Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-05-18 / 20. szám
2 NAOYBÄNYA 1916. május 18. dászi bátorsággal, vitéz elszántsággal antik erényeknek, a hősiességnek szolgálhassanak. Fiatal, tiszta homlokukról mosolygósán világlik le az alig megért tizennyolc tavasz sugárfénye, hogy a hősök cserfalombja fonódjék körűié hízelgőn, glóriásan. Ujfalussy Amadil. Geyer Stefi. Május 17. Az a műélvezet, melyben Nagybánya város közönsége holnap, pénteken részesül, megérdemli, hogy már előre is foglalkozzunk vele, Geyer Stefi, a világhírű hegedüművésznő egy estén át fog gyönyörködtetni bennünket varázshegedüjével. Városunkban sokan hallották őt már pesti szerepléseiben és akik hallották játszani őt, mesés dolgokat beszélnek róla, az üde arczu, szépséges művésznő bámulatos virtuozitásáról. Fiatalsága mellett is már ragyogó szép múlt áll háta mögött. Egész piczi, rövid ruhás leányka volt még, mikor mint csoda-gyermek Budapesten feltűnt. Mestere a magyar művészet kimagasló apostola: Hubay Jenő, a zene iránt táplált meleg szeretetét plántálta szivéből az ő szivébe. S mikor a gyönyörű hajadonná fejlett csoda-gyermek lelke-szive telve lett érzésekkel, szeretettel, lelkesedéssel, hegedűje, művészete iránt, szárnyra bocsájlotta őt a Mester és elküldte meghódítani Európát. A külföldi nagy lapok legendákat Írnak játékáról, erős, fáradhatatlan technikájáról, szép tónusáról, szimpatikus vonásáról. A berlini Lokalanzeiger a legelső hegedüművésznőnek tartja. A norvég Verdens Gang ritka népszerűségéről ir, mert a krisztiá- niaikat egy csapással meghódította. A bécsi Die Zeit különösen meleg előadását dicsőíti. A drezdai lapok elegáns, mindig bájos játékát, csillogó technikáját emlegetik. Hangversenyzett óriási sikerrel Wiesbaden- ben, Londonban, Parisban, Madridban, Rómában és a kontinens egyéb városaiban. Nekem is alkalmam volt háromszor hallani őt; de sohasem felejtem el azt a hatást, melyet a fővárosi közönségre tett játéka. Első alkalommal hallottam a csoda-gyermeket, aki túlszárnyalta már akkor az est főszereplőjét, az opera volt tenoristáját Alberti Wermest. Másodszor a Brahms-üunepélyen hallottam, mikor a romanticismus hailuatatlan mesterét meleg érzéssel interpretálta. — Legutóbb a Goldmark emlékére reudezett filharmonikus konczerten játszott, amikor is bámulatos energiával győzött hogy két lépésnyire is alig hallatszottak az érkező jelek, ha a szolgálattevő tisztnek nem volt fülében a hallócsö. Most azonban lázas kutatás kezdődött. A rendelkezésre álló hírek szerint valószínű volt, hogy valahol, az erdőben vagy házban, el van rejtve egy drótnélküli táviró. Talán egy fa ágai között, s az antenna észrevétlenül emelkedik ki a fa csúcsa fölött. A mellett: a készülék kezelőjének ismernie kell a katonai táviratok kódexét s aztán siffrirozatlanu! adnia tovább az ellenséges parancsnokságnak a táviratokat. Semmi eredményre nem jutottak, ámbár kinyomozták, hogy az elfoglalt közlések csak erre az egy szakaszra vonatkoznak és igy nem is származhatnak máshonnan, mint ebből a szakaszból. Ekkor uj fordulatot vett a nyomozás. Egy éjszaka az egyik Meurthe-et-Moselle dópartement» beli tábori állomás olyan jeleket fogott fel, melyek a hajnali órákra tervezett gyalogsági támadásról adtak híreket — és pedig olyankor, mikor az illető ezred tisztjei épen megkapták a parancsot a támadásra. Most már szörnyű lett a helyzet. Az árulónak egészen bizonyosan tisztnek kell lenni s e tisztnek nyilván egy titkos szikratáviróáilomás áll a rendelkezézére. Latour felállt. — Ennek végére kel! járnunk minden áron ... — mondta nyugodtan, elszántan. — Ez a kutya csúfot űz belölünk, nyugodtan tovább telegrafál . . . Odalesz a fegyelem az egész hadtestben. Két hét múlva egy lelket sem tudunk kiugratni a lövészárokból. Az a fegyelmezett zenekar és az előadott mű hatalmas passageain. Én azt hiszem, mindeme sorok beigazo- lást