Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-05-11 / 19. szám
I XI ‘V. évfolyam. 1©1©. raáővie 2x6 11. lS-Ils szám. Előfizetési jti*ak: Egész évre 8 korona, félévre 1 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerk :ztop ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is A lengyel legionisták síremléke. Május 10. Nagybánya s vidékének nemes gon* dolkozásu és hazafias közönsége, élén az áll. főgimnázium ifjúságával, a magyar nemzet hagyományos szeretetével vette szerető gondjaiba a város védelmében Krácsfalunál hősi halált halt léginosták sirhalmait. A felállítandó emlékmű czéljára rendezett matiné méltatását: a lengyel, osztrák, sőt a svájci lapok is közölték, elismeréssel adózva a szép mozgalomért Nagybánya közönségének. A lengyeleket leírhatatlan öröm fogta el arra a hírre, hogy a magyar nép megtiszteli kegyeletével az ő hősi halottait. A messze Magyarföld nemcsak örök álomba fogadta, hanem még fel is magasztalja a hős lengyel fiuk emlékét! A kegyeletben Hedvig királynő legendás városa jár elől I Most, amikor az egész lengyel föld pusztává lón a hadak utján, mikor a lengyel anyák százezrei öltenek szomorú gyászt, résztvevő szivével, megértő leikével az emlékezés és szeretet örök megpecsételésére emlékoszlopot állít a testvér magyar társadalom a közős ellenséggel szemben hősi halált halt lengyel ifjak hantjain. A lengyelek dobogó és elfogult szívvel várják a szent ünnepnapot, mikor a kegyelet és emlékezés jegyében magyar és lengyel közös imádság száll majd a sírkereszt tövében. Április 29-én Krakó, a lengyelek szent emlékekkel telt városa 120 évi rettenetes rabság után először hallatta újra az egyesült lengyel nép képviselőinek történeti jelentőségű szavát. A lengyel nemzet legkiválóbb fiai gyűltek ott össze s hódoló feliratukban őfelsége a király előtt örömmel vállalják az államilag újra egyesült lengyel nemzet nevében Európa védelmét a zsarnok kelettel szemben. Kimondták ott azt is, hogy a nagybánya- krácsfalusi ünnepségen hálájuk jeléül, Bandurski püspökkel élükön testületileg képviseltetik magukat. A lengyel légiók négy legkiválóbb ezredese: Hallenburgi Haller József, Zielinski, Rója és Jamiszajlis jön a boldog álmot alvó bajtársak örök nyugvóhelyét megtisztelni. Haller ezredes, régi lelkes magyar barát, a Kárpátok hősi védője, aki Csensto- chowánál autórobbanás következtében mindkét lábát és kezét összetörte, de már újra ott áll az ágyuk mellett, mint valamikor Bem apó. Zielinski ezredes, Nagybánya védője; Rója ezredes, fiatal tüzes katona. Mindig komoran áll, az arcza olyan ismerős. Büszkén mondja: »Magyar ivadék vagyok! Nagyapám még szinma- gyar volt«. Az utolsó a legifjabb, de azért nagyhírű vezér: Zegota-Januszajtis Marián. Huszonkilencz éves és már alezredes. Nehéz és véres csaták emelték a magasba és fiaik: a legionisták szivébe mindannyiukat. Bandurski püpök, a nagy apostol s a többi kijelölt delegátus a lengyelek szine-java. Nagybánya ünnepe méltó lesz tehát a magyar nemzethez. Az ősi város régmúlt idők fényében tündököl s kiváló magyar politikusaink elismerő szavai kisérik az előkészületeket. Nehéz körülmények közt vagyunk, a közlekedési és építkezési nehéz viszonyok sokban akadályozzák az emlékmű felállítását. Mindamellett azonban azt tovább halogatni nem lehet. Exhumálni kell a hősöket s megfelelő helyen újra eltemetve kell sírjuk felé az emléket állítani. De feltétlenül rövid idő alatt kell a kérdést megoldani. Mi teljesen méltányoljuk az előkészítő bizottságnak azon állásfoglalását, hogy az emlékművet a jelenlegi nehézségek miatt majd háború után akarják fölállítani, de tekintettel arra, hogy a lengyel nemzet előkelőségei már szinte várva-várják az ünnepnapot s a lengyel lapok is figyelemmel kisérik Nagybánya mozgalmát, talán mégsem egészen helyén való az emlékmű kivitelét oly határozatlan időre elodázni. Annál kevésbbé, mivel a megfelelő pénzösszeg rendelkezésre áll s az emlékmű rövidesen fölállítható. A legionistákat a háború szülte s az itt elesettek s a most lerótt kegyelet bensőbb és fenségesebb lesz, mint