Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1915-11-04 / 44. szám
XZLXXX évfolyam. 1915. november £ló <3=. NAGYBA TABS^xIDü.IjMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egász évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kSnyvkareskedá üzletében Is' Alkalmi társulás. November 3. Hihetetlen dolog, de mégis úgy van, hogy mi, Magyarország népe élünk a mai világban a legdrágábban. Pedig ebben az áldott országban minden megterem, amire az embereknek szüksége van, sőt annyira gazdag ez a föld élelmi javakban és más minden jóban, hogy irigy szemmel néznek rája más nagyhatalmasságok. Éppen azért, mert a föld, hogy minden javakat nyújt, csodálatos az a rettenetes drágaság, aminek súlya alatt ez ország lakosai nyögnek. A bajnak forrását keresik, kutatják mindenfelé, talán tudják, talán sejtik is, hogy honnan fuj a szél, de- hát olyan istennélküli gyámoltalan nálunk minden hatóság, hogy nem mer a százfejii, ezerszemü szörnyeteg fejére vágni és vágni mindaddig, mig a hydra feje mind-mind porba hull. Az a lelketlen üzérkedés, ami nálunk az élelmiszerekkel végbe megy, az hallatlan. Törekszik egyik-másik kicsi hatóság saját hatáskörében az üzérkedők körmére koppintani, de ez a koppintás oly szűk területen történik, hogy egyáltalán számításba sem vehető. Itt Nagybányán is próbálkozott a hatóság az üzérkedés letörésével, de csak ideig-óráig sikerült az s azután menekültek az üzérkedők a vidékre, ott tovább uzsoráznak, üzérkednek. A közönség pedig zúgolódik, de mert enni kell, vásárolja élelmi cikkeit olyan árban, a minő árban kapja. A drágaságot a gazdálkodók és a nagybirtokosok szívesen vehetik, hiszen minden terményeiket eddig soha nem álmodott magas árban értékesítik s ha eddig irigyelték a hivatalnok osztályt, a készpénz keresetből élőket, most szánakozhatnak rajtuk, mert most a tisztviselő és az iparosság nem él, hanem tengődik, mint hajdan a zsoldosok csekély éhbérükön Az óriási drágaságot tulajdonképpen nem a termelő idézi elő, hanem az a sok dologkerülő üzér, ki a keresethez mérten növeli a nap minden órájában az élelmicikkek árait. Emlékezhetünk arra, hogy pár évtizeddel ezelőtt, midőn a magyarországi felvidék az üzérkedők és uzsorások kegyetlen szipolya folytán erkölcsben és vagyonban a végpusztulásnak nézett elébe, néhány hazafias érzésű magyar lankadatlan fáradozása és működése folytán megindult egy mentő mozgalom, amely a felvidék népét az üzérkedőktől és uzsorásoktól nagyrészbe j megmentette, a züllött erkölcsöt kin iöua s a vagyont a népnek tartotta meg. Ennek a népmentő mozgalomnak, az erkölcsi sülyedésből való kiemelésnek és a nép vagyona megmentésének támaszát és talpkövét akkori nagyjaink a szövetkezésben vélték föltalálni s ennek következtében létesítettek a felvidéken, a már akkor elpusztult észak és északkeleti Magyarországon a szükséghez mérten olyan szövetkezeteket, melyek úgy í gazdasági, mint hitelügy szempontjából az ottani népnek javára, fejlődésére, haladására szükségesek voltak. Tömörült a nép, kicsiny és nagy egyaránt és már tiz év után meglátszott nyoma a szövetkezetek áldásos működésének s a felvidék nem egy községe valóságos »Boldogháza« lön. De el is pusztul ám arról a vidékről az üzérkedők tábora és mert ott lábuk alól kisiklott a talaj elvándoroltak az uj boldogulás hazáját keresni. És haladnak, mennek szerényen üzérkednek uzsora módra. íme itt a kulcsa a drágaságnak. Mert hát élni kell, egy üzleten, értve most az élelmi cikkek üzletét, nem egy ember keres, hanem tiz, talán húsz ember is, úgy, hogy mire fogyasztóhoz jut a szükségleti cikk, azon már legkevesebb tizen nyerészkedtek és a jövedelemből talán százan is élnek kényelemben. Legelső kötelessége volna tehát a kormánynak ezekre az üzérkedőkre figyelemmel lenni, de mindenek előtt minden néven nevezendő házalást, ügynökös- ködést betiltani s tűzzel-vassal ki kell irtani. Hiszen ha a házalás be lesz tiltva, az élelmiszer ügynökösködés megszüntetve, abban az esetben egyszerre vége szakad annak hallatlan drágaságnak, ami a városi nem termelő, de fogyasztó lakosságot az éhínség veszedelmével fenyegeti. A drágaság réme, mely előttünk áll, késztette Rozsos István és Fejes Antal urakat arra, hogy felhívást intézzenek városunk