Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-11-09 / 45. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. november 9. gyógyulást keresünk, megnézzük azokat a csodás természeti szépségeket, melyeket eddig a külföldiekért elhanyagoltunk. Aztán kivesszük az idegenek kezéből azokat a gazdag erőforrásokat, magunk dolgozzuk fel, magunk fogjuk értékesíteni a magunk, a mi népünk, nemzetünk és hazánk javára. A nemzet Géniusza ott tartja jobbjában a világitó fáklyát a határokon majd békés időben is, olyan magasan, hogy meglát, megismer minket az egész világ és félni, becsülni fogja ezt a nemzetet. Mikor ócska ruhákat kérnek... November 8. L .Bay Lajos országgyűlési képviselő mondta el a következő megható epizódot: Zilahra a napokban értesítés érkezett a hatósághoz, hogy a zilahi állomásra két hosszú vonat érkezik visszatérő erdélyi menekülőkkel, a lakosság tehát hozza meg azt az áldozatot, hogy lássa el a menekülőket meleg élelemmel, mert erről más utón gondoskodni nem lehet. Ez a távirati értesítés pedig érkezett egy órával előbb az első vonat érkezési ideje előtt. A hatóság a lakosságot rögtön dobszó utján hívta föl arra, hogy akinek amije van, ajánlja föl az éhező menekülteknek és alig néhány perezre a kihirdetés után már csoportokba verődve indultak el a jószivü emberek a vasúti állomás felé! Ki egy kenyérrel, ki két kenyérrel, ki egy darab szalonnával, ki egy csupor tejjel, ki egy fazék étellel. És ez a vonat felé hullámzó tömeg egyre nőtt, egyre dagadt, úgy, hogy mire az első vonat megérkezett, már szinte valóságos országos vásár volt a vasúti állomás körül. És az irgalmasságban is nagynak bizonyult magyar népünk alig egy óra alatt annyi mindent hordott össze, hogy bőven tellett a nagyon hosszú vonat minden kocsijába, pedig ugyancsak túlzsúfoltak voltak. Mikor a kiosztás már jobbára megtörtént, az egyik szolgabiró észre veszi, hogy valahol hátul egy szegény asszony álldogál szinte szégyenkezve egy darab kenyérrel a kezében. Rongyok fedték aszott, vézna testét s a rongyokba 2 — 3 szinte meztelen gyermek csimpaszkodott a novemberi csípős szélben. De azért ———— ii . I .1 i p—«npn.n hoz. Nemsokára észrevesszük a sötétlő tömeg közepén a Themse keskeny csikját. Tehát jó helyen járunk. A mi föladatunk az északkeleti gyártelepek bombázása. Veszedelmes föladat, mert közel vagyunk az ágyukörzethez. Ritka szerencsénk van: ezen is sikerült észreAétíenül átsurranni. A város fölött már kevés kárt tehetnek bennünk, mert az esetleg föl nem robbanó shrapnellek a városra visszahullva, versenyt pusztítanának velünk. Fényerős messzelátóink segítségével megkeressük az alkalmas helyet. Kalauzunk 10 évig volt ezen a tájon egy gyujtógyárban hivatalnok. Behunyt szemmel is elvezet bennünket. Csakhamar megtalálta a keresett pontot: egy mechanikai gyár fölött állunk, amely most ezerszámra J készíti az ágyulövedékeket. A közelben egy papírgyár és petroleumfinomitó. Ezeknek szól elsősorban látogatásunk. Várunk. Időnként fényszórók sugarai kalandoznak a város fölött. Az egyik szikratávírónk lelógó antennáját is éri. Szerencsére a vékony drót nem látható a 2000 méter magasságból. Izgalmas perczek. Gépeink majdnem állnak. A bombák kezelője szemét a ezélzó készüléken, ujját az ejtőkészülék gombján tartja. Néma csend, mint vihar előtt. Micsoda pokol lesz itt néhány perez múlva! Egyszerre hatalmas fényfolt jelenik meg a város közepetáján: vezérhajónk ledobta az első világiíóbombát, ami egyúttal jel a támadásra. Rögtön követjük mi is. A föllobbanás helyéről megállapítjuk a leeső bomba eltávolodását. Léghajónk kissé jobbra fordul s a következő perczez a szegény, földhöz ragadt asszony is elhozta talán utolsó szelet kenyerét erdélyi véreinknek, hogy ne