Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1914-10-15 / 42. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Sas és Turul. Október 14. Néhány napja csak, hogy a fekete kétségbeesés holló szárnyai csattogtak a levegőben városunk felett. A vészhir, hogy közelünkben vannak a muszkák, izgalomba hozta a város összes lakóit. Bármerre jártunk-keltünk, mindenfelé a nyugtalanságot, az izgalmaknak tetőponton való állását láttuk. Komoly, sőt komor volt csaknem minden arcz és rémület volt mindenütt. A máskor csöndes város utczáin, terein csoportokba összeverődött emberek, asszonyok a legnagyobb fokú sietséggel tárgyalták a napnak eseményeit. Az üzletek hirtelen megélénkültek, csomagoló ládák, kosarak, kufferek stb. rég nem látott keresletnek örvendtek. A bérkocsisok, fuvarosok nem voltak képesek eleget tenni a szükségletnek, mint mikor a hangyabolyt megpiszkálják, megboh'gatják s a hangyák megriadva menekülni igyekszenek, úgy városunk is egy pillanat alatt talpon volt, utrakészen állott Nagybánya lakóinak igen nagyszáma és értékes csomagokkal terhelten, ki gyalog, ki szekeren, ki kocsin igyekezett ki az állomáshoz, mert azt hitték, hogy itt a muszka veszedelem. A régi tatár és törökjárás idején lehetett csak hasonló izgalom Nagybányán. Az izgalmat az okozta, hogy a veszedelem hire hirtelen, váratlanul, meglepetésszerűen érkezett meg. Hiszen mi nagybányaiak, amióta a háború kitört, igazi angol flegmával tárgyaltuk hivatalban, hivatalon kívül a háború eseményeit, örvendeztünk, sőt ujongtunk egy nagyobb győzelemnek hirülvételén, de ha nem is ment néha-néha minden úgy, miként azt mi laikus felfogásunkkal óhajtottuk volna, bizakodásunkat hadseregünkben, hadvezetőségünkben egy pillanatig sem vesztettük el s igy legkevésbbé gondoltunk arra, hogy bennünket a természet által is védett Kárpátok felől a legkisebb veszedelem is érhetne. Ily körülmények között csendes, lehiggadt vérrel volt az egész város. Egyszer csak a felhőtlen égből leszaladt egy villám, a vészhir és városunk lakosságának a lehető legnagyobb százalékát kétség fogta el anélkül, hogy bár a vészes hir hallatára csak egy pillanatig is mérlegelte volna a legtöbb ember a helyzetet, az eshetőséget s várta volna újabb hiteles hírek érkeztét — nem: ezt nem tette. A futás, a menekülés volt kétségbeesésének némileg csillapító szere, vagyis széruma, futva futott sok előkelő társadalmi állású férfiú is a gyenge idegzetű nőkkel és gyermekekkel együtt. Egy példabeszéd mondja: szégyen a futás, de hasznos. Hogy asszonyaink, leányaink, gyermekeink menekültek, ezt meg lehet bocsátani, de hogy városunknak előkelő társadalmi állást betöltő komoly férfiai is a futásban kerestek menedéket, ezt a férfiassággal megegyezőnek nem tarthatjuk s nem is tartjuk, mert meneküljenek a nők, a gyermekek, de a férfiak állják és tartsák helyüket saját tűzhelyeiknél. Megindult a vándorlás tehát egy-két- három nap alatt özönlött a szamosvölgyi vasúton a nép. A vonatok csomagokkal, emberekkel zsúfolva voltak, örvendett, ki szoronghatott és menekülhetett. A kivándorlás ugyan nagy mérveket öltött, de a bevándorlás sem maradt hátra, jöttek a máramarosiak seregestől s talán egyik vándorlás kiegyenlítette a másikat, a különbözetet. Komoly és csaknem veszedelmes napok voltak e hónapnak első napjai. A nehéz órákban, a nehéz perczekben élő és halni kész férfi gárda és asszony regement nem távozott el a városról, de még tűzhelyéről sem, úgy gondolkozván, jöjjön aminek jönni kell. Hiszen ha a muszka invázió csakugyan oly mérvű lenne, mint minőnek a rémkép ecsetelői festették elejbénk, az megtalált volna minket úgy Nagybányán, mint a Szilágyságban, Kolozsvárt vagy Budapesten egyaránt, tehát a futóknak esetleg újból és újból, tovább és tovább kellett volna futniok. Hála Istennek a veszedelem közelünkből eltávozott s igy az események, a tények az itthon maradottaknak adtak igazat. Mily temérdek kárt okozott a riadalom anyagiakban, azt kiszámítani nem lehet. Korunk pedig arra int, hogy A „Nagybánya“ tárczája. Egy játékos, aki veszt. Az a társaság, amely évek sora óta for- télyos számítással keverte a kártyát, hogy fölborítsa Európa, sőt a világ békéjét s eközben kedvére barácsolhasson népek erkölcsi és anyagi javaiban, föloszlóban van. Az egyik kártyás, Belgium, már az