Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-05-25 / 21. szám
i TAESíUDALMI ÉS SZÉPIKOIDAI.MI HETILAP, IXII'V. é-vfol^a-m. 1910. mácns lió 25. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is A városok uj jövedelmi forrásai. Május 24. A modern élet egyre fokozódó követelményeivel egyre szaporodnak a városok kiadásai is, úgy, hogy már hosz- szabb idő óta komolyan foglalkoztatja a városokat az a törekvés, hogy fokozódó szükségleteik fedezésére uj jövedelmi forrásokat nyissanak meg. Eddig ez a kérdés még elodázható volt, a háború azonban határozott terminus elé állította a városok vezetőségét, úgy, hogy amint a főváros esetében is látjuk, már most foglalkoznak az uj jövedelmi források megvitatásával, hogy a béke majd a költségvetésekben is rendezett állapotokat találjon. Ugyanigy van maga az állam is az ő rettenetes pénzszükségletével és amikor azt olvassuk, hogy a főváros a fenti okból megakarja adóztatni a vizet, a gázt és az elektromos áramot, nem is említve a vigalmi- és pezsgő-adót, ugyanekkor egy bécsi lap szerint ugyanezekre ; az adótárgyakra már a kormány szemet vetett. Ez különben már rég előrelátható volt és azoknak, akik folyton azt hangoztatták, hogy a városok hozzák be minél hamarább a fény űzési-, vigalmi, közigazgatási stb. adókat, éppen az volt az egyik indokuk, hogy azért kell ezzel minden városnak sietnie, mivel a kormány előbb-utóbb ráteszi ezekre is a kezét. S ez az idő most, úgy látszik elérkezett. Ezt azonban nem szabad a városoknak ölbe tett kezekkel nézniök, hanem határozottan fel kell emelniök tiltakozó szavukat. i\leg kell tennie ezt a városoknak több oknál fogva. Első sorban azért, mivel ezek az adók az ő ideái, példák erre azok a városok, ahol egyikmásik adó; vigalmi, közigazgatási, már régebben igen szép eredményeket produkál; másodszor azért, mivel ezeknek az' adótárgyaknak az áiiam szükségletei hatáskörébe való bevonása nehéz helyzetbe hozná az ezen adók valamelyikét már megvalósított városokat. Ezek a városok ugyanis ezen jövedelmüket már régen beillesztették költségvetésük keretébe, úgy, hogy a kormány ezek elvonásával a városok háztartási alapjait támadná meg. Harmadszor és legfőképpen azért, mivel a kormánynak a városokhoz viszonyítva ezer és egy módja van ahhoz, hogy jövedelmeit szaporítsa. Ez ellen azt hozhatná fel a kormány, hogy ott van a városok szükségletei fedezésére, amennyiben erre a rendes bevételek nem elégségesek, a városok autonóm jogkörébé tartozó pótadó behozatala, vagy ott, ahol ez már meg van, annak emelése. Ez igaz, de ugyanekkor elfelejtik, hogy minden városi polgárnak, hacsak pótadóról is hall, hideg fut végig a a hátán, mert alig van városi polgár, aki ne tudná, hogy sok városban már a 100 /„ ot is eléri a pótadó. A pót- adónál tehát rettenetesebb valami a városi polgárra nézve nem létezik. De eltekintve a pótadónak ezen «adóprési» minőségétől ott, ahol van még lehetőség egyéb módon, mint például a fent jelzett fénvüzési, vigalmi stb. adók megvalósítása folytán is a városoknak uj jövedelmekre szert tennie, amely mód adózási tekintetekből is humánusabb és igazságosabb, — meg nem bocsátható könnyelműség lenne a városok vezetősége részéről a pótadóhoz fordulni. A pótadón kívül azon városok részére, ahol a vigalmi stb. adók megvalósítva nincsenek, még egyetlen egy mód kínálkozik a jövedelem fokozására: a városok spekulativ, haszonrészesedésre irányuló működése. Ez a mód idáig be is váll, legalább azt bizonyítja részint a főváros részéről, az egyes közüzemek fokozatos megváltása, a sajátjainak pedig házikezelésbe való vétele, részint pedig több vidéki városnak mozi-nyitásra való engedély szerzése, azonban ez a jövedelmi mód is csak a nagyobb kiterjedésű városok privilégiuma, mivel ott van még egyedül a lehetőség, a városoknak ilyen irányú tevékenykedésére. Akárhogyan okoskodunk tehát, jelenleg nincs más mód az ország nagyobb részét kitevő kisebb és középvárosok részére jövedelmük szaporítására a pót- adón kívül, mint a fényüzési, vigalmi stb. adók behozatala, amiért tehát igazságtalanság lenne a