Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1915-01-06 / 1. szám

amikor felváltásunk alkalmával át kellett adnunk a jó öreg osztrák népfelkelőknek. — Csaknem elfeledtem megjegyezni, hogy a szálloda közelé­ben nagyszerű hadi-zene is volt, amennyiben a balszárnyunkon állandóan — éjjel nappal — szóltak az ágyuk, ropogtak a puskák és a gép­fegyverek : ez pedig fönséges egy zene ám, de mi utóbb annyira megszoktuk, hogy később már nem is szórakoztaloll. Az első ütközet Mint már említettem kitűnő állásunkból jó öreg osztrák népfelkelők váltotak fel. Innen a visszavonuló orosz csapatok üldözésére indul­tunk : lel akartuk venni velük a harcot. Hosszú ideig ez teljesen lehetetlen volt, mivel oly gyors tempóban vonultak vissza, hogy minden erői ködösünk — jóllehet naponta óriás marschokat tettünk mintegy 6 napon át —- hiábavalónak bizonyult. A mellesleg emlitett gyaloglásban szerzett tapasztalataimról és epizódjairól más alkalommal fogok beszámolni, mig most rátérek arra. ami talán legjobb érdekli a szives olvasót: az első fontosabb ütközetre és ennek utolsó fázisára a rohamra. Esős, hűvös csütörtök délután volt. Már jó hosszú ideje gyalogoltunk egy gyönyörű szép fenyves erdő széles utján, m kor végre elérkez­tünk az erdő széléhez, hol tüzérségünk már javában küldözgette a muszka-szomszédnak a srapnelt és a gránátot. M:vel azonban az ellen­ség jó messziről volt jelezve, mi nyugodtan Ie- beverésztünk a fenyves szélén az ut jobb és bal oldalán, sőt arról is volt szó, hogy e helyen — jóllehet megálló helyünk az előttünk levő falvak valamelyikében lett volna — a legény­ség ebédelni is fog; legalább az utón levő tá­bori konyhákról erre lehetett következtetni Már némelyek, a konyhákat látva, kezdték leszedni a sajkákat, amikor hirtelen parancs jön, hogy K . . . hadnagy és én századunkkal az előttünk igen jól látható két vörösház irányában levő beásott oroszokat támadjuk meg és verjük vissza Én két szakaszommal azonnal rajvonalba mentem át, mig másik két szakaszomnak azon parancsot adtam, hogy ugyancsak raj vonalban 600 lépés távolságban kövessen engem Pár perez alatt tüzérségünk között minden baj nél kül kijutottunk a fenyvesből. Előttünk egy óriás síkság, rajta nagy távol­ságban sem fa, sem pedig valami természetes takarás vagy ut. Olyan volt ez a terep, mint egy sima billiárd asztal, de az irányul adott két vörös ház nagyszerűen látszott. Délután 3 óra felé járt az idő. 4200 — 4400 lépés távol­ságra minden zavar nélkül előre haladtunk, csu­pán az volt egy kissé kellemetlen hogy saját shrapnelljeink és gránátjaink a fejünk fölött 1915. január 6. __ bői éktelen gyermektivás sivit elő, egy törpe bölcső párnáiról. — Aber Krauzili 1 theures Ding! — szól egy női kétségbeesett gyöngédséggel — aber Krauzili 1 S egy női fejet is látok, amint a bölcső fölé, a párnákra borul. Rettegők, menekülők, jajveszékelök, agoni- z.álók, a kis Krauzili szülei, rokonai, egész csa­ládja, barátai, barátnői, ismerősei és szomszédjai, kitűnő elzásziak, lelkes mülhauseni kispolgárok, mind ide menekültek e sötét borpince mélyére, ahol a hires fehér Mosel erjed a hordókban s ahová véletlen szerencsém juttatott, az angol életösztön kipróbált sugallatára. A barlanglakok vendégszeretetével, szolida­ritásával. naiv kíváncsiságával, szelíd erkölcsei­vel és suttogó beszéd modorával fogadnak e derék népek, megriadtam mint egy szent család, az egyptomi menekülők egy bö'cső körül gyülekezve, melyet mintha az ágyudörej ringatna, egy meg­rémült anya-fej plaszticitása előtt. S az ágyú dörög fölöttünk szakadatlan . . . Azt hittük vége is van, amikor az ágyuk lassankint egyenként elhallgattak, egy-egy végső menydörgés dühével. A falak mentén, ismét fel­jövök a lépcsőn s a kő-ogivák alatt egy oldal­falnak dőlve, csöndesen meglapulok. Fölöttem, vagy öt-hat lépcső végében, egy keskeny sikátor s egy meghasadt kőküszöb az utczára hajlik le, lejlő-en. A túlsó ház-sorból egy-egy füstölgő falat látok, mintegy megizzadva e rekkenő atmoszférában A kövezet mintha nap­fényes volna, nyilván a szomszédos tüzektő1, melyek