Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-22 / 21. szám
2 NAGYBANYA 1913. május 22. egy későbbi határozata alapján foglalkozni kezdett hosszú lejáratú kölcsönnel is, kisebb eredménnyel ugyan, de ennek az az oka, hogy a német városok maguk is megtudják szerezni az ilyen kölcsönt. A közvetitó hivatal azonban rövid idő alatt önálló faktorrá nőtte ki magát. A nála jelentkező várost nemcsak összehozta a tőkével, de az adott viszonyok közt a legjobb kölcsönfeltételeket szerezte meg neki. Bankári gyakorlatra, a piacz alapos ismeretére tett szert és a városok érdekeit nagy erővel és sikerrel képviseli. Ma már centrális helyet foglal el a német városok hiteléletében és mag- vául szolgál a további konczentrácziónak. A városok központi bankja nőhet ki a közvetitó hivatalból. A német példa gondolkodóba ejtheti a magyar városok vezetőit. Valamit kell tenniök, ha azt akarják, hogy mint hitelkeresők, izolált helyzetükből kiemelkedhessenek. Kulturális és gazdasági szükségletük sürgetően inti őket arra, hogy a kommunális hitel problémájának megoldásához közös erővel fogjanak hozzá. Solemnis Dies. — Irta Bujdos Balázs. — Május 21. Valóban az, fenséges nap, ünnepek ünnepe a mai! Diadalmas nap, az Oltáriszentség diadalának, a katoliczizmus erejének, kifejezhetet- len szépségének, a katholikus hitvallásnak büszke ünnepe! Hódolat és hatalmas demonslráczió egyszerre. Gazdag és szegény, ur és paraszt, gyermek és felnőtt hull porba a világ Megváltója előtt s ezzel a porig való megalázkodással tüntetnek a huszadik század Istent kiküszöbölő szelleme ellen. Hiába tagadják, hiába gyalázzák, Krisztus él 1 Él nemcsak a templomok misztikus homályában, a tabernáculum rejtett magányában, hanem él a világban is. Kilép a templomból, ki az utczára, végigmegy a piaczon s néhány perezre ünnepet varázsol a sivár világba. Követi a hívők sokasága s imádja; találkozik vele a hitetlen s megdöbben. A hívők imádkozó szeretelükkel, a hitet- j lenek öntudatlan megdöbbenésükkel igazolják, hogy Krisztus él a XX. század gyermekének lelke mélyén. Él és hódolatot kíván s a világ keresztanyja gyönyörű arczát, hullámos haját és gyengéd fehér kezeit, amelyek szorgalmasan mozgatták a csipkeverő fákat. Amikor Blanche felnézett, a fiú ijedten kapta el a fejét. Mert az a fiú tizennyolez évének minden hevével vágyta, kívánta a szép leányt. Su'pice a kegyelemből nevelt, a szolga fia, merte kívánni, merte álmodni vágyának beteljesülését. Éjjeken és napokon át neingondolt másra, mint Blanchera, vadul akarta, bírni akarta, minden szerelem és gyengédség nélkül, szinte lihegett a leány után és voltak percek, amikor a fiú magánkívül, félőrülten, mint valami bűnre, úgy gondolt a keresztanyjára. * Egy tavaszi estén az öreg ur elaludt és Blanche megparancsolta a fiúnak, hogy hagyja abba az olvasást. Sulpice, akit még sohasem kínozott annyira őrült vágyakozása, mint akkor, nem fordította el a tekintetét, amikor Blanche egy pillanatra abbahagyva munkáját, felnézett. De a leány sem sütötte le a szemét és Sulpice kísértetiesen elsápadt, mikor Blanche tekintete találkozott az ő forró tekintetével. A fiú majd meghalt az izgalomtól. Abban a pillanatban megérezte, hogy a kis város és az egye- dülélés unalma gyötri a leányt és megértette, hogy csak vakmerőnek kell lennie és Blanche az övé. Gyorsan felállt és még mielőtt Blanche egy szót is szólhatott volna, vadul magához ölelte kénytelen meghódolni. A fehérruhás gyermek- lányka neki hinti a tavasz virágait, a harangok neki zúgnak, a tömjén