Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-31 / 31. szám
4 NA GYBÁNYA 1913. julius 31. megtisztelőbb megbízás, ha valaki dr. Ajtai Nagy Gábort bízza meg, hogy vigyázzon Nagybányára ! Plane a mai gyalázatosán esős világban, amikor a takarékpénztári igazgatóságtól kezdve a választmányon át a képviselőtestületig mindenki csak »hü csatlós« és »potentát« dr. Ajtai Nagy Gábor szemeiben, akik nem »mellverve hirdetik a morált,« mint Ajtai Nagy Gábor, hanem »suba alatt, vakond módon.« Ez az! A mi czikkirónk- nak is ilyen, a morált mellverve hirdető egyén kell, s épen ezért bízta szeretve tisztelt és tisz telve szeretett városunk védelmét és a felette való őrködést dr. Ajtai Nagy Gáborra. Hogyan lát tehát ebben dr. Ajtai Nagy Gábor értékén felül való lekicsinylést? Igazán érthetetlen! S hogyan lát Ajtai Nagy Gábor a czikkirónak abbeli felfogásában, hogyha már Neubauer min. tanácsos s más kincstári notabilitások az Ajtai Nagy Gáborral való erkölcsi szolidaritást sajnálatos módon elvesztették, hát inkább mondjanak le állásukról, — megfélemlítést? Kit akar a mi czikkirónk megfélemlíteni ? Neubaueréket ? Akik egyáltalán nem akarnak megfélemleni ? Vagy dr. Ajtai Nagy Gábort, aki úgy látszik már is megfélemlett ? A megfélemlítés, igazán, távol állott a mi czikkirónktól s bocsánat, ha az állítólagos megfélemlítéssel dr. Ajtai Nagy Gábornak félelmes perczeket szereztünk, mert ez igazán nem volt a szándékunkban Hiszen mi jól tudjuk, hogy a budapesti illetékes körök, többek között Wekerle Sándor alig várták, hogy dr. Ajtai Nagy Gábor a jogot elvégezze, s hogy a nagybányai jogügyi igazgatóságot megszüntethessék, csakhogy dr. Ajtai Nagy Gábori bizhassák meg a »dekórumra értékesebb« kincstári jogügyi képviselettel. Nagyon jól tudjuk, hogy sem dr. Ajtai Nagy Gábor, sem hozzátartozói az ujjúkat sem mozdították meg e »dekórumra értékesebb« jogügyi képviselet elnyeréséért, hiszen Wekerléék ismerték dr. Ajtai Nagy Gábort már egyetemi éveiből, ki bizonyára már »akkor is mellverve és nem vakond módon« hirdette a morált! Miért hát ez az érzékenykedés? Mit törődik dr. Ajtai Nagy Gábor azzal, hogy Neubauer miniszteri tanácsossal s a kincstári notabililásokkal megszűnt az erkölcsi szolidaritás s miért igyekszik szépitgelni a dolgot, hogy: »a városi képviselő- testületben egyformák : önzetlenebbnél önzetlenebb bizottsági tagok vagyunk s egymással erkölcsileg is szembehelyezkedhetünk anélkül, hogy mindenáron le kellene vonnunk a konzekven cziát.« Hm! Ezt a szépitgetést kár volt Írnia, mert szépítésnek szépítés ugyan, de erősen sántít. Mi csak egy erkölcsöt ismerünk s az, mely vele szembehelyezkedik, már nem erkölcs. Tehát vagy az egyik erkölcs, vagy a másik nem az, ennek pedig okvetlenül konzekvenczia levonás a vége egyik vagy másik oldalról. De hát ily kicsinységekkel ne törődjék dr. Ajtai Nagy Gábor. Hirdesse csak hangos mellveréssel ezután is nagysüvegü kis házából a morált, folytassa ügybuzgóan a »dekórumra értékesebb« kincstári jogügyi képviseletet s ne vegye czikkirónktól értéken felül való lekicsinylésnek, ha ismét felkéri a város érdekében: Gábor, Gábor vigyázz Nagybányára! Apró szinpad. Róka Pál táncziskolájának növendékei hétfőn este zsúfolt ház előtt műkedvelői előadást rendeztek. A páholysorok min- denike el volt foglalva, tömötten megteltek a széksorok is s ünnepi hangulat ömlött el a néző- közönségen. De csoda-e az, ha a premier-láz erőt vett a közönségen is, hisz mindenkinek volt ott valakije a rivalda mögött, aki talán most jelenik meg először a világot jelentő deszkákon. Poetikusan kedves, édes este volt . . . Mikor szétcsapódtak a függönyök, Révész Ilike, ez a bájos kis apróság szavalta el édes apjának, Révész János kollegánknak következő prologját: Jó estét kívánok, tisztelt nagyközönség l Megkezdődik tehát ez a kis ünnepség S mivel az a divat, hogy prológ is legyen, Hogy a belépő-dij ne essék épp ingyen: íme hát hadd legyen ez a kívánt prológ, Amit én itt mostan röviden elmondok. Hogy föl merünk lépni, bizony nagy merészség! De ki tehet róla, ha oly nagy a készség Örülnünk kéne, hogy a vizsgán túl vagyjinh S ime mi versengve megint csak vizsgázunk. Meglehet, hogy nem kap egyikünk se jelest, Ám azért nem félünk, kiállunk örömest. Hisz a jó közönség elnéző irántunk, Senkit le nem szolunk, senkit meg nem bántunk. Dalolunk, szavalunk, zenélünk és játszutik S meglássák, öröm lesz a mi lelkes tánczunk Szives türelmükért előre köszönet, Több mondásom nincsen, a függöny szétmehet. Nagy kár, hogy a nézőközönség ezúttal is megtartotta rossz szokását s későn érkezve oly zajt csapott, hogy a nagy készséggel előadott beköszöntő majdnem elveszett a hallgatóságra. Minden bemutatott szám nagy tetszést aratott s a zajos t; psok szakadatlanul megújultak. Külön nem is emelünk ki senkit a szereplők közül, csupán a kis Glück Ilonkát, ki briliáns zongorajátékával messze kinőtt a műkedvelői előadás keretei közül. Kedves emlékül azonban itt közöljük az összes szereplők névsorát, kiknek mindenike rászolgált a tapsra, a szép sikerre. Közreműködtek dallal, szavalattal, zeneszámokkal s színpadi apróságokkal az estélyen: Révész Ilike, Mezey Béla, Giller Márta, Révai Erzsiké, Révész Piroska, Révész Zoltán, Rumpold Jo- lánka, Smaregla Sárika, Homola Babika, Szirmai Anna, Mostis Piroska, Ilia Erzsiké, Kovács Józsa, Cziffermayer Lórika, Glück Miklós, Égly Sárika, Delhányi Ernő, Platthy Margitka, Damokos László, Beregszászy Kálmán, Soltész Juczika, Soltész Pike. Bónis Liliké, Káplány Antal, Debreczeni László, Soltész Elemér, Glavitzky Károly, Káplány Sárika, Szepessy Gabi, Székely Ági, Simori Erzsiké, Bommerszbach Margit, Incze Sári, Wiess- ner Erzsiké, Pintér Etel, Platthy György, Erdődy Béla, Dercsényi László, Mostis Tibor, Incze Gábor, Simon Pál és Sziklay László. A műkedvelői előadást táncz követte, mely éjfélig tartott Nem mulaszthatjuk el, hogy a legteljesebb elismerésünket ki ne fejezzük Róka Pál táncz- tanárnak a valóban kellemes este rendezéséért. 2X2=5 és 2X5=3. Dr. Ajtai Nagy Gábor szerkesztő kollegánk uj csapásokat vág a sajtóirodalom egészen még le nem tarolt mezején. (Az erkölcsi közélet mezejét már úgy is letarolták !) Megirigyelte a futurista festőművészet óriási, habár csak nevető görcsökben megnyilatkozó nagy sikereit s megteremtette a futurista sajtóirodalmat. Tetszik-e tudni, hogy mi az a futurista festőművészet ? Annak szabatos meghatározására a toll szerfölött gyönge, legfölebb csak példákkal illusztrálhatjuk, hogy mi is az voltaképen ? A futurista művész mindig impresz- sziókat fest. Például, ha meglát egy szép leányt s annak a gyönyürü lábacskái tetszenek meg, hát fest egy hangulatos erdőt, melyet letarolt kukoricza vagy káposztás földeknek is nézhetnek, azt körülövedzi lángoló szivekkel, összetört lantokkal s a kép közepére oda pingálja azt a bájos tárgyat, mely szivét lángra lobbau- totta, a jelen esetben a bájos lakk-czipőcskét egy lenge szoknyavéggel, úgy, amint az Radó Andor czégtábláin is látható, de szoknyavég nélkül. És kész a kép és bámuljon a világ. És bámul is, mert erre a képre rá lehet fogni mindent és ki lehet magyarázni belőle mindent. Ha akarom hadsereg, ha akarom birka-nyáj, ha akarom hegy, ha akarom völgy, csak látni kell tudni és egy kevés impresszió kell hozzá. Hát dr. Ajtai Nagy Gábor ezt a íuturista művészetet követi írásaiban. Az ember olvassa, olvassa a sorait, de sohasem érti meg, vagy ha meg is Joob még várt reá. — Már attól féltem, hogy el sem jön, — szólott elébe szaladva. — De itt vártam volna éjfélig is, — tette hozzá hízelkedve. Az asszony szomorúan mosolygott. Amint megütötte fülét a kedves, hízelgő hang, úgy érezte, mintha valami lágy simogatást érezne, mely megremegtette egész egész testét. Valami jóleső nyugodtság, a biztonság érzése fogta el, szive körül valami melegség