kormány részéről, ha a városok elől ezt az egyedül célravezető módot is elvonná. Ez ellen szól magának az államnak az érdeke is, amennyiben a városok erős alapjai lévén az államnak anyagi tekintetekben gyenge, és erőtlen városok létezése semmiképen sem érdeke. Ha peA „Nagybánya“ tárczája. A kék barlang. A barátom, ezt nekem elbeszélte, nem volt már épen fiatal ember. A füle mellett szép ezüstös szálak vegyültek a hajába. Az arczán azonban valami friss, sokáig tartó üdeség ömlött el, valami falusias, egészséges pirosság. Öröm volt az arczába nézni, mint ahogy az ember szivesen nézdegél egy hamvas baraczkra, vagy egy ép, duzzadó, erős törzsű almára, a mikor elönti a galyakat a rózsaszínű, pahelyfmom virágáldás. — Mindenki lelkében van valami nagy hazugság, — mondtam — a mit rejteget, a mit rostéi kimondani. A mit nem lehet elmondani. Rám nézett. Szelíden mosolygott. Eltolta maga elől a poharat s a szemembe nézett. — Lehet, — szólt lassan. — Lehet, hogy mindenki rejteget valami nagy hazugságot, do ebben kell valami logikusnak, természetesnek, igazságosnak lennie. Valami bölcseségnek, a miért az ember eltitkolja. Azután belenyugszik. Megül a lelke legmélyén, mint a pohár lenekére lassan aláereszkedő salak. A viz azért a pohárban tiszta marad ... A kis, megokolatlan, ostoba hazugságok gyötrik meg az embert. Már azt, a ki különben nem szokott bazudozni . . . Hanem hát elbeszélem az én kis hazugságom esetét, a mi annyi bosszúságot, — nem —szenvedést okozott nekem. Már ismertem a feleségemet, a mikor egy nagyobb olaszországi utazásból hazajöttem. Még nem voltam azzal tisztában, hogy szeret-e? Talán nem is szeretett. Belenéztünk néhányszor egymás szemébe, a kezünk melegebben összesimult néha. A látszólag közömbös szavainkban jelentőség rezgett. Mind olyan dolgok, a mik maradnak, vagy elmúlnak. Jön másvalaki, mint égy friss, most született hullám s elmossa az emlékünket. Mikor az utazás után Jegelőszőr beléptem hozzájuk, nagyobb társaság volt náluk. A mi vidékünkön, különösen akkor, még nem igen utaztak az emberek, igy hát én ezzel is érdekebb voltam. A nap is lesütött egy kicsit. Valami busongó kevélység is volt bennem, a mit mindig érez az ember, ha valami nagy utazás után, a klasszikus emlékek közül, valami magyar kisvárosba haza jön. Valahogy kiváltam azok közül, a ki, egész nyáron csak otthon pipáztak. Faggattak, kérdezgettek és éa friss, fiatalos lelkesedéssel beszéltem Nápolyra tértem át, azután Cspri szigetről csevegtem, a mikor valaki egyszerre odaszólt hozzám : — Látia-e a kék barlangot? Mariskára pillantottam, magam sem tudom hogy miért. Az arcza piros volt, a szeme ragyogott az érdeklődéstől, amikor ő is meg ismételte a kérdést: — Látta-e a kék barlangot? Éa egy píczit elpirultam, a szivem nagyot dobbant, egy kicsit félre pillantottam s halkan kiszaladt a számon : — Igen. Pedig hazudtam. Két napig voltam Capriban, da nagyon szeles volt az idő s a nagy hullámzás miatt nem lehetett be menni a barlangba. A szivem is eifacsarodott, a mikor harmadnap el kellett hagyni a gyönyörű szigetet a nélkül, hogy legnagyobb nevezetességét láttam volna. Végre is megmondhatam volna ezt, hiszen mással is megtörtént. Soha se szoktam füllenteni s nagyítani, s most mégis kiszaladt a számon ez a hazugság, a mit már a rákövetkező pillanatban megbántam. A konzekvencziái nem is maradtak el. Követelték hogy beszéljek a kék barlangról. Mariska melegen a szemembe móiyeszteíte a szemét s könyed izgalommal mondta: — Azt mondják, hogy minden ezüstté válik a barlangban. Ragyogó kékes ezüstté. A vizbe bemártott újakról lecsurranó viz, vagy a vizbe dobott rózsa. És án beszéltem a kék barlangról, hiszen eleget olvastam róla, Talán ha láttam volna sem beszélhettem volna róla hivebben. Kitértem minden részletre, elmondtam régi emlékeket, a mik a barlanghoz fűződnek, Meg egy gyöngéden érzelmes szerelmi história is eszembe jutott, a minek a Grotta Azsurra volt a háttere. Valóságos költő voltam ebben a pillanatban. A hazugságomért nagyszerűen helyt állottam. Egy pillanatra Mariskával egyedül maradtam
