Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-01 / 1. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: GLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Yeresvizi-ut 14 szám, ahov lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. A rubikon. Deczember 31. Két napig nem ettem egyebet a reggeli és uzsonnakávémnál; két napig nem fütöttem a szobámat és nem csavartam föl a villanyt, nem vettem könyvet a kezembe, hanem a korgó gyomor nincstelenségbe ringató lázálmait éreztem és éltem át, mint az a százezer proletártestvérem, akinek nincs a korgó gyomra mellé meleget Ígérő fáspincze és natúr- szeletek illatát lehelő, forró gőzös konyhaszomszédság. Két napig úgy éltem, a fizikai fájdalmat éhezve, mintha a kő zépkor ostoros szerzetese sanyargatta volna vakbuzgalomban sebhelyes testét. Két napig éreztem azt a nélkülözést, amit a kávéval úri módon stilizáltam mégis komédiává s amit százezer munkásgyomor érez és ami százezer nyugtalan lelkiismeretben döngeti a rubikon kapuját. Mert igenis ott állunk a rubikonon, a szerencsétlen, küzdelmes, nvomorusá- ; gos esztendő halottas pinezéjében, hiszen ez az év ugv múlik ki, mint a vizbefult névtelen proletár, akit nem ravatalos ágyról, hanem csak a hullaház jegeskamrájából löknek a gödörbe. És akit nem gyászolnak résztvevő siratok csak a nincstelenek hajléktalan serege kisér néma szemek kidülledő vádjával, azt sem tudva: kit vádoljon, kit átkozzon, kire küldje felébredt lelke minden fájdalomból fakadó szemrehányását? Kikisérjük mi az ó-évet? Tartsunk mi halottas beszédet a halottak fölött, amelyeket hamarjában nem is tudjuk, hol keressünk: a gazdasági és ipari élet, a kereskedői körök, vagy a Cunard-Linie hajóinak fedélközi áldozatai között? A rubikon felé fordulni sokkal fontosabb most, mert ettől az uj évtől kell várnunk mindent, amit az egész élet még adhat s amit várni ebben a szomorú perezben néni a sablonos újévi várakozás, de az az egyetlen menedék, amiről jót remélni még lehet, még szabad. A belügyminiszternek lapunk más helyén közölt rendeleté, tudjuk, érezzük, sok reménykedő lélekben fog hatalmas háborúságot kelteni, dost már ennek is vége? Hát már ott, .az Aranyak és Álmok minden pór, minden munkanélküli, de egyszersmind mi idén sikkasztó és gyilkos uj életet igéro földjén is beállott a gazdasági pangás? Most már oda sem lehet menekülni, ahol, hogy ur voltam: nem tudják a m mkarokkban; ahol, hogy családom van 'nes és kivetett és a sáros magyar faluban, nem kérdi senki; csak erős kart kér — vagy ma már csak kért — tőlem, bevándorlótól s megfizette dolláros bankjegyekkel izzadt, keserves munkámat! Vége van ennek a kivezető ösvénynek is, amelyet legalább széppé tett — mig itthon voltunk — az illúzió. Hát minek világosiinak fel minket róla? Miért nem hagyják meg nekünk ezt az egyet, ezt a menedéket, amely a nyomort valahogy elviselhetővé teszi, miért fújják széjjel ezt az egyet — az illúziót? A rubikon kapuja előtt is csak ezért olyan roppant a veszteglők tömege, mert az illúziók eloszlásától félnek — túl a kapun. Félnek az elhatározó lépések kegyetlen józanságától, félnek az elhatározó lépések mindenkor romboló ekjétől, amelyben roppant tömegek energiái féktelenségben felszabadulnék. Mert tapasztalás bizonyítja, hogy az rz erős, aki meg bírja tenni a lépést — a rubikonon át, kegyetlen rombolással ledönt hiteket és bálványokat, feloszlat utópiákat és a valóság mezítelensége a bátor lépésektől irtózok erkölcsét a legkényesebb Achilles-sarkon sérti. Épen ezért kell nyugodtan és egy kevéssé optimista szemmel, de valóságában a pesszimista aggodalmával megállni akkor, amikor a jövő év rubikon- jához érkezünk. És össze kell szedni azoknak, akik a népet, a közönséget irányítják, vezetik, minden energiájukat arra, hogy olyan erővel tudjanak nekivágni azoknak a gazdasági harezoknak; amelyek a túlsó parton fegyverbe hívnak. Mert ennek az évnek minden kinja, minden mélysége és pusztulása abban gyökeredzett, hogy a rengeteg munkában meggörnyedt vezető fórumok nem tudtak kellő időben a nép segítségére sietni. A jövő év eljövendő terheit kiszámítani lehetetlen. Egy má bizonyos: az Osztrák-Magyar