Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-09-25 / 39. szám
2 NAGYBANYA 1913. szeptember 25. építésénél százezreket költött el a város oly építési kiadásokra, amiket a felsőbb hatóság rendelt el s amiknek viselésére a megkötött szerződés a várost nem kötelezte. Amikor ezek a felsőbb utasítások a szerződésen kívüli pótmunkálatok teljesítésére a felsőbb hatóságoktól megérkeztek, a város abban a reményben teljesítette azokat, hogy e kiadásokat az állam, miután azok viselésére a város kötelezve nem volt, megtéríti. Mikor pedig az iskolák, óvodák átvétele megtörtént s a város kérte ez összegek megtérítését, a magyar kormány hallani sem akart arról. Épen ez időtájt volt napirenden az uj főgimnázium építésének kérdése s reménység volt arra, hogy az építés a város óhaja szerint s a város bizonyos anyagi rekompenzáczióval fog keresztül vitetni. A város tehát az állami iskolák és óvodák többletkiadásainak megtérítésével elhallgatott, nehogy maga ellen hangolja az illetékes köröket. A főgimnázium építésének kérdése is azonban teljesen letört, a miniszter a város előterjesztéseit kereken elutasította, mi akadályozza tehát most már a várost abban, hogy száz- ezekre menő jogos követelését az állammal szemben, ha kell, per utján is érvényesítse ? Széles kontúrokban ezekben rajzoltuk meg a ránk nehezedő súlyos helyzet okait. Tetézi a nehézségeket, hogy nemcsak a város maga van súlyos helyzetben, hanem a gazdasági és pénzügyi krízis alatt nyög a polgárság is s így a jelen viszonyok között sem az előirányzott pótadó, sem a vizdijak be nem folynak, a város pedig nem játszhatja polgáraival szemben a hóhér szerepét, nem hezitálhatja el feje fölül a házát, nem szakíthatja ki talpa alól a földet. Ezt a helyzetet a végrehajtó dobjával megoldani nem lehet, csak tűrni lehet, mig a vihar felhői elvonulnak a mi egünkről is. Hogy teljessé legyen a kép, reá kell mutatnunk arra is, hogy mint minden magán vállalkozás, úgy a városi vállalatok is csak panganak s az előirányzott Persze, hogy nem sajnál, de úgy vélik mégis mindnyájan, hogy két forint évenkint elég lesz egy-egy családtól ilyen irodalmi célra. — De fizetni kell, hozómra nem lehet, — jelenti ki a járásbiró, mely kijelentés főképp Korpás ügyvéd urnák szól, aki nem szokott fizetni a kártyánál. Korpás ügyvéd védelmezi a becsületét. Micsoda ? A hazai irodalomért vérét, életét is odaadja. S abban az ünnepélyes percben, mikor megalakul Homok Szent-Mártonban az irodalom- pártoló kör, mindenki kész vérét és életét odaadni a hazai irodalomért. A kör hát már megvolt, de mit csináljanak vele ? A járásbirót megválasztották elnöknek, Tóth János tanárt titkárnak s az alakuló közgyü lést nagy banket és táncmulatság fejezte be. Ittak őfelségéért, a magyar irodalom fölvirágzásáért, a járásbiróért s Homok-Szent-Márton valamennyi notabilitásáórt. De hát aztán? A fővárosi lapokban megjelent ugyan időn- kint egy-egy közlemény, mit a kör buzgó titkára küldött be s miből értesülhetett a nagy világ, valamint a homok-szent-márloniak is, hogy a kör választmánya fáradhatlanul munkálkodik, csak azt nem lehetett tudni, hogy mit. Egyszerre egész Homok-Szent-Márton el lett árasztva könyvekkel. A budapesti könyvkereskedők küldték, akik olvastak valamit arról, hogy Homok-Szent Mártonban irodalompártoló kör alakúit. Nagy csomagok érkeztek a kör számára, a járásbiró számára, a gyógyszerész számára, a