éhezzenek kiverve tűzhelyükből, messze idegenben. A szolgabiró alighogy észrevette a nyomorúság e nagy szamaritánusát, maga vette át tőle a hozott darab kenyeret nagy köszönettel, nehogy megsértse a szegényt, kinek nagy szive oly könnyekig megható módon nyilatkozott meg. Ez a jelenet jut eszembe, midőn előttem fekszik Szatmár vármegye alispánjának kérő szózata, melyben arra kéri a társadalmat, hogy gondoskodjék az erdélyi menekültek ruhaszükségletéről, mely oly nagy arányú, hogy más utón e szükségletet fedezni alig lehet, hiszen ha még volna is pénz arra, de alig van anyag s főleg alig van munkaerő, hogy a ruhaszükségletet. kielégíteni lehetne. Pedig itt vannak a novemberi hideg napok, itt van nyakunkon a tél s tízezrekre rúg azon menekültek száma, kik félmeztelen, ruha, czipő nélkül fagyoskodnak. A zsibói pályaudvar nyomorgó szamarita- nusa jut eszembe ismét és ismét, mikor arra gondolok, hogy az erdélyi menekülők felruházása érdekében én is megkíséreltem egy társadalmi bizottság összehozását és mindenki úgy huzakodott, úgy fázott tőle, hogy két heti kísérletezés után ma sincs a bizottságból semmi. Pedig áldozatkész társadalmunkat igazta- talanul és méltatlanul érné a közönség vádja, hiszen a háború ideje alatt fényesen bebizonyította százszor és százszor, hogy üres kézzel nem megy el senki, ki hozzá kérő szóval fordul. Lehet, hogy ahová magán utón fordultam az erdélyi menekülők érdekében, talán már túlontúl vannak halmozva jótékony ügyekkel s azért nem sikerült a vállalkozásom. Most a nyilvánosság utján fordulok hölgyközönségünkhöz. Alakítsák meg maguk között az erdélyi menekülteket ruhanemüekkel ellátó bizottságot és gyűjtsenek ócska ruhanemüeket is azok részére, akiknek igen sokja csak hiányos öltözékekben menekülhetett s ma is félmeztelenül térnek vissza az elhagyott, talán feldúlt, kirabolt családi fészkekbe. Ha arra a sok sok ezernyi rongyos, ruhátlan, fázó gyermekre gondolunk, lehetetlen, hogy e kérelmem utat ne találjon hölgyközönségünk áldott jó Szivéhez! Égly Mihály. ben leejtjük az első robbanó bombát. Irtózatos dörej s egy épület izzé-porrá zúzódik. Utána a második, harmadik, tizedik bomba s az alattunk levő gyártelep lángoló romhalmaz. Egyúttal bevilágítja a környéket is, úgy, hogy kényelmesen vehetjük czélba egymásután az értékesebb gyárakat. A papírgyár ég. Mellette egy vegyészeti gyár szintén. Nem messze sürü füsttel ég valami; valószínűleg ruharaktár. A petroleumfinomitót azonban nem sikerült eltalálni; pedig arra pá- j lyáztunk leginkább. Hanem közben mi is jó czélpont lettünk. Hamarosan megtaláltak a fényszórók s hiába igyekeztünk menekülni 3 —4 is állandóan ránk világított. Követték a shrapnellek. Eleinte csak távolabbról lobbant föl egy-egy, de mind köze- j lebb jutottak. Egyik-másiktól már meg is rész- ; ketett léghajónk. Szerencsére dolgunkat végeztük; a bombák közel 20 métermázsa súlytól szabadították meg hajónkat s igy fölemelkedtünk 2500 méter magasságra. De hátra volt még a legnehezebb föladat: kijutni a tűzkörzetből. Eddig aránylag kevés tüzet kaptunk, de az erődöv fölött nincs irgalom. Hirtelen megszólal a táviró: „Nyugatról repülőgépek; emelkedni“. 800 lóerő megfeszítésével igyekszünk mind magasabbra, egyúttal elindulunk kelet felé. Tőlünk messze vannak még a repülőgépek; különben is, mig ők velünk egy magasságra fölvergődnek, messze leszünk már akkor. Ráérünk kissé lenézni, mi történik. Az égő házak kisérteties világánál látható, hogy a mellékutczák üresek; a főbb utakon katonák, tűzoltók és rendőrök sietnek menHalmi János.