nyernek majd a pénteki estén, amikor megszólaltatja körünkben bűvös hegedűjét. A hangversenyen hallani fogjuk újra dr. Lakatos Mihálynét is, kit közönségünk ismer jól és szeret. A műsor még nincs megállapítva teljesen. Előkészületben van Goldmark hegedűversenye, Händel Larghetloja, Dvorák Larghettoja, Betho- ven d. dur koucerlje, Hubay csárdajelenete. Dr. Lakatos Mihályné Chopin Allegro koncertoját fogja játszani. Sz. B, Ez alkalomból érdekesnek tartjuk Geyer Stefi egyik régebbi levelét közölni, melyet egyik szépirodalmi lap szerkesztőjéhez intézett s amely levelében érdekes önvallomásokat tesz művészi pályafutásáról. A levél igy hangzik: Igen tisztelt Szerkesztő Űrt Megtisztelő felhívásának a legnagyobb örömmel felelek meg és mellékelve vagyok bátor Önnek a kívánt adatokat beküldeni. Röviden ennyit, irhatok magamról. Ötödik születésnapomon atyám ici pici hegedűvel lepett meg, mert már régebben féltette saját hegedűjét, melyet, hacsak hozzájuthattam, sserettem kezembe venni és azon próbálgatni. Most természetesen nagy büszkén már a saját hegedűmön próbálkozhattam és néhány hét múlva már minden nótát eltudtam játszani, persze a leghihetetlenebb kéz- és vonótartással Nem is sok idő nulhatott még el a gyermekszoba első sikerei-után, amihor egy szép napon rettenetes komolysággal atyám elé járultam azzal a határozott követeléssel, hogy vezessen be a kották rejtelmes világába. Mit volt mit tennie, nevetett is, kissé bosszankodott is, de hozzáfogott a nagy munkához. Nagyon gyorsan haladtam előre, úgy, hogy 7 éves koromban már a nemzeti zenedébe vettek fel és ugyanazon évben már fel is léptem egy hangversenyen. Két év múltán Hubay tanár növendéke lettem és ő az, kinek keze alatt végleges kiképez- letésemet nyertem. Négy évig jártam a zene akadémiára; 12 éves voltam, amikor Bécsben főiléptettek, hol zenekarkisérettel Wieniawsky- hangversenyt játszottam. Nagy sikert arattam, melynek alapján még három hangversenyre kaptam szerződést és ettől fogva minden évben kisebb-nagyobb hangverseny-kőrútra mentem. 1901 ben a román királyné meghívására Bukarestbe mentem, hol három hét alatt négy hangversenyt adtam, azonkívül csaknem minden nap meg voltam hiva a királynéhoz, aki elhalmozott kegyeivel. Én egész műsoromat eljátszottam neki, különösen sok magyar darabot, a királyné pedig költeményeit szavalta el élőtemberek egyszerűen nem fognak menni — és lesz is valami igazuk. A tábornok az asztalnál ült és telefon-jelentéseket vett át. Parancsokat adott, egymásután tárgyalt a tüzórparancsnoksággal, a hadtáp- parancsnok8ággal és a hadosztály-orvosokkal. Órák hosszat beszélt bele a készülékbe, nem kellett sem térképre, sem tabellára néznie: kívülről tudott minden utat, ösvényt, patakmedret, vízmosást, minden távolságot és minden mozgási lehetőséget a szakaszának sok kilométer hosszú frontján. Latour kiment. Ködök szállongtak a Vogé- zek ormai körül. Hűvös januári nap volt, a levegő párái akadályozták a látást. A falu nyugodt volt. A gyermekek épen úgy játszottak, mint béke idején és apró szánkóikkal siklottak le a hegyoldalon. Katonát is alig lehetett látni, se ordo- nánezot, se jelentést vivő iovast, se kerékpárost. A parancsnok közvetítését egészen az a sok drót végezte, mely a szomszéd épület tetején levő magas vázban futott össze: csak néha nyilt ki ennek a háznak kis fa-ajtaja, s ilyenkor egy katona jelent meg, távirat-csomoí tartva a kezében ; a lapokat lobogtatta a szél, mig a szomszédba átvitte. Latour néhány nap óla valósággal beteg volt. Eddig ragyogó katonai pályát futott meg. Mindenekelőtt: rendkívül tehetséges volt, de azonkívül olyan családból is származott, mely megszerezhette neki a pályán szükséges protek- cziót. Egyébiránt fanatikus hazafi volt. Azonosította sorsát Francziaország sorsával. Szenvedett a hazájáért és annak minden fájdalmát a maga lem. Emlékül gyönyörű ékszereket adott