Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-04-15 / 15. szám
1.S15. április Író 15. ZKIII. évfolyam. 15-ilc szám. NAGYBÁNYA tAesadalmi ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. iy- %7 \ ■ «% & Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 3 korona, egy szám ára 20 fillér. MeK'elenik minden héten csütörtökön re serei 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut !4 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Gálád lelkiismeretlenség. Április 14. Gálád lelkiismeretlenség az, aminek a táplálkozni kénytelen közönséget az élelmi cikkek spekulánsai kiteszik. Kormányrendeletek, legmagasabb ármegállapítások, ankettezések eredményei, melyek mind defenzif intézkedéseket tar- halmaznak, emberségesen is, szépen is, erélyesen is festenek. — De csak festenek. Fehéren feketét. Eredményükben tehát tarkát, A közönség pedig, amely táplálkozni kénytelen, — nyög és tizet. Hangos a nyögése. Panaszos a feljajdulása. És igazságos. Onnan ered, ahol leginkább fáj. Az a fájdalmas érzés csikarja ki belőle, amit tűrnie, elviselnie legnehezebb: az üres gyomor, mely a magáét megköveteli; a zsebbel, a tárczával, a tápláló anyag alacsony, vagy magasabb árával azonban nem törődik. Ugv látszik, mások nem törődnek ezzel a jogos panasszal. Olyanok sem, akiknek az országszerte felhangzó panaszt mindjárt legelső megnyilvánulásában megérteni, annak jogalapját megállapítani és orvosolni s a visszaélést csirájában megszüntetni tartozó kötelességük volt volna. Vagy hát mi az oka annak, hogy a táplálkozó közönség, mely a háború kitörése óta mintaszerű lemondással hozza meg saját részéről legszemélyesebb áldozatait is a haza érdekében, amely étkezési rendjét nagy önmegtagadással redukálja s amely választékosabb ételek élvezetére nemcsak nem gondol, de a nem választékosakban is szigorú mértéket tart; — mi az oka, hogy ez a közönség a silánynak mondható táplálkozás ellenértékéül kétszeresen, sőt háromszorosan annyit fizet, mint amennyit azelőlt dislingváltabb étkezési rendjében fizetett ? Mi ennek az okát — nyíltan és kér- telés nélkül megmondjuk; az energikus ellenőrzés fogyatékosságában s csaknem teljes hiányában látjuk. A legszigorúbb kormányrendeletek ellenőrzés és végrehajtás nélkül fabatkát sem érnek. A legmagasabb ármegállapítások és szabályozások mit használnak, ha rajtok rést engednek ütni itt is, ott is? Ha megvan a kibúvó, melyen át az összes védő mű halomra dönthető! Azoknak a kormányrendeleteknek csak ugv van értékük, ha drákói szigorral végrehajtatnak az egész vonalon. Ha a kormány közegei, mint őrszemek ügyelnek fel — kezdve a fővárostól a legutolsó faluig — hogy a rendeletek nemes intenczióin sérelem ne essék. Ha betekintenek minden helyre, ahol a spe- kuláczióval üzérkedő kereskedelem piszkos érdekszálai összefutnak. Fia felkutatnak minden zugot, ahol a fogyasztó közönség kiszipolyozásának terveit könyörtelen ravaszsággal szövik a vérünkre éhes pókok. Fia észrevesznek, meglátnak, megfigyelnek és megbüntetnek kérlelhet- lenül minden visszaélést. Ha nemcsak konkrét panaszokat jegyzőkönyveznek, de rá is csapnak azokra a hiénákra, akiknek ösztöne ezekben a válságos időkben a sirrabló hiénák ösztönénél is undorítóbb; mert ezek az utóbbiak holt tetemekből lakmároznak: míg amazok elevenen akarják felfalni az életéhez jogot tartó embert. Fiát igen! — Ilyen felügyeletre ilyen ellenőrzésre s a felügyeletnek és ellen- : őrzésnek ilyen kíméletet nem ismerő, drákói végrehajtására van most szükség. Mondjuk, valljuk ezeket. Nem jám- I bor kívánság gyanánt mondjuk, hanem meggyőződéssel valljuk és a veszélyes módon megsarczolt, a sokat nélkülöző, I gyötrődő, éhező, de mindezek mellett I idáig még eléggé türelmes társadalom nevében joggal követeljük. És ha valaki szemünkre vetné: miként Írhatunk ilyen erős hangon, annak megmondjuk, hogy éppen az emberies érzés, a humanizmus nevében tesszük azt. És ha még oly epés hangon szólanánk s ha az ellenőrzésben még drákóibb szigort követelnénk, akkor sem lépnénk túl újságírói kötelességeinket. Hisz Krisztus is ostort fogott egyszer s kikorbácsolta az Isten templomából a kufárokat. Mi ezt a magyar hazát mindenkor ! az Istenség templomának néztük. Úgy is szerettük mint valami szépséges templomot. Áldoztunk is őbenne rajongással — önmegtagadással. Őseink nyomán