Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-01-06 / 1. szám
2 NAGYBÁNYA 1915 január 6. Hogy mi kik vagyunk, azt a lezajlott tizenhárom év alatt tettekkel mutattuk meg; de megmutattuk különösen az elmúlt év nagy küzdelmei alatt, amidőn nem volt oly hivatalos tényező, melyeknek közleményei részére a legnagyobb készséggel meg ne nyitottuk volna lapunk hasábjait, ha azok csak egy porszemmel is előbbre vitték a nagy nemzeti ügyet. Mi bizalommal nézünk a jövő elébe! Hisszük, hogy az a nagy közönség, mely a becsületes munkát megbecsülni s értékelni tudja s mely eddig is megtisztelt páratlanul álló támogatásával, hű marad hozzánk a jövőben isi Naplómból. — Irta: V. I. zászlós. — Végre teljes őlhónapi távoliét után ismét itthon vagyok kedves kis szülővárosom falai közölt. Pár hét előtt még gondolni sem mertem reá, mig most az édes valóság — habár rövid ideig tart — de teljesen boldoggá tesz. Ismerős arczok fürkészőleg mérnek végig: mi történt ezzel az emberrel ? Kedves ismerőseim minduntalan megállítanak, ha az utczán járok s kérdezgetik: Hol volt, fent, vagy lent ? Mi baja van? Hogy folyik a harcz? Mit gondol, fogunk-e győzni? Nem látta a fiamat? Mikor találkozott vele utoljára ? Az én férjem is fenn van: nem hallott valami hirt felőle? Igaz-e, hogy szegény X és Y. elesett? slb stb. ügy örül a lelkem, ha valami jó hirt tudok mondani s úgy fáj, ha az unszolás következtében rosszat kell közölnöm. Utóbbi esetben mindannyiszor egy-egy sebet szakitok fel lelkemben, mert hisz én mindig szerettem földjeimet, szí vesen tettem meg bármit is értük s ha eszembe jut, hogy többeket örökre otthagytam, elszorul a szivem, hisz mi rangkülömbség nélkül úgy éltünk kint a harcztéren, mint a jó testvérek: szerettük egymást s ragaszkodtunk egymáshoz. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha egy pár epizódot elmondok élményeimből, amint azokat följegyeztem. Az indulás Kezemben az indító parancs. Tehát este 7 órakor indulunk. Hová, merre? Magam sem tudom, még azt sem, fel-e, vagy le? Van ugyan ! a parancsban egy név, — egy jelige — mert ez sem személy, sem városnév. Századom, melynek parancsnoka voltam, 1 gyönyörű szép csukaszürkében, vadonat uj fel- j meredve, megdöbbenve látok a kifeszitett papír szélein két remegő kezet, — a saját kezemet I Felperzselt görbe utcán, kormos házfalak között, kilőtt ablakokon át mint a holt szemek, a feldúlt szobákba látok, ahol a festett falakon családi aiczképek embernagyságban, a felrobbantott fejekkel kisértenek s nagy tükrök ezernyi sugártörésben e földi hivságokat mutatják, a tárgyak néma fájdalmával. Egészen egyedül vagyok, megriadva s valami félelmetes csendben, távoli morajlásokkal tele, az ágyuk tompa dörgésén át. Egy lélek sincs itt. Egy szó, egy hang nem ballik. S amint buzdítom a lovamat, önkéntelen a fülemhez kapok. Ki szólt ? A saját hangom merőben idegen. A talyigám döczögése, a négy patkó a kövön, mintha fölriasztaná e halott utcát. Semmi sem mozdul s mintha minden nyüzsögne körülöttem. Mint amikor éj idején temetőben jár az ember. Megrepedt falak mint a sírkövek, félek, hogy rám dőlnek. Valakit várok, aki kirohan a kapun, valami szörnyeteget, ami nekem ront. A ló prüszköl az égési szagra s nem tudom, ki hörög itt. A tomp'om mentén, a torony alatt, a harang hever, kettétörve, mint egy roppant ércdió. A nyelve elröpült messze, kitépve. A vasúti töltés, amint átvergődöm rajta, merő földhányás mögöttem. A sinek felrobbantva, mint a vaskigyók kanyarganak a porban, szétmorzsolt kavicsmiriá- dok közt. Egy elvonult élet, egy elgurult világ érzése támad, amint elnézek messze a töltés fölött, mely a párisi gyorsvonat útja volt. S az ágyú szól szünetlenül. Az ütegek szakadozott, időnként tompa el- dörgése, hirtelen felharsan, pokolian közel. A levegő megtelik apró füstgömbökkel, amelyekből szereléssel és fegyverrel teljesen utrakészen áll. Mindeniknek ott díszeleg a sapkáján egy pár virágszál örökzöld levéllel. Nekem is jutott belőle két vörös és egy fehér szegfű. Jóságos úri hölgy adta szeretettel, könnyező, de lelkes szemekkel a következő szavak kíséretében : »Virág kisérje a szép magyar fiukat!