Bank újabb kamatleszálA „Nagybánya“ tárczája. A székfonó leány. Bertrans marquisnál mondták el ezt a történetet, a vadászévadot felavató ebéd után. Tizenegy vadász, nyolc fiatal asszony és a környék orvosa ült a fényben úszó, gyümölcscsel és virággal megrakott asztal körül. A szerelemről kezdtek beszélni és nagy vita támadt, az az örök vita, hogy csak egyszer lehet-e igazán szeretni vagy többször is. Példákat idéztek; olyan embereket, akiknek csak egy komoly szerelmük volt; de beszéltek olyanokról is, akik gyakran és hevesen szerettek. A férfiak általában azt vitatták, hogy a szenvedély, mint a betegségek, többször is megtámadhatja ugyanazt az embert — s a támadása halálos is lehet, ha valami akadály szegül ellene. Ez a felfogás vitathatatlanul helyes volt ugyan, de azért az asz- szonyok, akiknek véleménye sokkal inkább támaszkodott a költészetre, mint a megfigyelésre, azt erösitgették, hogy a szerelem — az igazi, a nagy szerelem — csak egyszer csaphat le a halandóra; hogy ez a szerelem a villámhoz hasonló, s ha egy szivet megérintett egyszer, azt úgy kiüríti, elpusztítja, fölégeti, hogy abban semmi más hatalmas érzés nem csirázhatik ki újra, de még egy álom sem. A marquis, aki sokat szeretett, hevesen ellene szegült ennek a vélekedésnek. — Én mondom önöknek, én, hogy az ember többször is szerethet, teljes erejével, egész leikéből. Önök szerelemből öngyilkossá lett embereket említenek annak bizonyítékául, hogy egy második szenvedély nem is lehetséges. Én pedig azt felelem, hogy ha ezek nem követik el azt az ostobaságot, hogy megölik magukat, — ami a visszaesés minden eshetőségétől megfosztotta őket,— meggyógyultak volna, újra kezdték volna, nem is egyszer, egészen természetes haláluk napjáig. A szerelmesekkel is úgy áll a dolog, mint az iszákosokkal. Aki ivott, inni is fog. Aki szeretett, szeretni is fog. Vérmérséklet dolga az egész. A doktort választották bíróul, egy öreg, falura vonult párisi orvost — ezt kérték, hogy mondja meg a véleményét. Csakhogy véleménye nem volt. — Mint a marquis mondta, ez vérmérséklet dolga; ami engem illet, én tudtam egy szenvedélyről, mely ötvenöt esztendeig tartott egyetlen napi megszakítás nélkül és csak a halál vetette végét. A marquise tapsolni kezdett. — Milyen szép ez! Micsoda álom, hogy igy szeressenek valakit! Micsoda boldogság, ötvenöt esztendeig élni, egészen beburkolva ebbe a vál- tozhatatlan, intenzív szeretetbe! Milyen boldog lehetett, hogy áldhatta az életét az a férfi, akit igy imádtak ! Az orvos elmosolyodott. — Valóban, asszonyom, nem csalódott abban, hogy a szeretett lény férfi volt. Ismeri is: Chcuquet ur, a városkánk patikáriusa. Ami a nőt .' Jeti, ismerte azt is: az a vén szókfonó leány volt, aki minden évben fölkereste a kastélyt. De majd jobban megmagyarázom a dolgot. A hölgyek lelkesedése lelohadt; undorodó arezuk láthatóan azt mondta: — Piha ! — mintha bizony a szerelem csak finom és előkelő lényeket keríthetne hatalmába, akik egyedül méltók arra, hogy comme il faut emberek érdeklődjenek irántuk. Az orvos folytatta: — Három hónapja elhívtak ennek a vén leánynak a halálos ágyához. Előtte való nap érkezett, abban a kocsiban, mely lakásul szolgált neki; az a gebe húzta, amelyet önök is láttak. Két kutyája kisérte — barátai és őrzői. A plébános már ott volt. Minket nevezett ki végrendelete végrehajtójává és hogy megmagyarázza nekünk utolsó akarata értelmét, egész élete történetét elmondotta. Sohasem hallottam különösebbet és meghatóbbat. Apja is, anyja is székfonásból élt. Sohasem volt földre épített lakása. Kicsi korától kezdve kóborolt, rongyosan, férgesen, piszkosan. Megálltak minden faluvégen, sáncz mentében; kifogták és legelni csapták a lovat; a kutyájuk aludt, lábára fektetve az orrát; a kis lány meg a fűben hempergett, mialatt az apja meg az anyja az utat szegő szilfák árnyékában megfoldozta a falu minden ócska szalmaszékét. Nem igen szoktak beszélgetni ab ben a mozgó lakásban. Néhány szó kellett csak, hogy eldöntsék, melyikük járja végig a házakat azzal a jól ismert kiáltással : — Ssszékfonóóó ! — azzal hajtogatni kezdték a szalmát, egymással szemközt, vagy egymás mellett. Ha a gyerek
