Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1914-12-10 / 50. szám
tjfeaa* »s£s^nE»xjE&.<ox»^LXjin£X Előfizetési árak : E»ész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGL Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veres vizi-iit Í4 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. 3CII. évfolyam. A \v V * dsczemTosi ixó 1T7. Emléket a hősöknek. Deczerober 17. Patinás, sőt már bemohosodolt az az öreg megvénhedt sírkő, abban a vármé- gvében, melyről a Hármas Kis Tükör földrajzi részében a többek között azt irta: . . . szép mint a paradicsom ... a falu végén levő kis temetőben még mindig ép, hatalmas kődarabon bevésve állnak a szavak: »Állj meg utas és ejts egy könnyet a sírban nyugovó porai felett«... Aki a sírban pihen, aki a sírban nyugszik, a régi időkben nagy szerepet betöltött egyénisége volt vármegyéjének. Küzdött a rég múltban a nép jogaiért szükebb hazájában, de szavának súlya volt országszerte, szavai nem hangzottak el kiálló szóként a pusztában, hanem mint ige messze hangzott, viszhangot kellett s a népjogok csalhatatlan eszméje gyökeret vert a lelkekben és szállóigévé vált. Megdöbbenést keltett sok helyen a szállóige, mindennek daczára tért hódi - tolt és arra az útra tért, ahol megállni nem, csak haladni lehetett. Minden uj eszme, minden uj gondolat, mely jogok megszerzéséért, szabadság, függetlenség kiterjesztéséért indul nagy utjára, harcz nélkül, vérontás nélkül nem diadalmaskodik. Úgy volt ez a múltban, úgy van a jelenben és úgy lesz minden időtlen, mig emberek lesznek a földön. Tanultuk ezt a történelem lapjairól és sajnosán tapasztaljuk mostan, a világháború e rettenetes forgatagában, hogy a háború, ez embcrpusztitó szörnyeteg azért renditelte meg földünket alapjában, mert a nép jogokat kért, jogokat követelt, mindenek között a legszentebb, a legdicsőbb jogot, mit ember magáénak vallhat: a szabadság mellett a tisztességes megélhetés jogát. Ám hiába voltak és vannak a nagy álmodok, a békebarátok, ezt a jogot, a tisztes megélhetés és békés fejlődés jogát kivívni békességes utón nem tudván, tehát az emberiségnek pusztulni kell azért, hogy a jövő nemzedék tisztes megélhetése és nyugodt fejlődése biztos alapon építtessék föl. Miután pedig a nagy kérdés békés, barátságos utón megoldható nem volt, dönteni kel! bárminő áldozatok, ember- pusztitások, népek, országok megsemmi sülőse árán is a fegyvernek, az áldatlan háborúnak, mert áldatlan a háború, úgy a győzőnek, mint a legyőzöttnek. Vagyon és vér, vér és vagyon ma mit sem számit Olcsó nagyon, olcsó most mindenik. A vagyonn . pusztulni kell a véréi t, a vérnek a vagyonért, azért a vagyonért, mely magában hordja annak a jövőnek a biztos zálogát, hol fiaink, gyermekeink nyugodtan hajthatják fejeiket párnáikra, mert ennek a rettenetes háborúnak a nyomában az örök béke olajága fog virulni a földnek kerekén. Mi kis nemzet vagyunk, kevés milliói számlál a magyar szent korona országainak lakossága a nagy népek sokszoros millióival szemben. De amily kevesek vagyunk számban, éppen oly nagyok vagyunk harczi erényekben, bátorságban, mint a sok milliót számláló nemzetek ' milliós hadseregei. ismét nagyok lettünk, hősök, igazi hősök a világ előtt Büszke öntudattal tölthet el minden magyar honpolgárt az, hogy torzsalkodásaink mellett is most a veszedelmek napjaiban egyek lettünk és hősök lettek fiaink egytől-egyig a har- czok retttenetes forgatagában. Az 1914 esztendő forduló pontot jelent az emberiség történetében. A világ képe megváltozik. E fordulóponton a magyar dicsőségtől övezetien áll a har- czias népek tengerében és dicsőségének e piedeszlálján örök hálával kell gondolnia mindazokra, kik önfeláldozó hősiességgel küzdöttek és küzdenek a harcz- téren A haza, a nemzet, a társadalom híven, becsületesen megteszi kötelességét a harczban elesettek családjaiért, az árvákért, özvegyekért. Mi reánk, kik a harczban nem küzdhetünk, egy másik kötelesség is vár, emléket, örök emléket állítani azoknak, kik elestek a harczme- zőn, hogy ez az emlék hirdesse mindenkoron hazánk fiainak hősi voltát s örökké em’ékeztesse a késői utódokat, hogy a magvar a második ezer esztendőre is és örökre hős fiai vérének ontásával megszerezte a jogot, az örök jogot e földhöz, szent István megbonthatatlan birodalmához. Emléket, kő emléket, márvány emléket állítsunk minden városban, minden f tubán a