« Kiadtam a parancsot. Délután Va 6-kor esküszünk s este 7-kor indulunk. Lépjenek ki azok, akik maródiak. Néma csend. Nem mozdul senki. Ismétlem kétszer, háromszor az utolsó mondatot s századom kórusban zengi: Mindnyájan egészségesek vagyunk s menni akarunk Pontban a kitűzött időben századommal a z . . . i »Erzsébet-tér«-re érkezem, hol a katonai fáklyás zene számtalan lampionnal és a áros kedves közönsége már vár reánk. Felállítom a századot s V . . . ezredes urnák alázatosan jelentem a létszámot és hogy a legénység teljesen útra készen áll. Megkezdődik az eskü. Mi ünnepiesen esküszünk . . . hogy tüzen, vizen, szárazon és a levegőben . . . hazánkat és királyunkat ... ha kell életünk árán is — megvédjük ... az ellenséggel soha semmi körülmények között alkuba nem bocsátkozunk stb. . . . Isten minket úgy segéljen. Amen. Áhitalos arczczal mondják a jó magyar fiuk. — Majd az ezredes ur német nyelven — beszéde végén magyarul is elmondta R. kapitány ur — gyönyörű buzdító beszédet tart, hangoztatva benne, hogy: Mutassátok meg, hogy magyarok vagytok! Legyetek méltók ősapáitokhoz. Egy kis pausa, megperdül a dob s majd a zene lágy fülbemászó hangon fújja az imát. Ezeket az ünnepies, szent pillanatokat nem lehet elfeledni. Elnémult a zene, a közönség hozzáfog nemes munkájához, ajándékot osztogat a távozó hadfiaknak. Nekem is jut valami: egy-egy csokor a közönség és kedves kollégáim részéről, csupa fehér rózsa és vörös szegfű. Majd ölbe ragadnak, magasra tartva, hosszasan éljeneznek legénységemmel együtt. Feledhetetlen pillanatok ! A zene egyre a -?.ebbnél-szebb nótákat játsza, az idő egyre telik s folyton közeleg a 7 óra, mig végre magához hivat az ezredes ur s én kérem a további parancsot, mire ő szerencsét és győzelmet kívánva parancsot ad az in dulásra. Megindult a hosszú menet, folytonos éljenzés és szerencsekivánat közt. Én barátaimmal vidáman csevegek, mig otthon talán éppen akkor kis feleségem könnyező szemekkel magya- rázgatta kis leánykámnak, hogy most megyen apuka a háborúba 1 Ilyen az élet! Megérkezünk az állomásra. Jóllehet a zene mint az olvasztott rubint, a tűz csöpög alá. Ijjedt galoppban, a lejtős dűlőkön át, amint Mülhausent elérem a pfafstndti sorompón át, a vaskos fekete füst gurul, áttörhetetlen felhőtömegekkel, a korom és pernye viharzásával, mint egy vándorló alagút. Valaki leránt a bakról. — Vissza! — ordítja egy hang. A gyeplő, amint még tartom a kezemben, hirtelen kirándul uijaim közül. A ló kirúg s elvágtat valami durva puskafő-ütésre. A talyigám megfordult, úgy hallom s robog a füstfelhőbe veszve. Magam is megfordulok, de a füst mindjobban terjed s már-már fullasztó lesz körülöttem. Fekete gomolygásál a mélyben szenyes fényű lángok cikkázzák át. Rohanó lépéseket s kerékdübörgést hallok. A zsivaj mind közelebb ér. S az ágyú szól szünetlenü1. Az ágyul Imhol egész közel. Keresném az irányokat, terepismeretem spekulativ fontolgatásával. De minden számilgatásom, egész kis házi stratégiám cserben hagy, amint fejem fölött siivit el a gránát. Minthogy valamire gondolnom kell, mert még eszméletemnél vagyok, megriadt életösztönöm a mesterségem gondolatával párosul és bevallom önmagámnak elenyésző parányiságomat s nevetséges pretenzióimat e pokoli fergeteg véres ünnepén. Elmosolyodva gondolok harctéri kollégáim közül azokra az úgynevezett verzátus és fontoskodó »kapilány«-okra, mint például Sir Durner-Werzens a Times tői, aki, úgy hallom, komoly katonai hadtudományokba mélyedt, mielőtt küldetését vállalta. Oh dear! mit lehet tudni itt s mit tudhatunk mi atyaisten! Nekem, nekünk, mindannyiunknak, egyenesen kifürkészhetetlen, ami rendszer van e tüzokádásban, ez ágyuzenfolyton játszott s óriási közönség várt reánk, én már nem igen figyelhettem oda, reám várt a hivatalos rész: a legénység