két ügyvéd, az orvos, a pap számára. Mindenkinek, még Thury Pista és Darvas Zoltán »nagyságos jövedelmet ez idő szerint nem képesek beszolgáltatni. De ez a körülmény korántsem irható a vállalatok életképességének rovására s annak okai pusztán a kedvezőtlen gazdasági konjunktúrákban keresendők. Ilyen vigasztalan perspektívák között mi tehát a teendő? Mindenekelőtt teljes tiszta képet kell adnunk a város anyagi helyzetéről. Meg kell állapítanunk a tiszta vagyont, s a legnagyobb preczizitással tői kell tüntetnünk a teherlap minden egyes tételét. Ha a plust szembeállítjuk a minus- sal, az elodázható terheket az elodáz- hatatlanokkal, bizonyára áttekinthető képet nyerünk, amely egyúttal megmutatja a kivezető utat is. Hogy a bajt gyökeresen és legnagyobb gyorsasággal orvosolnunk kell, azt magunk is elismerjük, ha csak keleti apáthiával nem akarjuk a teljes összeomlást bevárni. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy pusztán a magunk erejére vagyunk utalva és segítséget senkitől sem várhatunk. De azt a jelen viszonyok között elhibázott dolognak tartanánk, hogy újabb pótköltségvetéssel, újabb pótadóval akarjunk magunkon segíteni. Hiszen a régieket sem vagyunk képesek behajtani, mit csináljunk akkor az újakkal? Nézetünk szerint csak hitellel s a terhek arányos beosztásával segíthetünk magunkon. Mi szükség van arra, hogy oly be- i fektetések költségeit, mely befektetések- | nek gyümölcseit a késői nemzedék hat- j ványozottabb mértékben fogja élvezni, mint mi, mégis csupán egy nemzedékkel, a maival, akarjuk kifizettetni? Ez ellen a pénzügyi politika ellen már sokszor fölszólaltunk s ennek daczára a régi sablon most is -napirenden van. Ha 20—40—50 ezer korona befektetésre van szükség, hát az a sablon, hogy fölvesszük rövid lejáratú kölcsönre s annak törlesztési részleteit 5—10 évre beillesztjük az évi költségvetések keretébe. Hát lehet-e ily eljárás mellett a költségvetés egyensúlyát föntartani? urakc számára is. Isten tudja, hol kerítették meg a címeiket. A könyvek azonban visszavándoroltak illetőségi helyükre, a könyves boltokba s a könyvárusok csodálkoztak, hogy most már egyáltalán senki sem vesz könyvet Homok-Szent-Mártonban, mióta megalakult az irodalompártoló kör. Pedig hiszen ez nagyon természetes volt: a homok- szent-mártoniak még nem lehettek tájékozva, hogy ezentúl milyen módon pártolják az irodalmat. A kör választmánya tartott ugyan már számos ülést, de előbb a legfontosabb dolgokat kellett elintézni, az ügyrendet megállapítani, a költségvetést elkészíteni, ami mind nehezen ment, mert a két ügyvéd minden ponthoz hozzászólt és semmit sem akart helybenhagyni. A reáliskola tanári kara is nagyon izgága módon viselte magát. Egy csepp kollegialitást sem tanúsított. A helyett, hogy örült volna tanártársuk dicsőségének, mindenbe belekötött, amit csak Tóth János tervezett. Sőt olyasmit is emlegettek, hogy ez az egész irodalompártoló kör csak szédelgés, csak arra való, hogy Tóth János fölolvashassa a rossz verseit, melyeket nem akarnak kiadni a lapok. A kör érdemes titkárát azonban bár mélyen sértette ez a gyanúsítás, nem lankasztotta buzgalmában. — Hidd ki őket, — tanácsolta Darvas Zoltán, — olyan pisztolyt adok a kezedbe, pajtikám, hogy lelőheted vele valamennyit, mint a pintyet. De Tóth János csak szellemi fegyverekkel akart küzdeni. Egy névtelen cikk a »Tanügyi | Most, hogy az árvízkárokból vagy 50 