Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-04-15 / 15. szám
2 NAGYBÁNYA 1915. április 15. jelzi, mint amennyit talán ezer év alatt szántottak benne, vagy érdekében tiszteletre méltó elődeink. Már most milyen lélekkel türhetnők azoknak a kufárok- nak féktelen garázdálkodását, akik szin- leg ugyan ehhez a templomhoz tartozóknak, a magyar nemzet tagjainak mutatják magukat, de a lelkületűk ettől a nemzettől, a magyar faj és haza szere- tetétől vad, idegen? Akik a nemzet megszorult fiaiban testvérek helyett csak kiszipolyozásra alkalmas anyagot, csak a saját pénzes zsákjaik megtöltésére szolgáló eszközt látnak! Bizony az ilyenekkel szemben nincs helye a kíméletnek. Az lasz igazán a humánus cselekedet, amely a társadalmat az ilyen hiénáktól megszabadítja s a magyar haza templomából kikorbácsolja, mert amit ezek miveinek, az bűn a haza ellen s gálád lelkiismeretlenség.-y -s. Három hős halott. — Racskó István, Eröss Andor, Jeremiás Nándor. — Április 17. Állj meg idő és maradj olyan fenségesnek, amilyennek moslan látlak. Állj meg, szomorú, szürke untauglich, aki iühol szomorko- dol a magad lenézett megvetett és dicstelen polgári gúnyádban, üss a szűk és beesett melledre s ahogy tőled telik, kiálts a világba : én vagyok a tanú! Én látom, hogy harczol harmincz fokos hidegben, rettenetes terepviszonyok között óriási túlerővel szemben a magyar baka; én látom, hogy az egész világ szeme reá tapad és őt csodálja; én látom, hogy az egész világ háborús történelméből kiemelkednek a magyar bakák, mint egy hatalmasan világitó lűzoszlop; s en nél a lángnál elég az orosz kolosszus minden törekvése, minden czélja, mert az a hősiesség, amiben a magyar baka harczol, több a hősiességnél, több a legendánál is. az már mese. Éu látom, ón t»dom, én, a szürke czivil. Én vagyok rá az egész világ szeme előtt a tanú! * Az egész bús életen át — kisér minket valami szörnyű átok: — és lent, a dús, vérázott föld alatt — találkoznak majd a halott barátok. Barátok és rokonok voltak A lelkűk és a művészi akarásuk tették őket barátokká. A csőn desen visszavonult életet élő Racskó Istvánt, a kecskeméti művésztelepre elszármazott Eröss Andort és a fiatal, temperamentumos Jeremiás Nándort Lehet, hogy amig éltek, volt közöttük is művészi kérdésekben nézeteltérés, mégis, barátok voltak, mert temperamentumban, lélekben, törekvésben, sőt eredményekben is egygyé tette őket a művészet. De azután jött a világháború irtózatos vihara és elsodorta magával őket is Racskó István volt az első, akit a háború magához ölelt és aki ezért elhagyta Nagybányát Jó kedvvel ment el. Mintha puska helyett a festőállványát vette volna a kezébe. Mintha csak tanulmányúira indult volua, hogy Nagybányáról, ahová egész művészi életén át a szegénység kötötte, a világ legszebb vidékére, a Kárpátokba, a Beszkidek csodálatosan gazdag változatosságu hegyei közé menjen Mit csinált odakinn? Hol küzdött és hogy küzdött? Nem tudom. De hős volt. Olyan hős, mint aminő mű vész tudott és mert lenni, a legszomorubb mű vészi pangás idején is. Csak most egy éve, hogy nyolez-tiz kész festményét együtt láthattam. Most nincs helye a kritikának, de azok a képek egy hosszas vajúdás után a megbékélés leié haladó lélek nyu galmának ragyogó derűjét sugározták és a sötét felhők fölött is ott vél'ük látni a képein azt a valamit, aminél fenségesebbet ma sem tudunk elképzelni: a békét Csak a szegénység tudja a művész lelket erre a megértésre vezetni és Racskó István lendületesen, gazdagon indult művészpályájának, az élet subjektivebb boldogságai melleit a szegénység is megadta azt, ami ritka kiváltságosaknak jut. hogy összhangba tudta hozni amit látott a leikével és a boldogságával. Művészi tudása és nagy tehetsége mellett ez is hozzájárult ahoz, hogy rövid életében sikereket érjen el és azok, akik ösmerték, na gyón sokat vártak a jövőjétől. Ezt pedig egy orosz puskagolyó