bevagonirozása Rövid idő alatt az is megtörtént és ismételt szerencsekivánatok között az ima és general marsch hangjai megindult a vonat a bizony lalan és hosszú útra! A közönség arczárói le lehetett olvasni a szomorúságot, bizonyára azon gondolkoztak, hogy hányán fognak közülünk viszszatérni ? A megérkezés. Utunk 2 és fél napig tartott kisebb-nagyobb pausákkal mig egyszer kiszállítanak a vonatból s kijelentik, hogy vasúti ülünk véget ért s kezdődik a gyaloglás. Ez már K . . . felett észak-nyugatra, Oroszország határán K... községben történt. Innen a hadteslparancsnokság parancsa folytán a hadosztály és dandárparancsnokság közbevetése után ezredemhez vonultam be. Ezre- demnél nagy örömmel és igaz szeretettel fogadtak, annyival is inkább, mivel a tisztikar — az ezredparancsnok kivételével — mind régi jó ismerősöm és barátom volt. Ezredparancsnokunk L . . . kapitány ur igen szívélyesen fogadta az uj kiegészítést s a legénységhez gyönyörű beszédet intézett. Reá mutatva a közelben rajvonalban levő ezredünkre, figyelmeztette őket a helyzet komolyságára s egyben megelégedését fejezte ki a legénység kifogástalan felszerelése felett. A »Lövészárok szálloda«. Alig, hogy egy kissé kényelembe helyeztem magam s egy kissé körülnézek, kivel találkozom mással, mint kedves zászlós kollégámmal dr. B . . . K . . . helybeli ügyvédünkkel, ki szintén századparancsnok Kölcsönös örvendezés után bevezetett pár lép's távolságra levő »palotájába« a »Lővészárok szállodába* s egy kitűnő kényelmes szobácskábán találtam magam. A szoba egy szép, nagy, felülvilágító ablakkal volt ellátva s belül 2 m. magas 2l/a m. széles és 3 m. hosszú lehetett körülbelül. Szépen be volt bútorozva: volt benne egy 2 személyes faágy, asztal, székek, függőlámpa stb. és egy nagyszerű tűzhely, melyen forrt az illatos tea. A szoba nagyszerűen ki volt padozva. Pár pohár cocnac elfogyasztása után csakhamar vidáman szürcsölgettük a zamatos teát s dr. B . . . kollegám vidáman, bizonyos lekicsinyléssel beszélt el 5 hónapos, változatos és annyi életveszedelemmel járó élményei közül egyes részleteket így, vidáman poharazva telt el az egész éjszaka a pompásan elkészített és kényelmesen berendezett földalatti »palotában«. Igazán ez az idő s az ezután következő 5 nap — mert kitűnő lakásunkban még ennyi ideig laktunk — volt a harctéren eltöltött időm legkellemesebbje s igazán szivemből sajnáltam, gésben, a srapnellek süvítő vándormadaraiban, a füslben tüzes tollazattal. Az irány Pfafstadt nyilván, minthogy ily közelről hallom az ütegeket, mint egy szomszédos harczi orgonát menydörgő tüdejével. A Jégnyomás a felhőket kergeti az égen s a füst el- oszlik, tovasöpörve. Meglapulva egy fal tövében, arra a nagy egészre volnék kiváncsi, ami a mül- hauseni csata a maga teljességében. De természetszerűleg, e harsogó riadalomból csak egy kis szögletet nyerhetek, elveszett parány, amint meghúzom magam s amint nem is lehetek több e e pillanatban, mint egy pók egy bálterem sarkában. A háztető megroppan a fejem fölött s bedől recsegve, mint egy cserép-zuhatag. A fal, amelyhez támaszkodom, hirtelen eltaszit s menekülnöm kell. Feldühödt franczia katonák, téboly- szerű tekintettel, lecsüngő alsó ajakkal, melyről csöpög a vér, fu'dokolva törnek elő, minlegy a poklok füzéből menekülve Az égő házak füst- fellegeiből válnak ki tragikus szilhuettek, az arcz- szin szürke és zöld irtózatával, mely a ruhák alatt rejtőző sebet s a vérnek belső elhullását jelzi. Még egy fal s egy meredek kőlépcső, amelyen lesodródom az oldalakat súrolva. Fölöttem szakadatlan, a menyezel kő-ogivái alatt, mint egy tébolyodon Albert-Hall rézhangszer és üstdob - zsivaja, mint egy templomhajö királyi koronázáskor, csak zeng és üvölt a harczi lárma, a fegyvercsörgés, kerékdübörgés, rohanó lópatkók csattogása s az ágyú az összes zajok fölött, az érc'es dörej borzalmas viszhangjával. S a mélyben, amint leérek, a lépcsők legvégén, a sötétben, emberi suttogás hangfoszlányai-
