Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-07-20 / 29. szám
2 NAGYBÁNYA 1916 Julius 20. A rokkant hős részére megállapított államsegély, sebesülési díj korántsem oly összeg, melyre támaszkodnia lehetne. Az esetleges összetakaritott kis tőkét a család elfogyasztotta s a rokkant, kit a központi rokkantügyi hivatal esetleg tanácsokkal is bőségesen ellátott, támasz nélkül áll anélkül, hogy tudná, kihez kell fordulnia útbaigazításért, anélkül, hogy ügyével bárki különösebben foglalkoznék. Ha a rokkant katona földmives, helyzete valamivel könnyebb. Ha a rokkantsága nem nagyfokú, folytatja foglalkozását azzal a különbséggel, hogy a családi körben oly munkát fog végezni, melyre képes; ha zselérkedett s munkabírása lényegen csökkent, felpakolja motyóját, a városba jön, hivatalt keres s most köny- nyedséggel kap is hivatalszolgai, házmesteri stb. állást, nem érintve azt az esetet, amidőn úgy gondoskodik, hogy kevés nyugdija lefokozott igényeit kell, hogy kielégítse és semmittevéssel tölti napjait. Az önálló kisiparos, vagy kis kereskedő helyzete hasonlíthatatlanul nehezebb. A kis üzlet, vagy műhely, melyet a család a nehéz időben bezárni kényszerült, ma nem nyitható ki, a pénztelenség, az árucikkek s a nyers anyag aránytalan magas ára letöri a kis ember önállósító törekvéseit, állást keres s megragadja a legelső alkalmat, mely megélhetését biztosítani látsziik. El kell ismernünk, hogy a hivatalok és vállalatok lehetőség szerint igyekeznek vissza fogadni rokkant alkalmazottaikat, a rokkantakat az állások betöltésénél előnyben részesítik, hangsúlyozom azonban, hogy csak a lehetőség szerint, mert ha a csökkent munkabírású volt alkalmazottnak kevesebb munkadijat ajánlanak, megélhetését más módon igyekszik biztosítani, nem is szólva arról, hogy vannak oly kereskedelmi tevékenységek is, melyek kellemes külsőt, vagy oly speciális tulajdonságokat kívánnak meg, melyeknek elvesztésével a rokkant hős egyszersmind kenyerét is elvesztette. Dicsőséges küzdelmünk a második évében folyik, a béke napját nem is sejthetjük, a rokkantak száma egyre nő s igy elhelyezésükről gondoskodni kell és pedig azzal a szociális érzékkel, melynek hátterében ott ólálkodik az a gondolat, hogy többen vannak, sokan vannak s a rokkantság sokféle. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy okvetlenül munkát kapjon a rokkant, de kapjon egyéniségének megfelelő oly munkát melyet elvégezni képes s oly munkára, melyet a súlyosabb rokkant is elláthat, azok alkalmaztassanak, össze kell a rokkantakat helységenkint gyűjteni, képezni őket, kötelezni a munkaadókat, hogy rokkantakat alkalmazzanak, megértetni a közönséggel, hogy nemzeti érdek s nemzeti termelésünk, gazdasági életünk csak úgy van biztosítva, ha mindenki dolgozik. Ne tekintsük a hazatérő hőst, csupán béna, vagy csonka embernek, de lássuk benne önmagunkat, segítsünk rajta, gyá- molitsuk őt úgy, hogy hőseink megnyugvással küzdhessenek a harctéren annak a tudatában, hogy a haza, mely fegyverbe szólította őket, gondoskodni fog róluk s családjukról rokkantságuk esetére is. A rokkantügyi hivatal nagy arányokban e célt tűzte ki, e cél érdekében küzd, ezt megvalósítani s végrehajtani azonban csak úgy lehet, ha országszerte kötele- lezővé tétetik az, hogy a legkisebb helységben is alakuljon oly szerv, mely frázisok s ankettek helyett a társadalom minden rétegének bevonásával közös törekvéssel igyekszik megvalósítani apró részleteiben is azokat a feladatokat, melyeket a rokkantügyi hivatal célul tűzött ki. Ha a hazatérő rokkant tudja, hogy van egy hivatal, hová bizalommal fordulhat, hol támogatást talál, bizonyára kész- séggel