közönségéhez alkalmi társuA „Nagybánya“ tárczája, A fronton. A tiizvonal mögött. Korán ébresztettek mindenkit, mert hét órakor volt a reggeli, melynél mindenki a német trónörökös köré gyülekezett. A Irónörököá azután megkért, hogy kisérjem el a vezérkar házához, ahol majd megállapítják számomra a »haditervet«. A tábornok azt tartotta a leghelyesebbnek, hogy mindennekelőtt a tüzérségi harcot nézzem meg Spetsargesnál. Három tiszt megfelelő utasítást kapott. Matthias őrnagy volt a kirándulás vezetője, egy katona az automobilvezető. Az autó készen áll és helyet foglalunk benn8. Őrületes gyorsasággal szágu'dunk déli irányba s nem tagadom, hogy fokozott idegfeszültség hatalmasodott el rajtam. Mert nem hadgyakorlat volt ez, hanem maga a háború, a legnagyobb háború, melyet valaha viseltek a földön, mi pedig a nyugati harctéren voltunk, a franciákkal szemben, kiket joggal tartanak a legjobb katonáknak Németország ellenfelei közt. Percről percre közelebb jutottunk a tűzvonalhoz s mikor az autó egy- egy kanyarulatnál lassította menetét, mindig hangosabban hallottuk az ágyudörgést, azokat a tompa, nehéz lövéseket, melyektől a föld megrázkódott. Az ut tele van élelmezési oszlopokkal, melyek délnek vonulnak, megszámlálhatatlan tár- szekerekkel, melyek üresen tartanak észak felé, hogy valamelyik vasúti állomáson megrakodjanak élelemmel; és tele van az ut friss csapatokkal, fiatal, erős katonákkal, kik egyenesen Németországból jönnek. De vidám és megelégedett valamennyi; vig katonadalokat énekelnek, úgy pipáznak és szivaroznak, úgy kacagnak és fecsegnek, mintha egy falusi nópünnepre vinne őket utjok. Valójában pedig azért jönnek, hogy betöltsék azokat a hézagokat, melyeket a franciák tüzelése vágott bajtársaik soraiban. Pótcsapatokat ajkotnak ők, de nem látok köztük egyetlen egy olyan arcot sem, mely elárulná a közeli halál sejtelmét. Az ágyudörgést ők tisztábban hallják, mint mi, mert az automobil zúgása tulharsog minden más hangot. De ők, úgy látszik, kedvüket lelik abban a tompa zenében, pedig helyük messze a tüzérségi állások előtt van kijelölve számukra! Végigszáguldunk Dun utcáján. Nem is igen lehet több utcáról beszélni egynél ebben a kicsiny, szépfekvésü Maas-mentl városban. De mily borzasztóan el van pusztítva! Fájó vigasztalás, hogy házait a franciák saját tüzérsége lőtte rommá, hogy minél kellemetlenebbé tegye a németeknek a Dunban való tartózkodási. Dun most hadtáp-állomás, hadtáp parancsnoksággal, hadtáp- kórházzal, hadtáp-raktárral s nagy fegyver- és lőszerkészlettel. Idáig ér a porosz üzemben tartott vasúti forgalom ; itt rakták át a vasúti kocsikból a készleteket is is szállítják tovább katonai fedezettel. Most már észre lehet venni, hogy közeledünk a tüzvonalhoz. Az országúton hemzseg a katonaság. Itt egy sebesültcsoport, egyik katonának a feje, másiknak keze vagy karja van bekötözve; ott egy municiősoszlop, a szekerek végtelen sora, mely telesteli van rakva nagy munícióval, gránátokkal a 21 centimétetes mozsarak számára, melyek Spetsargesnál és a szomszédos községeknél állanak a csatavonalban. Minden hatlovas fogathoz meg a hozzátartozó lőszerkocsihoz hat katonát osztanak be. Hárman a baloldalt nyergeit lovakat ülik, ketten az elülső rész bakján ülnek, egy pedig hátul a szekér há- tulsó felén. Az övükben balfelől Mauser-pisztoly, a lovasok kardja a nyereg baloldalához van erősítve. Baj az is, hogy az emberek egyenruhája oly piszkos, mint a mező sara és agyagja; az egész fogat mégis a legnagyobb mértékben festői a maga erős, nehéz lószerszámával, rudjával, szíjaival, kötélzeteivel és egész fölszerelésével. Az egyik lovas énekel, a másik fütyül, a harmadik a makrancos lovát biztatja; az egyik kocsin kelten ülnek hátul és cigarettát sodornak, ami nem is oly egyszerű dolog a szekér döcögő mozgása közben. Végezetül jön a legénység tábori konyhája az élelemmel és néhány köteg fával. És mind egyre a fülünkbe cseng az örökös »tramp, tramp« mikor elvonulnak előttünk az oszlopok, a harcosoknak, a lovaknak, az élelemnek és a muníciónak ez a kiapadhatatlan áradata. Végre elértünk a nagy oszlop elejére. Ott néhány tiszt lovagol, az oszlopvezető és a közvetlenül rendelkezésére álló emberek. Koszöntenek bennünket. Alig hogy elhagytuk őket, máris