és egy román, gyermek-nagyságú babát, melynek ruháit maga himezte és varrta. Egy évvel később a királyné újból meghívott sinaia-i kastélyába, hol két hetet töltöttem és hol az ottan tervezett katholikus templom javára hangversenyt is adtam oly nagy sikerrel, hogy a templomot még az évben föl is épitették. Közben Felsőolaszországban hangversenyeztem és Milanóban megismerkedtem Leon- cavalloval és Franchettivel, a hires zeneszerzőkkel. Londoni hangversenyeim alkalmával az angol királytól kaptam meghívást palotájába. A király és királyné 8 ráadásra kértek fel a műsor eljátszása után és a hangverseny után való vacsoránál a királyné mellett ültem. A király sokat kérdezősködött a magyar viszonyokról, nagy lelkesedéssel szólt Budapest fekvéséről, a magyar zenéért pedig valósággal rajong. Természetesen énbennem is fölszólalt az az érzés, hogy magyar lány vagyok és lelkesedve szóltam magyar hazánkról. Idei hangverseny-körutam Francia-, Spanyol-, Olaszországba és Portugáliába vitt. Rómában ért a legnagyobb kitüntetés, őszentsége X. Pius pápa külön kihallgatáson fogadod, hosszan, oly kedvesen elbeszélgetett velem. végül megáldott és művészetemre rövid imával külön áldást adott. A fogadtatás majdnem egy óra hosszat tartott: könyekig meghalva távoztam Őszentségétől, aki kegyesen megígérte, hogyha újból Rómába megyek, újból kegyes lesz fogadni. Szécheny Miklós gróf nagykövetünk tiszteletemre nagy estélyt adott igen sok előkelőség belevonásával. — Vanutelii bibornokoak pedig úgy megtetszett hegedüjátékom, hogy más- nap egy rendkívül értékes camée-t küldött emlékül. Portugáliában külön ünnepségeket rendeztek, melynek végén virágtengerben valósággal diadal-utam volt. Az ottani népdalokból, »Fá- dó*-kból egy kis fantáziát komponáltam és ezzel lett hangversenyeimen a lelkesedés tetőpontja. — Lissabonban és Madridban ő felségeik előtt az udvarnál is játszottam. Párisban 5 hangversenyt adtam oly nagy sikerrel, hogy a párisi philharmoniai társaság a jövő évre újból meghívott 3 hangversenyre. Ezek voltak eddig fontosabb körutaim. Jövő ősszel, ha Isten is úgy akarja, Svájcban, Némelországban, Belgiumban és Párisban fogok játszani. Már több Ízben kaptam szerződési ajánlatokat Amerikába, sőt Ausztráliába is, de szüleim nem fogadták el azokat, szerintük ráérek még arra később is. Kőrútjaimról számtalan emléket, többnyire ékszereket hoztam haza Legértékesebb ezek között: a román királyné, a román és angol testén érezte. Ezért rázta meg minden idegszá- szálát ennek az árulásnak a története. Éjszakákat virrasztóit át, hogy maga fogjon fel ilyen jeleket a készüléken. De nem sikerült. Becsvágyó ember volt. Bármennyire felháboritotta az egész eset: egyszersmind reméite mégis, hogy hasznára lehet a jövendőjének és szinte égő mohósággal figyelte a dolgok menetét. Ismét belépett a terembe. A tábornok épen alá akart irni egy iratot. Leült vele szemben. — Nos? — kérdezte az öreg ur. — Tegnap éjjel történt a legkülönösebb dolog, felelte Latour. — A mára szóló napiparancs zárt borítékba volt itt az asztalomon. Csak ma reggel ötkor adták ki. Három óra negyvenkor már részleteket árultak el belőle szikratávírón . . . A tábornok szivarra gyújtott. — Akkor valakinek be kellett jönni ebbe a terembe . . . Ba volt ragasztva az a boriték? Lautor vállat vont. — Be volt ragasztva — meg mernék esküdni, — de mióta azt a táviratot kaptam, mégis lehetetlenségnek tartom, hogy be lett volna ragasztva. De hát hogy jutott be ide az a fráter ? Az ablakon vagy a kandallón kereszíü1 csak nem? A házban nem lappanghat, én nem tudom, mi történik itt . . . netn tudom megérteni ... ma reggel ötkor érintetlenül találtam a borítékot . . . A telefon csöngetett. Negyed öt volt. Hat órára támadást parancsoltak; a parancsot már délelőtt tizenegykor kiadták. A tábornok hireket kapott. A gyalogság parancsnoka ellenséges mozdulatokat jelentett,