fogja magát alávetni a hivatal rendelkezéseinek s követi utasításait is. Piánk Miklós dr. Révai Károly legújabb verseskönyve *) Idegemésztő, lázas napjainkban, mikor a háború Janus-fejének arcvonásából lessük a hol örvendetesebb, hol aggasztóbb, elkomori- tóbb híreket, mikor egy-egy, sokszor kószának bizonyult hir ott vibrál bennünk, nyugalmunkat íelzavarva, jól esik megállapodnunk a mindig bizalmat, nyugalmat hirdető Révai-irásokon. Most egy kötete látott napvilágot, az utóbbi évek java-termését egybegyűjtve. Már maga ez a tény is tiszteletreméltó nyugalmat jelent; de jelent egyebet is. Ma, amikor mindenki a megélhetés egyre súlyosbodó gondja-gondolatja alá hajtja a fejét, elénk lép a mi kedves, jó lantosunk, a kezünkbe nyomja költészetének kaleidoszkópját, s mi a gyermek látnivágyó mohóságával kapunk utána, hogy gazdag képzeletének játékos képei, érzésvilágának ritmusba szökkenő, rímbe kicsengő meleg hangjai mellett kissé megpihentessük munkában, hirhajszában megfeszített, felzaklatott idegzetünket. Mintha csak azt mondaná nekünk: A kezdet és a vég mindnyájunknál egyforma. Ami közbe esik, azt az időt mi töltjük ki vágyainkkal, reményeinkkel, sokszor légvárainkkal. Pedig hajszolt vágyaink teljesülése nem egyszer egy-egy csalódással tesz gazdagabbá! Vanitatum vanitas! De van valami, amiért érdemes élni, törekedni s ez a lelki életünk, a magunk elidegeníthetetlen belső világa, a legmegbízhatóbb, legőszintébb Én-ünk] továbbá mindaz, amit ez a belső Én a szeretet alapján hozzánk fűz: a család, a haza, a természet. — Ez tölti be az ő lelkét s az ehhez fűződő érzelmeinek, gondolatainak ad kifejezést költészetében. Természetesen nem vonatkozhatik el a Ma eseményeitől sem. Hisz a háború beleszól minden család és egyén dolgába. Révai a haza, a magyarság sorsával együttérzőnek vallja magát. De legjellemzőbbek mégis a családi körhöz fűződő költeményei, nevezetesen azok, amelyeknek megírására „Szép bimbója egy hosszú méla, ősznek“ ! (Lombhullás), a kis lánya ihleti. Elmondhatjuk most is, amit egyéni lírája eddigi köteteiben láttunk, hogy Erzsiké lánya az ő lelkében azt a helyet foglalja el, amelyet a szerelmes ifjú lelkében a Idválasztott. Az ifjú rajongása, képzelete, érzésvilága betölti az egész mindenséget érzelmeivel, sóhajával, örömével, bánatával; kedvesét mindenütt ott látja, érzi, tudja, mindenütt őt keresi vagy találja. Ugyanez az egész lelket betöltő érzés Révainál a szülő szeretete. Csakhogy mig amott a szerelem rendesen múló természetű, sőt néha csekélységtől is kiábránduló, addig itt az apa szeretete nem változó, nem *) Révai Károly: Alkonyat. Versek. Ára 3 korona. Kapható minden könyvkereskedésben. alak, élesen villanó szuronyok és dől előre az egész sor . . . A sikoltó trombita, világos, éles hangja belenyilalt a rettenetes, nyomasztó ágyudörej- től elkábult agyamba, — valami érthetetlen düh fogott el, — felragadtam egy puskát, amely előttem hevert és ugrottam előre. Magam is megborzadtam attól a rekedt, állati hangtól, a mely kiszáradt torkomból kitört, mint egy tó- bolyodott üvöltöttem a hurrát és futottam előre, a hogy a lábaim birták, mellettem, mögöttem ordító, ziháló, lihegő ember-állatok, a kikben minden idegszál reszketett már az öldöklés, gyilkojás vágyától . . . Éles jajszóval bukik fel egy, kettő, négy itt is, ott is, mellettem egy öreg, nagybajuszu ember zuhan végig a földön, puskája karikázva repül el, — csak tovább ! Recsegés, robbanás, sziporkázó tűz, — valami ellenállhatatlan erő megragad, megforgat és földhöz vág, hogy ropog minden csontom, — agyvelőm meglódul, lélegzetem eláll, a szemem előtt tüzes karikák cikkáznak. — Gránát volt, - a légnyomás! Még szédülő fejjel, csengő, zugó fülekkel, tántorodva feltápászkodom, mint valami homályos üvegen át látom magam előtt a töltést, — az első legények alakjait a tetején, — hullanak, rettenetes groteszk mozdulatokkal, gurulnak lefelé a töltés oldalán . . , „Hurráh!