtuk, hogy a modern háború ördöngős eszközei az előző háborúkhoz képest a sebesülési arányt jóval növelni fogják, de nem számoltunk azzal, hogy az egész világ lángbaborul s e láng bizonytalanul hosszú időre besötétiti Európa egét. A szomorú valóság tehát az, hogy a hősök egy része, kik virágosán s dalolva nek összetevőjében egy-egy béna s legtöbbször családos ember megélhetési nehézségei leledzenek. Ma még a kérdés nem látszik oly nagy fontosságúnak, annak hatását a társadalom sem érezheti, mert a háború viharja még tombol s míg a harctérről bénán, vagy csonkán hazaérkező hős a különböző kórházakon és vizsgálatokon keresztül haza jut, hosszú idő telik el s a munkára jelentkezőt kivétel nélkül elnyeli a város munkaalkalma, mely most tárt karokkal fogad minden munkaerőt. Azonban az idő múlik, a rokkantak száma emelkedik s ezek elhelyezése, ellátása igen nagy feladatot ró úgy az államra, mint a társadalomra. Kétségtelen, hogy a rokkantakról való gondoskodás elsősorban állami feladat, énizzhk mindnyájan, hogy az államnak költelességei vannak azokkal szemben, kik a hazáért küzdve egészségüket, vagy testi épségüket vesztették s bizonyára megérdemelnék az éjethosszig tartó ellátást is, ha nem mondanának ennek ellent az állam pénzügyi érdekei. De ha meg is engedné pénzügyi helyzetünk a rokkantak állandó ingyenes ellátását, annak keresztülvitele nem volna indultak a harcztérre, bénán, vagy csonkán érkeznek vissza s sok esetben bajuk oly természetű, hogy eddigi foglalkozásukat folytatni nem képesek. Életpályát kell tehát választaniok, exisztencziát kell teremteniük és pedig gondos mérlegelésével egyéniségüknek, körülményeiknek s általában mindazon tényezőknek, melyekhelyes azért sem, mert a nemzeti termelést egy csomó, egy és más szempontból munkabíró egyéntől fosztaná meg, eltekintve attól, hogy egy nagy tömeg embernek a semmittevésre való kárhozta- tása — amint azt az ,,Invalidenhaus“ jelenlegi rendszere mutatja — csak életunt- ságot s elkedvetlenedést idézne elő. Egészen másként áll ez természetesen oly rokkantaknál, kiknek munkabírása a miniumra szállott alá, s kiknek az állam avagy a társadalom által létesített menházakba leendő elhelyezése nemcsak üdvös, hanem szükséges is. Az állam azonban mindenesetre gondoskodni fog egyébként munkaképes rokkantjárói is, de viszont elvárja a hatóságoktól s a társadalomtól, hogy tegyenek meg mindent, dmi a rokkant katonák érdekében szükséges. Ha az egyes hivatalok és vállalatok újból foglalkoztatják rokkant alkalmazottjaikat, ha rokkantakat részesítenek az állások betöltésénél előnyben, az mindenesetre igen sokat jelent, azonban ezzel koránt sincsenek megoldva azok a feladatok, melyekre, a társadalomnak hazafias lelkesedéssel kell vállalkoznia. A rokkant, ki a katonaságtól elbocsáttatott, kis nyugdija, vagy sebesülési pótdija megállapittatott, az anyagi körülmények kényszerű hatása alatt örömmel ragadja meg a legelső munkaalkalmat anélkül, hőgy részére közvetlenül megadatnék a mód és alkalom arra, hogy az egyéniségének stb. legmegfelelőbb munkaalkalmat választana, anélkül, hogy törvényileg volna kötelezővé téve oly szerv helységenldnti alakítása, mely a szükebb hazájába visszatérő rokkant katona ügyét felkarolva, részére szakszerű körültekintéssel biztositanának megfelelő kereseti alkalmat. E kérdés sürgős megoldása végtelen fontosságú. A „Nagybánya“ tározója. Közelharcz. Ismerős szó, uj szó! Most keletkezett, a háború forró lehelleíe költötte ki, a hivatalos jelentésekből ismerjük. Közelharcz! De milyen közel!! És milyen harcz! Egy főhadnagygyal csavarogtunk éjjel Lemberg utczáin. Itt ismertem meg, egy napja ismerem és úgy lógunk itt a langyos, csöndes éjszakában, egymásba karolva, összebújva, egyenlő