támadt, heves megindulás fogta, a rettenetes fásultság helyébe mély keserűség, vigasztalan bánat lépett, s e bánat, e szenvedés, gyönyörűséggel, édes kéjjel folyta körül vére minden csepjét, s e gyönyörűségben megenyhülve, egészen beleolvadva, fölengedett a torkát fojtogató keserűség s egyszerre, minden átmenet nélkül heves sírásra fakadt. A férfi ijedten fordult hozzá: — Mi baja? Megbánta, hogy eljött? Hiszen csak látni akartam. Egyszer még, mielőtt örökre elhagynám. Az asszony könnyein keresztül rámosoiygott, de tovább zokogott. Boldogsággal töltötte el az őrzés, hogy itt az elhagyott erdő mélyén, az est magányában épp oly biztonságban ülhet e mellett a férfi mellett, mintha a szalónja pamlagán ülnének, s hogy mikor örökre válni készül tőle, akkor sem kíván, akkor sem remél egyebet, mint hogy még egyszer láthassa. Büszkességgel telt meg a szive, ereje, önbizalma újból visszatért, érezte, hogy még mindig a régi, sérthetetlen, elérhetetlen magasságban álló nő, kire csak hódolattal, a megközelíthetetlenség iránti mély alázattal mer feltekinteni a szerelmes férfi. Határtalan örömmel, hálával töltötte el e viselkedés, boldog volt, hogy nem csalódott, boldog volt, hogy bízhatott. Nagylelkű akart lenni, ajándékozni akart. Odanyujtotta kezét a férfinak s ott hagyva kezét annak tenyerében s tűrve annak gyöngéd szorítását, még mindig könnyezve, s a sírástól szaggalott hangon, de mosolyogva mondta: — Nem kellett volna eljönnöm. Haragudtam is magára, hogy erre kért s hogy fel merte tételezni rólam, hogy eljövök; de látja, mégis itt vagyok. Nekem is nagyon fájt volna, ha nem láttam volna mégegyszer magát. Joob megremegett. Érezte kezében az asz- szony meleg, vergődő kezét, látta annak kéjes el- lágyulását, forró sós könnyei arczába folytak s úgy képzelte, hogy e sirás, e görcsös remegés a magával nem biró, szerelmes asszony végső el- lankadása. Kivette kendőjét s gyöngéden szárit- gatni kezdte vele az asszony könyeit. A kendőből finom illat áradt, az asszony behunyta szemét és magába szívta a parfümnek, az erdei földből kiáradó kábító párával összefolyó, nehéz illatát. Kissé megszédült, édes bágyadt- ság lepte meg s fejét közelebb hajtotta Joob vállához, úgy, hogy lecsüngő hajfürtjei megérintették annak arczát. Joob csókokkal horitotta el az asszony keztyüs kezét, aztán elébe borulva, átkulcsolta térdeit s ruháját kezdte csókolgatni. Láposyné gyöngéden el akarta tolni magától s rápillantott. A hold éppen a Joob arczába sütött s meg- villágitotta mámoros arczát. S amint az asszony ezt a gyönyörtől, izgalomtól vonagló arczot, a fátyolos, mámoros tüzű szemeket megpillantotta, elrémülten ugrott fel helyéből. Csodálatos eszmetársitás révén valami maró, undorító szag csapott orrába. Rettentő pálinkagőzt s nehéz verejtékszagot érzett. S mintha ez érzés nyomán támadó szörnyű emlék egyszerre világosságot gyújtott volna agyában, mint egy villanás, úgy támadt benne a lesújtó felismerés, hogy az erdő rongyokba burkolt, vad haramiája s e finom külsejű, szelíd, csöndesen rajongó ember közt csak az ápoltságban és illatban s nem az érzésben van a külömbség, őt mind a kettő ugyanazon szemmel nézi s mindkettőt, azonos vágy kergeti felé, s hogy a szobája sarkában suttogó, hajlongó, finomkodó kulturember szemében ő épp ugv nem tisztelni való, megközelíthetetlen istennő, hanem csak a más asszonya, a könyü préda, leteritésre váró zsákmány, ,mint az erdő mélyén leselkedő bandita előtt. És semmi külömbséget sem látva a kettő között, lelkében összezavarodtak és egybefolytak az események, s mintha most esett volna rajta valami megtorlásra váró szörnyű sérelem, hisztérikus, görcsös zokogás közt szinte magánkívül sikoltotta Joob felé: — Takarodjék, gyáva martalócz ... milyen gyalázatosság . .. pfuj, milyen alávalóság! És magasra emelt paráuyi ökle teljes erejéből csapott le a megdöbbent férfi aggastyán- szürkévé rémült arczába. Vér Mátyás.