“ — ezer torokból zúg körülöttem. Megérkezett a tartalék, az eszeveszett roham forgószélként ragad magával, - a föld emelkedik, - fel a töltésre, — nem tudok, nem látok semmit, csak ordítok, folyton rekedten, nem tudom, mit, csak ordítok és futok, m ászok, rohanok előre . . . Fenn vagyunk ... a túlsó oldalon nagy, széles kilátás - gőztenger és füsttenger, ott dől a fekete füst a fák mögül — ott robbannak a gránátok, ott van Grodek — előre, előre, előre — lódulunk lefelé a töltés másik oldalán — előttünk rohan már az első rajvonalunk, melytől elmaradtam — valami piszkos, zöldes gombolyagba botlottam — sárga, vörösszakállu, meredt arcz, üveges szemek — orosz — ott még egy — brrr! gránát vág le, szerencsére messzebb — nem látok semmit a füsttől - lihegve meg kell állnom, mellem zihál - nem bírom tovább ezt a versenyfutást, térdeim reszketnek — előttem hallom az ordítást. „Hurráh, hurráh!“ — üvölt a trombita! — nem bírják az idegeim! — Kell menni előre, utol kell érni őket! Görcsös kéz ragad meg — egy sebesült orosz, arczán a vér csurog, vonszolja magát, hebeg, nyöszörög - egy rántással lerázom és futok a többi után . . . Egyszerre megtorlódik a tömeg — itt vagyunk a szélső házak mellett — épen kábító recsegéssel dől ki egy magas fa és tompa zuhanással fekszik végig a fölvert fehér porfellegben — előttem füst gomolyog - vörösen czikázó lángok, ragyognak a szemembe . . . Őrült tombolás, eszeveszett forgataga az alakoknak — az oroszok ellentámadásba mentek át! — A bódidó füst és portengerben csak a tömeg hullámzása látszik, fölemelkedő és lehulló puskatusok, bőszült csataorditás, rémes sikoltások, jajgatás, szitok, átok . . . Mögöttem újabb csapat jön rohanva, elvadult arcok, öklelő szemek, remegő öklök, — lelódulunk az előttünk tomboló káoszba s attól a percztől fogva nem emlékszem tisztán, mi történt. Úgy homályosan látok magam előtt egy véres kezet, hiányzó újakkal, a mely egy kardot igyekszik elkapni, - átbotlok két, a földön hentergő, dulakodó alakon, — egy fiatal, sápadt arcz előttem, kétségbeesett szemek, — védőleg tartja maga elé kezeit, — én eszeveszetten ragadom meg a vállát és revolveremet az arcába nyomva, elsütöm, — az alak eltűnik súlyos zuhanással ! Két kar ragad meg hátulról, dühös orditás hangzik a fülembe, - most végem! - kétség- beesett rántással szembefordulok támadómmal — vörös, izzadtságtól csurgó szakállas arcz, véres szemek — ölre megyünk, nekizuhanunk egy falnak - fentről hull le a tégla, vakolat, — sűrű fojtó füst, arczomon érzem az orosz forró, bűzös lehelletét, nyála a szemembe freccsen, az undortól, halálfélelemtől tébolyultan beleragadok arczába, egyik ujjam a szájába mélyed, a másik a szemébe, marczangolom az izzadt húst, borzadva érzem, hogy mélyed az ujjam a szemébe, puha, folyós anyag — állati hördüléssel megragadja a kezemet, facsarja irtózatos erővel... ekkor jut eszembe, hogy a másik kezemben szorongatom a revolvert - egy görcsös nyomás, durranás, mindketten lezuhanunk . . . A főhadnagy elhallgatott és verejtékes ar- czát törülgette. A szemének valami ijesztő, merev nézése volt. Megnyugtatólag simogattam kezét. — No, no, főhadnagy ur - talán hagyjuk abba - igazán felkorbácsolja az idegeket. - Te is izgatott vagy! — Nem, nem, tudod, gyötör, kínoz ez a véres emlék, talán jobb, ha elmondom, kiadom magamból. Különben sem jön már sok. Mig én