a szenvedéseket feledtető békében. Az ezernyi és milliónyi elesett magyar és lengyel hősök vére s a tengernyi szenvedés újra szorosra fűzték a magyarA „Nagybánya“ tárczája. Kémfogás. A szobapinezér nyomában mászott fel Piessen a fogadó keskeny lépcsőjén. A két titkos rendőrt odalen hagyta a Charles Rogier-tóren. Azok elvegyültek a Gare du Nord körül nyüzsgő közönség között. A pályaudvaron jöttek mentek a zsúfolásig teli német katona-vonatok. Plessen és a pinezér feljutottak a második emeletre és előfeló indultak a folyosón. Piessen egyszerre megállította a pinezért: — Csak egy ajtó nyilik abba a szobába ? — Csak egy — a folyósóról, — felelte a pinezér. — Kopogtat és elsőnek lép be, aztán eltávozik. — Igenis főhadnagy ur, — mondta a pinezér s összeütötte a bokáját. Most hallgatva álltak meg. A pinezér kinyitotta a külső ajtót és kopogott. Semmi válasz. Lehajolt és halkan mondta: — Belül a zárban van a kulcs.— Újra kopogott. Plessennek minden idegében az az érzés volt, hogy van valaki a szobában, a ki lélegzetét visszafojtva, feszült figyelemmel hallgatózik. — Kopogjon mégegyszer és próbálja a maga kulcsával kinyitni az ajtót, — parancsolta halkan a pinezérnek. Csak most szólalt meg belül egy hang: — Ki az ? — A szavak gyöngén csengtek. Mintha a hang igen messziről jött volna. — A pinezér 1 Megint egy kis szünet. Aztán lassú, de elég határozott lépések közeledtek. A kulcs megfordult, az ajtó kinyilt. — A főhadnagy ur óhajt őnagyságával beszélni, — mondta a pincér. Azzal visszahúzódott. Plessen érezte, hogy ez a megrobanás kissé perfid, formájában legalább is kínos, — de azért belépett. Egy, talán huszonötesztendős ifjú hölgyet pillantott meg. Arcbőre kissé barnás volt, a haja sötét. Egyszerű kék angol ruhát viselt és nyilván épeu indulóban volt. A szoba két ablaka közül az egyik ki volt nyitva. E pillanatban a Sainte-Cathérine tornyában félhármat ütött az óra. — Bocsásson meg, ha zavarom, — mondta udvariasan Plessen — és szalutált. E közben látta, hogy az ifjú hölgy arca közömbös marad és meg sem rezdül. Legföljebb ha egy árnyalattal hűvösebbek, tartózkodóbbak lettek a vonásai, a min, — tekintve a látogató ismeretlen voltát — épen nem lehetett csodálkozni. Sőt, most már mosolyt is erőszakolt az arcára és szeretetreméltóan kérdezte: — mivel szolgálhatok, főhadnagy ur ? Plessen egyszerre úgy érezte, hogy zavartan játssza a szerepét. A kandalló mellett álló ifjú hölgy arcát szemmel tartva, igy szólalt meg: — Olyan küldetésben jövök önhöz, mely volta- kép8n nem az én kötelességem volna ... Itt megakadt. Különös szorítást érzett a torkában. Hirtelen, látomásszerűen feltűnt előtte ez a karcsú, kecses alak — meleg májusi estén, a Champs- Elysées-avenne egy elegáns kis színpadán, — De hát mi a célja a látogatásának ? — hallotta tiszta, dallamos hangját. Plessen nagyott lélegzett, mielőtt újra megszólalt; kissé talán azért is érezte gyámoltalannak magát, mert a francia nyelv valamelyes keményen, töredzelten hangzott az ő ajkán. De most felelt mégis: — Ön a fogadóban és a rendőrségen belga állampolgárként igazolta magát. Azonban erős, sőt kézzel fogható bizonyítékok vannak arra, hogy ezek a személyazonosságot igazoló iratok ugyan nem hamisak, de semmi esetre sem önre vonatkoznak. Az ifjú hölgy ártatlanul mosolygott: — Hogy jut ön erre a gondolatra ? — ön nyolc napja van Brüsszelben, de mi tudjuk, hogy három hete Metzben tartózkodott, még pedig német útlevéllel s ennek alapján mint elszászi igazolta magát. Metzbsn kémkedés gyanúja miatt két napig fogva tartották, aztán kénytelenek voltak szabadon bocsátani. Időközben megtudtuk, hogy ön december harmadikán, Svájcból jővet, Singenben lépte át a határt, utazása céljául Strassburgot mondva, a hol állítólag a családjához akart visszatérni . . . — Főhadnagy ur, — szakította félbe mosolyogva a hölgy . , . — De nekem, — folytatta PlesBen — személyes tudomásom van arról, hogy mind a két útlevél hamis volt, hogy ön Bourgesban született, foglalkozására nézve színésznő és mostanáig a Théátre F . . . tagja volt Párisban . , ,