mindörökre megsemmisítette. Eröss Andor, aki évekig dolgozott Nagybányán, onnan vitt vért, levegőt Kecskéméire, ahová a fiatalok — s az újabb értesülések szerint megsebesült Perlroll Csaba Vilmos — elhódították. Nem volt széles skálájú ember, piktu- raja mégis rendkívül sok eredetiségei tartalmazott. Lelkes ember volt, azok közül való. akiket a művésznyom; r sem riaszt vissza a kitűzött feladalok megvalósításától, derűs kedéllyel sokat festett s újabban a Műcsarnok kiállításán is csöndes, de annál értékesebb sikerei voltak Mint népfölkelő vonult he Kecskemétről Budapestre, honnan még az ősz folyamán az északi hareztérre vitték. Itt sok csatában küzdött, hős volt, nélkülözött, vérzett a hazáért s megsebesültén került az egyik teividéki kórházba. Sebesii lésén kívül azonban a harcztérről rettenetes, súlyos betegséget is vitt magával és ez hosszas szenvedés után alig 2G éves korában megölte Nagy reményekre, gyönyörű piktori pályára jogosult élet múlt ki benne. A kis Jeremiás Nándor sem volt kevésbbé tehetséges, mint a másik két hős. művészhalolt kollegája, őrá még bizonyára mindenki emlékezik Nagybányán, ahol nemcsak a művésziskolának volt egyik legtehetségesebb és legszorgalmasabb növendéke, de a társasélelben és különösen a leánytársaságokban sokat forgott, Mo solygó, rózsás arcczal, a maga 21 éves ifjúsága boldog tudatába ment a hareztérre. Kiforratlan volt, téiovázott, keresgélt, a megtalálás igaz utjain botorkált: aztán a hareztéren egyszerre kiforrt. Az ecset helyeit a manlicher, a hajouetie érlelte férfiúvá, És igy halt meg, egy ütközet után, miut hozzá illik: bátran, hősiesen. * Állj meg idő és maradj olvan fenségesnek, amilyennek mostan látlak. Állj meg, szomorú szürke unlaogüch és üss a szűk melledre: ne gúnyoljatok engem, ne bántsatok engem, ne nézzetek le engem azért, hogy itthon maradtam, hogy nem lehetek katona ! Én vagyok a tanúbizonyság arra, hogy mit nélkülöztek, mit szenvedtek, mit küzdöttek ki a mi oroszlán erejű hőseink, az egész világ háborús történelmébe példátlanul álló hőstetteket diktálva Én vagyok rá a tanú, hogy Racskó István is, Eröss Andor is, Jeremiás Nándor is köztük volt s mint igazi hősök haltak meg a hazáért, őket a művészet- történelem is a lapjaira fogja iktatni. Mi pedig csak egy sóhajt küldhetünk a sírjaik felé, II. ö. Az élet utjai. San-Francisco, márc. 12. Egy újság fekszik előttem Karcsú fekete betűkkel van rányomtatva a cime : Nagybánya Elnézem e nevet s gondolataim szárnyalásain édes-bús emlékek jönnek sorra és álomképek I gyanánt vonulnak el előttem, amint emelgetem a múlt fátyolát. Milyen különösek is az élet utjai. Gazdaggá tesz és koldusbotra juttat, szerencsét kínál és szerencsétlenséget hoz, boldogságot ígér és boldogtalanságot nyújt, szerelmet kér és kárhozatra jut at Mig az egyik élvezi az élet örömeit, a másiknál közbelép a végzet és könyörtelenül tépi szét a boldogságát. Kioltja a Családi tűzhely melegét és a szív nem érez mást, csak egy nagy tátongó ürességet. És neki indui az ember a messze idegennek, hogy megtalálja lelke egyensúlyát. Viszi a nagy hajó heteken át a tenger hullámain az is veretlen világ felé. Városokat, or- ! szagokat, világrészeket hagy maga után, majd eltűnik minden és a látóhatár körvonalán az égbolt összeöielkezik a vízzel. Éjjelek váltják a nappalokat és nem látni mást, mint eget és vizet, nem hallani mást. min! a hullámok zúgását. É> Ig.y beszélt a király, S ha a hangjának keserű hevéből, kombinálgatásainak és nobilis makacsságának meggyőző erejéből és törhetetlen reménységéből is, egész egyéniségének varázsa kibontakozott előttem, az egész ember megjelent előkelő lényének úgyszólván fizikai drámaiságá- val és történelmi tehetségességével, melyek ez európai színjátékban, minden idők leglázasabb harczi tragédiájában az Albert the Great főszerepét jelölték ki a számára. Ennek a benyomásomnak néhány igen