idáig sugárzanak. Időnként mint egy-egy NAGYBÁNYA ! sivitva keresztül röpüllek a muszkákhoz, de ezt csakhamar megszokluk. Az orosz shrapnellek jó­val előttünk csapódtak a földbe eredménytelenül. Csakhamar egy széles és mély patak ki­emelkedő partjai lüntek fel előttünk, mikor egész váratlanul hatalmas soriüzet kaptunk egy­másután a láthatatlan muszka csapattól Első törekvésem volt tehát a patak töltésének elérése, mely minden további tüzelés nélkül sikerült is Alig, hogy a töltést elértük, szabad szemmel is nagyszerűen látható volt egyes csoport a két vörös ház kél-két oldalán: valószínűleg muni- cziót vittek; ezekre azonnal én is megkezdet­tem a tüzelést, mely természetesen erős választ kapott a muszkák részéről Nekem azonban előre kellett nyomulnom s ennélfogva kiadtam a parancsot; keresztül a vizen a másik töltéshez s én magam voltam az első, ki a vízbe gázoltam, mert most a golyó volt veszedelmesebb, nem a viz. Hanem a viz igen csal ka volt, mert mig én legfeljebb tér­dig érőnek becsültem, addig keservesen tapasz­taltam, hogy bizony meglehetős hosszúságban, csaknem derékig gázoltak benne szegény bakáim s természetesen legeiül jó magam. (Éz a viz veiette meg jelenlegi fájdalmaim alapját, mert jó meleg téli ruháim igen sokat ittak belőle s most én fizetem meg az árát) Hanem azért, ha csűrön vizesen is és I borzasztó golyózáporban de mégis csak elértük : a második alacsony (öltést is. ahol ismét tüzel I tünk rövid ideig és ismét előre rohantunk. És ez igy tartott mindaddig, mig 50—80 lépés tá‘ olságra értünk ; itt elhatároztuk a rohamot s csakhamar végre is hajtottuk. Pár perez múlva mienk volt a muszka fedezet, a két vörös ház, az otthagyott töménytelen golyó s a lövész árokban maradt 57 muszka fogoly s azok el­dobott fegyverei. A muszka, mihelyt két hatal­mas »hurrah* kiáltásunkat hallotta, futott, mint a szélvész — bár a világból szaladtak volna ki — s azok, akik fogságba estek, csupán ügyet­lenségnek és katonáim gyorsaságának köszön­hetik sorsukat. Este negyed nyoicz órakor már alig hallat- szolt egy pár lövés s én karonfogva sétálgattam B. hadnagy barátommal az elfoglalt lövészárkok előtt, lopva egy-egy hálás pillantást vetve az ég Ura felé. ki megengedte az első tűzkeresztséget minden baj nélkül túlélnem. (Folytatjuk.) HÍREK. Január 7. Újév alkalmából tisztelettel kérjük hátralékos előfizetőinket, hátralékaik szi­ves beküldésére s előfizetéseik megújí­tására. fekete oszlop, mint egy nagy fekete szörnyeteg, a füst gurul el alacsonyan s formákat öltő go- molygását s tüzes fénylését belülről mint egy aranykendő, ime rohanó alakok szaggatják át, a válluknak csapott puskával. Ez most, úgy látom, az utcai harcz, a közeli harcz az éjben. Időnként, még egyszer, rettenetes galoppádban, egy-egy elkésett franczia üteg robog a percheron-ok agárkinyulásával. a zabláknak dőlve, megvadultam Vájjon merre mennek, hová tartanak az éjben, ki tudjál Mögöttem, fölöttem, izzó sárga füzekben a shrapnell süvít és robban. Egy ló felbukik meghasadt hasával mint egy tömlő, mely a füstölgő vörös bort ontja. S a többi öt rántja magával. A túlsó oldalon, tömör csapatokban, lépésről-lépésre előrehaladva, német katonák torlódnak tüzeive, különválnak, ismét összeverődnek, szaladnak előre s eltűnnek s már ott van egy uj csoport mögöttük, a fegyverek kemény ropogásával. Egy lépcsőt jövök föl. S térdre ereszkedve, az alacsony háztetők padlás­ablakain, a gépfegyverek vibrúczióját látom, a homályos katonafujekből a kimeredt, lázas sze­meket. Másutt, egy letörés rejtőkéből egy magános puska tüzel le függőlegesen az utcára, a német csapatok fölött. Egy-egy eldühödt hang szól, egy rettenetes hőrgés, feljajdulva. S rögtön, az egyik gépfegyver fordul s ijjesztő kattogásának golyó­záporával, mint a jégeső veri a tetőt. Még egy perez, egy pillanat s egy shrapnell is robban rajta, a zsindelytető s gerendázat fantasztikus felporzásávai, roncs és szilánk fölsugárzásával egyetlenegy iángtaraj között, mely mint egy hir­telen született kígyó szalad tovább aranyos pik­kelyben, miközben a ház kigyul. Es