ezer korona kiadásunk van, ismét csak a régi sablonhoz folyamodtunk. Fölvesszük a kölcsönt s tiz évre beillesztjük a költségvetésbe. S punktum! Csak azután az ily rövidlátással földu- zasztott költségvetés kiadásait bírja a polgárság pótadóval fizetni! Ugyanezen sablonos reczipével éltünk a vasúti kiadások fedezésénél, a kisajátításoknál, a városi malmok, a városi fürdő, a régi nagyszálló stb. restaurálási költségeinél, melyek igen tetemes összeget tettek ki. S elértük, hogy sokkal nagyobb kiadással terheltük meg az évi költségvetést, mint amily I összegű jövedelmet a befektetéstől várni lehetett. Hol van itt a pénzügyi politika ? Ilyen extemporácziók mellett szükség- szerüleg nem kell-e költségvetésünknek összeomlania? Ha ezeket a beruházási jelleggel biró terhehet hosszú időre méltányosan elosztanánk, költségvetésünk billánsza mindjárt mást mutatna! Okvetlenül szabadulnunk kell az ideiglenes kölcsönök horribilis nyomasztó terheitől. Elég tekintélyes summára van szükségünk, tehát miért nem keressük a külföldi pénzpiaczczal való összeköttetést, mikor az sok más városnak is sikerült már? Ha a jelenlegi magas kamatot csak 2 százalékkal le tudjuk szorítani, mindjárt évi 50—60 ezer korona megtakarítás áll elő. Végül százezrekre rugó követeléseinket az állammal szemben haladék nélkül érvényesítenünk kell s mi azt hisszük, ha méltányos és jogos követeléseinkről a felsőbb helyen is tudomást vesznek, még peren kívüli egyezséggel is sikerülni fog azt rendeznünk. Az itt elmondottak csak irányelveket jeleznek. A részletek kidolgozása s a finánczmüveletek keresztül vitele a pénzügyi kapaczitások dolga, kikben képviselő- testületünk nem szűkölködik. Ha összefogunk s minden torzsalkodások és rekriminácziók kizárásával becsületes munkával igyekszünk egyengetni a kibontakozás útját, semmi ok sincs a kétségbeesésre. Sőt a kiállott Híradódban irigységgel, butasággal s a korlátolt elmék csökönyös vakságával vádolta a homok- szent-mártoni reáliskola tanári karát, kivévén természetesen a tiszteletreméltó kivételeket. Arra nagy veszekedés támadt. De a végén mégis kibékültek s megígérték, hogy vállvetve igyekeznek mindnyájan az irodalmi kört támogatni.1 Minden tanár ígért egy fölolvasást. A tudomány minden szakából oktatást fog tehát nyerni a homok-szent-mártoni közönség, a fizikából, a vegytanból, a növénytanból, ásványtanból. A tanár urak vetélkedni fognak, hogy ki tartson hosszabb előadást s az irodalompártoló kör az egész téli időszakra el lesz látva közhasznú fölolvasásokka]. De a Thury-kisasszonyok, a fiatal patiká- riusné, a doktorné, a járásbiróné, az albiróné, az összes asszonyok, leányok mind elégedetlenek. Ej, mit, tanultak már ők eleget az iskolában. A Tóth János verseire sem kiváncsiak, hiszen eddig is mindig azoknak a fölölvasásával untatta őket Nem ezt várták ők, hanem valami egyebet, valami különöset, valami nagyszerűt. Az urak még elégedetlenebbek. Az ördög vitte volna el ezt a Tóth Jánost, az irodalom- pártoló körével. Az az egy pár könyv nem került valami sokba eddig, aztán nem is kellett okvetetlen éppen venni, az ember kö'csön Í3 kérhette; de most mindig uj ruha a Kiolvasásokra, ez a vetélkedést, hogy ki öltözik cifrábban, nem győzi az ember. Könyvre most már igazán nem jut. Tóth János maga is sejti, hogy baj van. Hallja a zúgolódást, látja az elégedetlen arcokat. Csakugyan csinálni kell valamit. Valami nagy