- 1862-1916. Mindenszentek éjjelén elszáll lelkem egy csendes faluba. Egy öreg tanító ünnepli ott 25 éves tanítói jubileumát. Nincsenek ott terített, virágoktól görnyedő asztalok. Két fekete lep- pellel letakart asztalon csendes koporsóban nyugszik a jubiláns. Szemét lezárta a halál, szive megszűnt dobogni, ajkai némák. A gyászos jubileum szónoka, a nevelésben osztályos társa, árvagyermekeinek gyámapa, a község ékesszavu plébánosa beszél. Szava szivből-szivhez szól, bánatot oszlat, kényeket törül, hisz’ oly szépen beszél a feltámadásról, a boldog viszontlátásról. Zokogó gyermekek, siró tanítványok s könnyező jóbarátok ajkáról kél az ima, szivéből száll a fohász, szeműkből hull a könny. „Siratják a jó atyát, a kedves oktatót s a felejthetetlen jóbarátot.“ Én is tebenned, kedves halott, a legjobb barátot siratom. Hisz bennünket egy közös pálya, hasonló sors, egyforma szenvedés, egyenlő értelem és érzelem, az igaznak, jónak és szépnek egymértékü szeretete tett igaz barátokká, az irodalmi pályatéren többször versenytársakká, mint pályázót és kritikust. E téren sokszor a legjobb barátok lesznek ellenségekké, minket a nemes versengés csak összébb hozott, mert mind jobban és jobban tanultam ismerni a Te magasan szárnyaló eszményi lelkedet, a Te nemesen és mélyen érző jóságos szivedet. Két község lakói, a te igaz tisztelőid jöttek ide hozzád búcsúzni. Ez is a te érdemed, i hogy ily hálás emberekké nevelted őket, hisz ma, ez önző világban oly ritka a hála, oly fony- nyadt az elismerés virága. Sokszor megjelensz előttem, amint a múltban elbeszéled nekem lelked baját, szived búját, hisz mi, ha összejöttünk, elmondtuk egymásnak hol fáj, mi fáj. Azonkívül beszéltünk pályánk magasztosságáról és az eszményi jövőről, midőn Magyarország minden tanítója, egyforma szellemi egyenruhában, egyforma sar- zsiban, egyenlő pörtupéval fog járni a boldogság virágain ; mikor nem lesznek állami, kincstári, felekezeti, községi, társulati és magán tanítók, de minden tanító egy boldog nemzetnek lesz boldog nemzeti tanítója. Nem lesznek a jövő boldog államának többé mostoha tanitó- gyermekei . . . Több évvel ezelőtt egy öreg pályatársat temettünk. Az aranyszáju esperes, ki hajdan kedves jó tanárunk volt a szónok. Azt mondá szép beszédében, hogy a tanítónak angyalok türelmére van szüksége. Én is azt mondom, mert 41 és fél évi működésem alatt erről meggyőződtem, de nem a gyermekekkel szemben kell teni. Az egész nagyon hasonlít a sétapálczával fölzavart hangyaboly sürgés-forgásához. De ismét szól a táviró: „Megsebesültünk; segítség. Z. 17.“ Ez nekünk szól. Azonnal visszafordulunk; hamarosan föltűnik a Z. 17., 1000 m-el alattunk, körülötte vagy féltuczat repülőgép. Úgy látszik, valami kis gépdefektusa van; késését is az okozhatta. Az angol repülők észrevették s mind erre az egyre_ vetették magukat. Már-már föléje emelkednek. Épen jókor jövünk. Hatalmas gépfegyvertűzzel árasztjuk el a legközelebb tolakodókat. Az egyik siklórepülésbe kezd, amely veszedelmesen meredekké válik. Ez már rendben van. Egy másik épen alattunk van. Finom Szentjánosbogarak indulnak feléje léghajónkról. Gyujtólövedékek. Az egyik megtelepül rajta ; mind nagyobbra nő; egyszer csak a gép inogni kezd s szárnyszegetten hull le a mélybe. A többi erre szétszalad s távolabb érve, nagy Ívbe fognak, hogy fölénk kerüljenek. Csak tessék. A magasságmérő 3100 m-t mutat. Mig ők fölénk érnek! Ismét elindulunk hazafelé, alattunk a megmentett bajtárs. Uj távirat: „1500 m. magasság. Erödővnél védelmet kérünk. Z. 17.“ Ez a másik két léghajónak szól. Ok is végeztek. Vezérhajónk a City fölött szintén repülőkkel küzd. De azt nem féltjük. Még magasabbra tud emelkedni, mint mi s gépfegyvere is kettővel több van. Csakugyan, a repülőgépek jóval mélyebben járnak nála ; igy pedig semmit sem árthatnak neki. Nem is zavartatja magát tőlük, jön egyenesen felénk, hogy segitsen sebesültünket támogatni.