utolsó tétjét: Antwerpent is föltette a játszmára, amely a kibiczek tanúvallomása szerint igen rosszul áll, ha ugyan végképp el nem veszett azóta. Lüttich és Namour után Antwerpennek is vége, Albert királynak ezek után aligha marad más hátra, mint hogy visszavonuljon részvényeivel a kongói értéktőzsdén ... Külső látszatra az osztrák-magyar negyvenkettes mozsarakkal támogatott német hadsereg emelte ki Belgiumot a kártyakompániából, a hamis kártyázás által megsértett erkölcsi világrend képviseletében Nincs kizárva, hogy maga az entente is segédkezett játékos társának korai ki- dobatásában, amennyiben utótag már világosan megáilapitható gonosz praemeditáczióval úgy rendezte a dolgot, hogy Belgium vérezzen el legelőbb azokért a hatalmi aspirációkért, amelyekből győzelem esetén is belgáéknak lehetett volna a legkevesebb személyes haszna. így vagy úgy: Belgium megérdemelte sorsát, minthogy semmiképen sem akaródzott neki meghúzódni Németország fölajánlott barátságának biztonságot nyújtó árnyékában. Szolgáljon neki vigasztalásul, hogy a sokkal félelmetesebb Francziaország sem járt különben nálánál, sőt a sok-sok millió karú Oroszország is alig győzi már a hátrálást a sző vetséges hadak szuronyrohamai elől. Albion ravasz fia is hasztalan iparkodik megvonulni a tartalék nyugalmasabb hátterében, elébb-utóbb ő is odakerül majd a német falanx itélőszéke elé. Egyelőre azonban még csak az antwerpeni nekrológnál tartunk. Igazság szerint konstatálnunk illik, hogy az utolsó napok küzdelmei heroikus önfeláldozás példáit produkálták, olyanokat, aminőket igazán meg sem érdemelt tőlük az — entente. Ilyen igaztalan ügyre ennyi he- roizmust pazarolni! Antwerpent különben több, mint félszázad óta mintha előkészítették volna erre [a kemény ellentállásra. 1858-ban kezdték építeni erődítési müveit, amelyeket azóta állandóan fejlesztettek az újabb és újabb technikai vívmányok felhasználásával. Emellett természetes védőővek is segítik: a folyó-akadályok. A Nethe, a Rupel (300 méter széles) és a Schelde (400—600 méter széles) Főerőssége az árterekben rejlik, ameny- nyiben a védőövét alkotó területeket északról, északnyugatról és északkeletről összefüggőleg alá meríthetik. Hasonlóaa viz alá meríthetik a Nethe mentén Lierretől a folyó torkolatáig, valamint a Rupel egész vonalán és a Schelde mentén fel egész Dendermondeig húzódó területeket. Antwerpen összes erődítései emellett még vízzel telt árkokkal is körül vannak véve. Évtizedek óta nagy gondot fordítottak az antwerpeni erődök karban tartására és fejlesztésére. 1859-ben mintegy 45 kilométeres szélességű erőddel vették körül Antwerpent. Brialmont tábornok ezzel a maga idejében nagystílű munkát végzett, ám ötven évvel utóbb — sokkal nyugalmasabb időkben, amikor senki sem gondolt olyan háború eshetőségére, amelyben Belgiumnak a maihoz hasonló aktiv szerepe juthatott volna — néhai II. Lipót király még kétszer akkora védő- gyürüt sem tartott túlságosan kielégítőnek. Igaz, hogy akkor nem Németország, hanem Anglia ellen készült erre a kemény ellentállásra — akkor, amikor a kapzsi Anglia minden elképzelhető módon kellemetlenkedni próbált neki a Kongó-állambeli nagyszabású közgazdasági fun- dáczióinak kontrakarirozása szempontjában. Lipót király száz kilóméternyi körzetben tervezte áz uj erődítési övét. 1908-ban a két kamara el is fogadta tervét, amelynek kivitele azonban óriási nagy összegeket nyelt volna el és nem is fejeződhetett volna előbb, mint legkevesebb húsz esztendei szívós munkával. Az akkoriban foganatba vett munkálatok csak lassan haladtak előre. A hat év előtt megállapított erődítési gyűrűből eddig alig néhány erőd készült el. A többiek építkezése még még sem kezdődött, csak a világháború kitörése előtt pár héttel kezdtek újra lázas munkához, ami mellékesen annak is döntő bizonyítéka, hogy Belgiumot és a hármas entente-ot nem érte váratlanul a háború, sőt ők provokálták, mert hiszen ime, erőditgettek olyan időben, mikor Németországnak és monarkiánknak még esze ágában sem volt háborút viselni. És megállapítható e készülődésből az is, hogy ha nem is szabad megvádolni az entente-ot, hogy távolról is köze lehetett volna a szarajevói gyilkossághoz, de hogy trónörökös-gyilkolás nélkül is kerestek és találtak volna gyújtó szikrát a világháborúra, azt az