neki illatoz, fény, ragyogás, pompa, minden az ő dicséretét zengi s azt, hogy valóban itt van közöttünk. Teste testünkké, vére vérünkké válik . . . A ránk boruló kéklő ég monstrancziája felmutatja^ napot. Aki merően tekint bele, fényétől elkápi'ázlk a szeme, semmit se lát, de a természetben mindenütt felismerhetjük jólékony erejét, mert nincsen a világnak zuga, melyet legalább egyszer be ne ragyogott volna. Az egyház szolgája felmutatja a virágos oltár fehér térítőjén testté lett Igét, de aki daczos lélekkel, egyenesen néz reá, nem látja meg benne az Istent. Pedig ott van az emberszeretet csodálatos rabja a kenyér színe alatt. Istenlétét visszatükrözi az élet, a nagy természet, mely vestigium Dei, az Isten lábnyoma. Krisztus beállt az éleibe s átalakította azt Attól a pillanattól kezdve, hogy az apostolok behatoltak a római császárok hatalmas palotáiba s a börtönök hideg czelláiba s pünkösd tüzé'ől izzó lélekkel megdöntötték a hamis világnézetet s teremtettek szebb, igazabb, emberhez méltóbb kuliurát, azóta sem egyesek, sem a világ nem tudja magát kivonni Krisztus hatása alól. A vallás világhatalom lett. Még pedig az egyedüli nagy hatalom, mely mögött semmiféle hármasszövetség nem áll. Ügyedül van tengernyi ellensége közepette, akik lesve lesik az időt, mikor omlik össze. Pedig ha összeomlanék, maga alá temetné a múlt minden emlékét, a jelen minden vívmányát és kultúráját, a jövő minden reményét, mert az élet, a kultúra nem állhat fenn vallás nélkül. Haza s emberszeretetet, közjót, társadalmi ideákat vallás nélkül elképzelni sem lehet. Nyugat műveltségét a keresztény vallásnak köszönheti s ennek a műveltségnek gyökere a kath. vallásban rejlik. A tudomány régi eszméit a kath. vallás, Jézusnak isteni tana vonta be az igazság erejével, a tisztaság zománczával. A művészetnek minden ágát, a festészetet, a szobrászait, zenét, költészetet a mi hitünk gazdagította magasztos felfogásokkal, kimeríthetetlen érzésekkel. A társadalom mezejét szintén a mi hitünk hintette be a legszebb lelkek jellemének virágaival. Ez történelmi tény, melyet elvakult ésszel tagadni lehet, de megczáfolni nem s a gondolkodó elme kénytelen beismerni, hogy a mi vallásunk nem emberi térezmunka, hanem és kétlépésnyire alvó nagyapjától, egy hosszú csókkal lezárta ajkait. Szégyenletes, borzalmas szerelem volt az, amely de Saint-Avé kisasssonyt összekötötte Sul- pice-val. Éjnek idején jött a fiú, nesztelen lépéssel, futva, mint egy tolvaj. Mindig jól olajozott kulcsával kizárta a kaput és azután remegve, félve osont fel a régi ház falépcsőjén, amely minden gyenge érintésre panaszosan recsegett. Mieden lépcsőfokon megállt és fülelt megfeszített idegekkel, amig végre egy másik forró, visszafojtott lélegzetet hallott és kezei találkoztak egy pár forró, remegő, puha kézzel. Halkan, egészen halkan bementek a Blanche szobájába és azután egy óra következett, egy óra telve őrült kéjjel és őrült félelemmel. Minden csókot megfagyasztolt az ijedtség, minden ölelést félbeszakított valami távoli kis nesz és a két szerető, hogy takarják önmaguk előtt gyalázatukat, vad ölelések közben, halkan, félve, szerelmes szavakat suttogtak egymásnak. É3 hazudtak. Nem szerették egymást, csak vérük, az érzékek hajtották őket egymás karjaiba és folytatták a brutális viszonyt, mert mindegyikük a másik részéről szerelmet tételezett fel. De mikor elváltak egymástól, a bűntársak borzadva gondoltak arra, a fiú, hogy meggyalázza jóltevő- jét, a leány, hogy beszennyezi apai házát. És undorodtak