lassú léptekkel, cigarettázva, mintha együtt növekedtünk volna fel. Ez megint a háború sajátsága, hirtelen, átmenet nélkül keli meggyülölnöm egy talán igán kedves, jó és szimpatikus orosz embert és nekimegyek dühösen és ledöföm, vagy ő lő keresztül bősz haraggal. S minden átmenet nélkül, egyszerre szeretjük meg egymást ezzel a magas, barnaképü fiúval, mert — mert, mit tudom én, — mert ő is magyar, mert ő is ebből a különös, drága fajból való, amit annyira szeretek, megmagyarázhatatlan, indokolhatatlan, tiszta szeretettel. Szóval ott ődöngtünk a sötét utczán, késő volt, néhány lámpa pislogott, fölöttünk a csodás Bőim kápolna merev, megfeketüit, lengyel kőszentjei haragosan néztek le ránk a dús, csipkeszemii, kőornamentek közül, - hogy merjük háborgatni éjjeli nyugalmukat ? Az utczán néha egy-egy autó zúgott végig, az őrjáratok lépései kietlenül kopogtak, a távoli Karola Lud- wiga utcza lámpái alatt tollas kalapu, lebegő ruháju nőalakok árnyképei suhantak el. Egy-egy tompa, morajló dobbanás a távolból, ott a mi ágyúink szólnak. — A főhadnagy halkan beszélt: — Ott feküdtünk árkainkban a grodecki vasúti töltés egyik oldalán, túlsó oldalon az oroszok állásai, mögötte gomolygó, nehéz füstfelhők mutatták az égő város helyét. Egészen kábult volt már a fejem a rettenetes ágyúzástól, itt fejtette ki legnagyobb erejét a tüzérségünk, itt kellett áttörni az ellenséges frontot és elfoglalni a várost. Nem egyes dördiilések voltak ezek többé, nem ágyulövések hangjai, hanem valami őrült, eszeveszett, folytonos bőgés, tombolás, egy állandó megrázó mennydörgés, melyből csak az aknák ordító robbanásai csattantak ki. Előttem minden párolgó füst és portengerben úszott, melyen át a nap is homályosan izzott és melyben a levegőben felrobbanó shrapnellek tömör és elnyúló füstfelhői gomolyogtak. A harcz dühösen tombolt. Mellettem egy erdélyi fiatal legény hevert óriási fekete vértócsában, fej nélkül. A shrapnell!! Kinyújtott kezében görcsösen szorongatta puskáját, alig bírtam elvenni tőle, lekapcsoltam tölténytáskáját is. A puska agya ragadt a vértől, az ujjaim csúsztak rajta, én öntudatlanul nyomtam be egyik magazint a másik után és lőttem, lőttem, kábultan, esztelenül, bele a töltésbe, nem láttam én senkit, semmit, csak lőttem gépiesen és mégis lázasan . . . Nem tudtam gondolkodni egy perczig sem, az a folytonos zugás, bőgős, csattogás, ropogás, mint egy aczélpánt, szorította, feszitette a halántékaimat, - mellettem az a véres halott, ott egy őrült fájdalomorditás, itt dühös szitkozódás . . . mint egy lázas álom . . . Villanás, süket dördülés - és zuhanó földtömeg temet el, — bevágott előttem a gránát. Görcsös erőfeszítéssel küzdőm ki magam, kinyújtott kezemet megragadja egy forró, csontos kéz, éles fájdalom, valaki beleharap a kezembe. A kíntól bőszülten rántom ki a kezemet, — egy katonám volt, előttem vergődik, borzalmasan eltorzult arc, lábai helyén vérben úszó hús- és ruhaczafatok, fájdalmában és őrületében tör, zúz, csapkod maga körül ... Az arczo- mon csurog a hideg verejték, látom, a katonák tűzik fel a szuronyokat, — én nem is hallottam a vezényszót, roham lesz ! . . . Őrült erőfeszítéssel igyekeztem erőt venni a rámnehezedő öntudatlan apáthián, reszkető érzéktelen kézzel nyúlok revolveremhez, — keresem kardomat,- nincs, csak szófoszlányok, - valamelyik shrapnell letépte . . . E perczben nem messze tőlem fölemelkedik a trombitás, egy vörösen égő arcot látok, szájához emeli a trombitát, — még emlékszem a napfényben megcsillanó réz-sárga fényére, — s fölharsan a rohamjel, rikácsolva, éles, izgató, dühítő hangon, - egy őrjöngő „Hurráh!“ ordítás, mint a kínoktól felszabadult elkárhozott lelkek üvöltő kórusa, száz meg száz felugráló TT