ta- pintos, sőt legyen szabad bevallanom, igen szerencsés mondatalakulatban és szóföstésben kifejezést is adtam, amit a király egy csöppet elbo- rultan bár, de egyébként jóindulattal fogadott. Az igazság az, hogy újságírói prestige-em és kiválasztottságom öntudatában, bár igen higgadtan, sőt időnként némi fölényes árnyaiatttal vezettem az intervjut, a hibátlan self control permanens gyakorlásával, mégsem tudtam kivonni magam ama hivságos vágy aiói, hogy én is benyomást gyakoroljak a királyra, egyéniségem művészi raffináltságával. Én is beszéltem neki skót. ti!ic- kókróí, tücsök-dalokról, irlandi uapforgókról, Oxfordról s bizonyos koüégiumbeíi folyosóvégekről, ahol a Buroe John-i ablaküvegek halványzöld derengése alatt először éreztem ébredező érzékeim tavaszi sugallatát, egy bizonyos szőke Ear! of Errol-lal való heves kézszoritásban. És homályos jelzésekben, apró kis pislogó szavakban, mint a jelzőlámpák egy éjszakai pályatesten, még hozzá idézgettem, a múltakba való bús el- világ-Hással, azokat a gyászos és kiábrándító pillanatokat, amikor az angol iskolák derűs és költői imitásai után, első ifjúságunk olthatatlan gyönyörei után, a női brutalitást ismeri meg az ember . . . Talán színesebben s egy csöpet talán gazdagabban is, mint ő, imhol én beszéltem neki a faji gyülölságeknek e vérben gázoló kavarodásáról, az emberi és történelmi szempontok és böl- cselksdő elszárnyalások oly ragyogó magaslatairól, hogy már-már magam is szédültem belé. S követve őt s az ő fonalát, legott kikorrigáltam a zeebruggei kikötő kérdésében tátszólagos ava- tatlanságomat s elmentem vele fejtegető apresziá- sziokban a Schelde partjára, a dagályba, az apályba, az erődvonalakra, és az antwerpeni bal partok taktikai és stratégiai komplikációiba is, lágyan ellentmondó érveléseim és reflexióim oly könnyed és tetszetős szikrázásával, hogy mint egy tűzijátékot figyelte, meglepődve és hangtalanul. — ügy látom, ön kitünően van tájékozva, — mondotta később — s igen alaposan foglalkozóit e hadjárat részleteivel. — Oh csak egy keveset Sire, egy igen keveset — feleltem. — Sajnos, nincs is időm az effajta stúdiumokhoz, tereptérképekhez és egyebekhez, a dolgok oly lázasan követik egymást, az események rohannak. Továbbá ol.y sok mindenféle nyugtalanság és minden, mi minden, ami szavakban alig kifejezhető, I am so unhappy. — Rendben van. Da itt van látja, a belga semlegesség megsértésének kérdése. Ez a titka az egész nagy német sikernek, csakis ez, ha ugyan e jogtalan betörést sikernek nevezhetem — Igaza van felségednek. Nevezzük csak sikernek, mert hiszen e háborút amúgy sem a szavak döntik el. A belga semlegesség megsértése, ha szabad mondanom, azt a benyomást teszi rám, mint egy tisztességes nő leerő- szakolása. — Ez az! — felelte a király. — Igen, ez az, — hagytam helyben, — de ez nem minden Sire. A tisztesség csak tragikum, mint minden emberi tulajdonság a világon. Es az erőszak definiálható. — Mit akar ezzel mondani? — Csak azt akarom mondani, helyesebben csak jelezni akarom, amit a berlini saj'ó hajtogat e ponton, nyilván merőben indokolatlanul. Hogy tudniillik ha nem a német tör át Belgiumon, hát áttör rajta a francia. Ezért mondtam, hogy a tisztességes nő kérdésében az erőszak definiálható, — Ha én átengedem a francziát, ez nem erőszak, ez az én jogom. Belgium szabad és független. És az alkotmány, a felségjogok és a nemzetközi jog keretében azt teheti, amit akar. Kinek miköze hozzá, hogy én kit engedek át az országomon, si tel est mon boa plaisir, ahogy a versaillesi királyok mondták. De rámtőrni az ajtót csak azért, mert más valakit szívesebben látok a házamnál, áttörni Belgiumon, mert esetleg áttör rajta más — ezt úgy fogják tanítani Csmbridge-ben és talán, ki tudja, Heidibergben is, mint a népjogok legnagyobb szégyenét. — És talán Heidblergben is — ismételtem egészen halkan, mert e történelmi távlat és vá-