mostani csatában elhunvtak A „Nagybánya“ tárczája. A kézi gránát. Tizenhárom évvei ezelőtt, az orosz-japán háború során, Port-Arthur oslrománál történt meg egyszer, mikor már a hosszas ostromot és a véle járó rettenetes áldozatokat a japánok meg- sokallották. És amint egyáltalán az egész háború folyamán majdnem mindennap produkáltak valami újat, meglepőt, most is tartogattak és előkészítettek az oroszok részére egy olyan meglepetést, amire legkevésbbé vagy egyáltalán nem is gondoltak. Kora délután, alig volt három óra, megszólaltak a japán ágyuóriások és szakadatlanul ontotiák a tüzet az orosz hadállások és lövészárkok felé Egyszerre az esti alkonyat beálltával, úgy hat óra körű!, elhallgattak a japán ütegek és az első japán gyalogezred rohamra kerekedett és pedig — mindenkinek csodálatára — nem kifejlődött rajvonalakban, amint ezt a katonai gyakorlati szabályzat előírja és mint ahogy a modern hadseregeknél tanítják és szokásban van, hanem egy olyanféle formáczióban, mint amilyenben a száz esztendővel korábbi időkben intéztek rohamot az akkori hadseregek. Ez a íormáczió — amely teljesen eltűnt a hadsereg ve zetésből, mert egyáltalán kárhoztatták és elejtették a katonai iheoretikusok és a vezetők is—a mintegy két századnyi szélességű zárt front voU, szurony nélküli fegyverekkel, inig a vezetők kivont karddal pár lépéssel előtte jártak csapataiknak. Minden pillanatban azt hitte volna az ember, hogy egy sorlüz elsöpri az első sorokat. A japán ezred azonban, mitől sem rettenve vissza, csakhamar elérte az ellenséges állásokat és az orosz tüzérség rettenetes tüzelése nem tudta feltartóztatni, sőt — csodálatosan — alig okozott nagyobbmérvü kárt benne, mert az oroszok csak akkor vették már őket észre és ocsúdtak föl a meglepetésből, mikor a rohanó japánok közvetlen előttük álltak. Csakhogy ekkor már késő volt minden, mert alig telt bele néhány perez — és a japánok az orosz tüzéreket ágyúiktól elkergették és lemészárolták. És most a japán gyalogság, — mely ezt a rohamot oly különös médon kezdte meg, — hogy sikerét egy még nagyobb sikerre! koronázza, a többi orosz csapatokkal szemben egy olyan fegyverrel kezdte meg a véres harezoí, amely még régebbi időkből való, mint a zárt formáczió s amelyet különös veszélyessége miatt már 1800 körül használaton kívül helyeztek az összes hadseregek És amint egy- egy japán század egy-egy ellenséges hadállás közelébe jutott, a japán katonák fegyverüket balkézbe véve, jobbkezükkel robbanó lövegeket haji- gáltak az ellenség fejére, mintha csak kővel dobálóztak volna. Ámde ezek a kőhöz hasonló bombák rettenetes robajjal (xplodáltak s irtózatos erővel zúzták és szakgallák szét a fedezékeket és az embereket. Erre a nem várt és leírhatatlan hatású támadásra az orosz sorok alig egy-két pillanat alatt teljesen megbomlottak s páni felelem vett erőt a katonákon, úgy, hogy mindenki csak a menekülésre gondolt s az orosz tömeg ész nélkül, rendetlenül futott a vár felé, elhányva fegyvereit s mindent, csakhogy mihamarabb kijuthasson a pokolszerü 1 Őzből, amivel a menekülőket a japán katonák elárasztották. Az egész különös harc? és támadás alig vett igénybe negyed órát — s ez idő alatt az összes oroszok le voltak lőve, vagy foglyul estek s csak alig nehány tudott hírmondónak elmenekülni és visszajutni Port-Arthurba. A szerencsés menekültek azután leleplezték a japánok boszorkányos sikerének és győzelmének titkát. Dynamittal töltött bádogdobozok voltak ugyanis a különös fegyverek, vagyis kézigránáttal dolgoztak az oroszok ellen. Ezeket a — akkoriban lőporral töltött üvegek alakjában használták — kézigránátokat legelőszőr 1426-ben, a Pó mellett fekvő Casalmaggiore ostrománál használták, majd lassanként egyre javitott és tökéletesített alakban besorozták a rendes fegyverek közé s kiválogatott vitéz és bátor csapatokat, a *gránátosok«-at fegyverezték fól vele. A 16 és 17-ik századokban már minden háborúban és főleg ostromnál ott szerepeltek a kézigránátok is. 1800 körül azonban már sokat veszítettek régi fontosságukból, mert az idők so rán kitűnt, hogy a fegyver nagyon is kétélű és veszedelmes valami, amely époly veszedelmet rejt és jelent a saját csapatokra, mint az ellenségre nézve. A 19. században már csak nagy ritkán és elvétve találkozunk a kézigránáttal s az 1864, 1866 és 1870—71-iki háborúk során már egyáltalán nem használták, eltűnt nyomta-