emberi han­Személyi hirck. Dr. Ossán Gábor ügyvéd, tart. i hadnagy a harcztérről kél heti tartózkodásra városunkba I érkezett. — Vajay Imre városi számtiszt, tart. zászlós a harcztérről gyengélkedése miatt haza érkezett. — Pásztor István főgimnáziumi tanár, tart. hadnagy a harcz­térről pár heti szabadságra haza érkezett. Közjegyzői kinevezés. Az igazságügyminisz- fer dr. Olsavszky Gyula nagysomkuti gyakorló í ügyvédet Nagysouikutra közjegyzővé nevezte ki. Előléptetés. Dr. Kölcsey Kende. Péter tart. hadnagyot főhadnagygyá léptették elő. Vitózségi kitüntetés. Őfelsége a király Méder Zoltán szakaszvezetőt, városunk szülöttjét I az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a nagy ezüst vitézségi éremmel tüntette ki. Eljegyzés. Fejes János szakállasfalvi kör­jegyző eljegyezte mezőcsávási özv. Székely Jánosné, szül. szőkefalvi Szőnyi Ilona tnagyar- berkeszi földbirtokosnő leányát: Ilonkát. Esküvő. Pop László budapesti m. kir. er­dőmérnök a napokban tartotta esküvőjét dr. Csausz Károly felsőbányái főorvos leányával: Gabriellával. Hősi halál. Mély megillelődéssel vesszük a j hirí, hogy Thierry Vilmos fiatal, törekvő keres­kedő, néh. Thierry Vilmos volt kincstári iroda- tiszt fia, 1914. deczember 15-én a déli harcz- téren a Belgrád felett vívott nehéz harezokban, : miután előzőleg már számos ütközelben vett részt, éleiének 24-ik évében hősi h ■ Iáit halt. Bajtársai, Kászonyi Ferencz szakaszvezelő veze­tésével külön sírba ott temették el a hareztéren. Özv. édes anyjának, kinek a megboldogult egye­düli támasza volt, adjon a Mindenható elég erőt e megpróbáltatás elviselésére. A család a követ­kező gyászjelentést adta ki: Nem hal meg, aki a hazáért vérzik el. Özv. Thierry Vilmosné Hoffmann Gizella mint anyja, Thierry Tibor, Thierry Teréz mint testvérei, szivünk legmé­lyebb fájdalmával tudatjuk, hogy a jó fiú, illetve testvér, sógor és rokon Thierry Vilmos keres­kedő 1914. deczember hó 15 én, 24 éves korá­ban, a déli hareztéren Belgrád felett vívott harezokban, a Királyért és Hazáért küzdve, hősi halált halt. Hű baj társai által ugyanott el- temeltelelf. A hős ifjú lelki nyugalmáért folyó hó 9-én d e. 9 órakor mutatjuk be az engesz­telő szentmise-áldozatot a helybeli róni kath plébánia-templomban. Nagybánya, 1915. jan. 3. Nyugodjék békében! özv Hoffmann Emilné nagyanyja, Hoffmann Ernő és neje Forster Ida, Hoffmann Emil és neje Károly Viktoria, Hoff­______________________________________3 go k röpködnek, megdöbbentőn józanul, német vezényszavak, zord parancsok oly energikus ak­centusokkal, hogy az ember kiváncsi volna arra a kemény tenoristára, aki az u'czát átkiáltja. S rögtön a német riadó, a trombita, éles hangjával mint egy zengő borotva: Karloffeisupp! »Kartoffel­supp! Immer nur Karloffeisupp!« S ez már a szuronyroham. Még voltak ennek az éjszakának, késő haj­nalig, keserű percei s patetikus mozzanatai. A lázas zsivaj s zűrzavaros kiáltozás után, amelyek­ben a megismételt rohamok hangzottak föl s sod­ródtak tova mint rövid szélforgatag az utczasar- kokon, egy-egy elhaló lest zuhanása után és egy- egy távoli jajkiáltás után, mely csöndesen elhalt a térben, hirtelen csend állott be. Csend a füst­ben, az égési szagban, a párolgó házromok között, csend a véres kövezet fölött, tragikus csend. És akkor, egyszerre, tömött sorokban, a német erők felvonultak, végtelen emberhullám­zással. A pinezék mélyéről a lakosság lassanként előkerült, kezdetben hézagos, kissé még aggódó és bizonytalan csoportokban s hirtelen tömeges­től s őrjöngve az örömtől. A nők úgy zokogtak a megváltott idegzet krízisében, mintha énekel­tek volna. Ezer és ezer apró gyermek, aki a pin­cék sötétjében minden barczizaj daczára jóízűen kialudta magát, torokszakadtából sivit a katonák felé. Es fölöttük, az egész tömeg fölött, vörhenyes fény terjedt a még parázsló háztetőkről. A katonák jöttek, délezegen, némán, a vál­luknak emelt puskával, a bakkancsok tompa kop- panásával a kövön. S amikor a Lambert-térre érnek, hirtelen, mintegy vezényszóra, kemény sortüz ropog feléjük

Next

/
Oldalképek
Tartalom