haladtunk. Az ezredéves, vérszántotta mes- gyét megbecsültük. — Most ez a tem- I píom még magasztosabb lett a szemünkben Áldozataink is megsokasodtak benne, önmegtagadásaink fokozódtak. Rajongásunkat fél év óta annyi véres mesgye A „Nagybánya“ tárczája. Albert belga királynál. — Harry Russel-Dorsan hareztóri leveleiből. — Ma reggel, a belga főhadiszálláson abban a kitűnő és kivételes szerencsében részesültem, hogy Albert király ő felsége kihallgatáson fogadott. Drága király, hontalan, szomorú, aki kék szemének menyasszonyi varázsát emeli reám és mint egy öreg királyi ifjú, vagy egy fiatal Lear nyújtja a kezét, amelyen egy vaskos aranykarika, királynői anyja ajándéka, egy cabochon szaffirral tündököl. — Mint régi skót kts tücsök-melódiákra, melódiákra! furulyákra! mint ir'aodi ménesekre, mikor felvágnak a napfényen, mint áprilisi orgona virágzásra, úgy gondolok Angliára ! — szólott a király. — Mind régi boldog életemre, amikor az anyám is itt volt köztünk és a flrndriai gróf is itt voP, a legigazibb ur, aki valaha élt. S ami még van s ami még volt, az egész fiatalságom, amiben már alig hiszek ! A Grist- Churc College, a Temse parija, a rcgalták és lóversenyek, egész Oxford, ahol évekig éltem s ahol Duke of Devonshire a szomszédom volt a gótikus folyosón, sweet boy an iurt!e-dovo like, s akit imádtam! Azon úl . . . — Azonúi? — kérdem De a király hallgatóit. Néhány perc telt el a csendben. — Felségednek mindenesetre különös érzése lehef, ha szabad mondanom, — bátorkodtam megjegyezni, — hogy e rettenetes háborúban és Belgium földjén, mely már annyit szenvedett, úgyszólván a legközelebbi rokonságával áll szemben. És fájdalmas helyzetét, e helyzet minden nobilitásával, e rokoni viadal még tragikusabbá teszi. Mert hiszen Ruprecht bajor trónörökös a sógora felségednek. — Oh a királyok mind sógorok, mind rokonok, mind testvérek, — felelte Albert az ajkszéle oly sajátságos mosolygásával, oly mély és rettenetes jelentőségével, hogy nem merném analizálni. — Aztán Ruprecht nincs itt, nem is erre jár, Ruprecht! a szerencsétlen. Ez sem az szegény, akinek képzeli magát, nem egy normand hős, nem egy Plantagenef, nem Valois Ferenc, sem Charles Quint, nem XIV. Lajos s nem Nagy Frigyes, nem Dumouriez, de még Bonaparte sem! Ez egy Witte'sbach, mint mondjak, egy aranygitáros álmodozó, aki elmereng a Pinacoihecában s odavan a Bühnenfestspieleken, egy művész, aki Chopint játsza, mint Liszt. Ferenc, kőtömbül! A királyok, igaz, testvérek, de sohasem rokonok, uram. Kiváltságaik és kötelességeik is, szempontjaik és feduális Hangosságuk, nagy tartozásaik népükkel és önmagukkal szemben és keresztényi számadásaik főleg, mellyel Istennek tartoznak, egyszerűen elnémítják szivükben a vér szavát s hidegen fe ülemelik kijelölt fónségüket minden bourgeois-vonatkozáson és rokoni kötelékeken. A királyi metier első parancsa : nincs senki, csak Isten és a trón. Aztán van a nép, az ország s a hivatás szent áhítata, a törhetetlen hit az isteni kirendeltségben, mely évezredek kérge a szivünkön. Szeretni? A királyok nem költők, legfölebb hü hitvesek és jó apák, mert ez a vallás. Da a királyoknak gyűlölniük kell tudni és harapni, mint az oroszlánoknak. Innen vaD, hogy én mindeddig csak elvesztettem a csatát. — Oh ami Felségéeet illeti, — feleltem — nem hinném, hogy gyűlölni tudna. — Tudok! — sietett közbevetni, — már tudok és fogok tudni, — fűzi tovább a kék szeme rejtélyes füzével, a bevont szempillák között. És aztán igy folytatja! — E rettenetes háború legijesztőbb tragikuma, hogy úgy osztotta fel élesen és könyörtelenül fajokra az emberiséget, mint ahogy a térképek bontják fel színekre az európai országokat. Nagy emberi elvek és szempontok a vér posványába fúltak és már nem az a jelszó többé, amit Barnave mondott a vérről, de az, hogy a vér más és más és nincs két cseppje egyenlő. Nyirkos folyadék, terrible liqueur, ahogy egy francia mondta, a forrpontja a gyűlölet és a fagypontja is az. Az emberi fajok megtudták, amit látszólag már elfelejtettek, hogy rettenetes vérkülönbségek egymásnak kergetik őket, oltha- tatlan és rejtélyes haragokban, melyeknek alig van más megoldása, mint kezdeni elölről, ha egy időre elapadnának és folytatni odáig, mig két utolsó ellentétes ember harapja torkon egymást. Az emberiség csődje ez, a fajok diadalában.