önmaguktól és gyűlöltek egymást. — Oh, ha egyszer meglepnek, — súgta a leány egyszer remegve a fiú fülébe. isteni tnű Isten hozta a főidre, az ő ajkáról hangzott el először a főnséges tanítás ott a Ge- nezáreth árnyékos partjain s Jeruzsálem komor házai között s azóta bejárta a világot, lángra gyújtotta a sziveket s meghódította az emberiséget, De kialakításán, alkalmazásán, az életbe való átvitelén magunknak kell munkálkodni. Századunk az erőfeszítés százada. Meghódítjuk a levegő-eget, uralkodunk az oczeánok mérhetetlen víztömegén, csodás dolgokat alkotunk a technika s a szocziális intézmények terén, vigyük hát be ezt a pozitív munkát, ezt az emberhez méttó erőmegfeszitést a vallásos élet művelésébe is, hogy dogma, erkölcs, krisztusi lélek ne legyen elvont fogalom, hanem boldogító valóság. Solemnis dies! Főnséges nap, diadalünnep a mai. Aki nem tud hinni a magyar keresztény- ! ség jövőjében, aki elborult lélekkel sötétnek látja a jövő perspectiváját, annak ma uj remény ébredhet szivében, az megtanulhat hinni egy szebb, egy biztatóbb korban. Itt ezen a földön, amelyre a magyar ég csodás szépségű kékje borul, idegen szellem ütött tanyát, de a talaj melyből kisugárzik az energia, a csodaforrás, mely felfrissíti erkölcsi életünket, még megvan s meg is lesz. Ez a krisztusi hit! Láttuk hatalmas erejét, hitének impozáns megnyilvánulását s meggyőződtünk róla, hogy: Christus vincit, Christus regnat. Győzzön hát s uralkodjék az emberi lelkeken! Színház. Az elmúlt héten is sok újdonságot láttunk. Volt azonban néhány régibb darab felújítása is, ami nem mondható szerencsésnek. Előző társulatoktól négyszer-ötször látott darabot nem szívesen néznek meg hétköznap. Inkább adja elő a társulat uj darabjait másodszor, harmadszor. Ez eredményesebb is, meg a társulat igazán jó hírnevének sem árt. A régi darabok felújítása ugyanis gyengébb előadásokat idéz elő. Elfelejtették, megtanulni újra sem kedvük, sem idejük nincs s igy lesz aztán szétfolyó, alig itt-ott összevágó az előadás. Annyi közönség pedig a harmadszor előadott uj darabra is elmegy, mint a régire s a társulat is tudásának legjavát mutatja be a nézőknek. Vagy ha régi darabot akarnak adni, legyen az oly kiváló, hogy maga a darab értéke csalja a nézőket a színházba. Azonban még az iiyen vállalkozásnál is sokkal helyesebbnek tartanók egy.egy felkapottabb darab többszöri ismétlé— Már én is gondoltam arra, — felelt Sulpice. Legyen nyugodt, van egy módom, amivel mindent meg lehet menteni ... De rettenetes volna, ha megtörténne! És Sulpice azt mondta Blanchenak, hogy szoktassa hozzá a háznépet, hogy éjjeli szekrényén mindig tart egy nagy kést. Azt tanácsolta neki, hogy vigye fel a szalonból azt a hosszú perzsa tőrt és mondja, hogy szüksége van rá, ha esténként olvasgat és fel akarja vágni a könyvek lapjait. Blanche azt gondolta, hogy kedvesének az a terve, hogy meglep8ttetésük esetén mindketten öljék meg magukat. Telve undorral az élete iránt, szót fogadott és felhozta a tőrt a hálószobájába. * És aminek be kellett következnie, bekövetkezett. Egyik éjjel Su'pice amint belépett a kedvese szobájába, megbotlott egy székbe. A szék hangos robbajjai lezuhant a padlóra. — Elvesztünk! mondta Blanche fuldokolva. Valóban léptek zaja hallatszott. Blanche de Saint-Avé felrántotta a függönyt és a hold sápadt fénye beözönlött a szobába. Sulpice kezében tartotta a tőrt. — Megöljük magunkat ugy-e ? kiáltott fel Blanche csaknem örömmel, — Nem, felelte Sulpice parancsoló hangon, nekem egyedül kell meghalnom.
