Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1913-05-15 / 20. szám

2

NAGYBÁNYA

1913 május 15.

felfogott modernizmus hurkolta a női lelkeket, kezd kibontakozni a várva-várt s a régen óhajtott eszménykép. Ködön, homályon keresztül ragyog a modern leány típus; szép szemükből jobb jövőnek hite sugárzik elborult lelkűnkbe.

Én láttam őket!... Illatos, virágos május első vasárnapján a régi templom imádságos falai között, a Szűz Anya kityótipró, rózsás lábainál. Csendes tavaszi napnak enyhe verőiénye szűrődött át az ives ablakokon s megaranyozva ölelte körül azokat a feslő lelkeket, akik ígéretet tettek, hogy követni fogják a Szent Szűz erényeit, hogy kongreganisták lesznek. Tagjai annak a világfelforgató középkori intézménynek, melyet annyiszor támadtak és annyian vádoltak, hogy elriasszák tőle a felvilágosodott kor gyermekeit. Még sem sikerült. Az a felejthetetlen kép, mely május

4 én bontakozott ki, ott Magyarország védasszonyának fönséges alakja előtt, meggyőzhetett volna mindenkit, hogy nem is fog sikerülni soha, A tengerész merész szive vágyakozik a tenger mélysége után, az Alpesek hóíedte csúcsainak bátor kutatója óhajija a magasba törő hegyeket, a rejtett mélységeket. A tiszta, a nemes lélek vonzódik az örök széphez. A leány lélek, a leány szív, melynek tiiokzatos mélységei felett még az Isten lelke lebeg, keresi az igazi szépet s ezt csak egyben találhatja fel, mert csak egyre vonatkozik : Tola pulchra es Maria! Mikor erre rátaláltak, mikor az, akinek szemei előtt feslett ki lelkűk leányos gazdagsága és szépsépe, rámutatott az örökszép eszmére, akkor egy szívvel, egy lélekkel hangzott ajkukról: akarjuk őt követni. Belső érzelmektől elfogódott hangjukról, ragyogó arcukról, sugárzó szemükből ki lehetett olvasni, hogy komolyan veszik ígéretüket. Mikor az, aki hófehér lelkűket gondozta, aki szavaival kiváltotta belőlük a Szűz iránt érzett szeretetük- nek megnyilatkozását, keblükre tűzte a kongre- ganista jelvényt, boldogok voltak. Boldog voltam én is és mindenki, aki szemtanúja volt a tiszta lelkek eljegyzésének, mert ifjú leányok dobogó szivén az érem s rajta az Istenanyának művészi képe úgy tűnt fel, mintha kedves jelképe, szimbóluma lenne annak a sokszor megálmodott uj világnak, melynek költészete ... a felmagaszíalt női ideál.

A társadalom erre vár. Unjuk az ábrándot űző, fáradt lelkű nőt, ki csak képzelt öröm után fut s hiú reményt kerget. Csipke, parfüm, divatos ruha elveszti vonzóerejét, ha csupán ezekben merül ki a nő élete. A napokon át regényt olvasó hölgyek kora lejárt, a fejlődés uj időt, uj viszonyokat teremtett s a megváltozott körbe kell behelyezkedni a nőnek. Szellemével, műveltségével, egész lényével. De szellem, műveltség, akarat mind arra szolgáljon, hogy annál magasabbra emelkedjék női hivatása körében.

5 ezt a hivatást nem a bölcselők, nem a feministák, nem is a Leány vásár és Csókszanatorium

szerzői jelölik meg; ott van az a lelkekben s kezd fesleni a serdülő lányok szivében. S ha van, aki irányt ad ezeknek az ébredező érzelmeknek, ha van, aki rámutat a kereszténységnek oltárra helyezett örökszép ideáljára, akkor a kifeslett érzelmek virágba borítják a világot, boldoggá teszik az emberiséget. Ezért volt megkapó, ezért lesz felejthetetlen előttem a vasárnapi jelenet; a tiszta lelkek eljegyzése.Nem apácákat akarunk mi nevelni. Ehhez hivatás kell, mely megadatott Margitsziget gyöngyének, Szent Margitnak és sokaknak, de nem adatott meg mindenkinek. Mi csak azt akarjuk, hogy ne legyenek életuntak, ne legyenek olyan nagyon gyengék az életnek sokszor nehéz csapásai alatt. Hanem legyenek napsugaras, elegáns-lelkű, bátor, modern leányok. Ezeket nem féltem ! Szivükben ott van a hit s a legszentebb ideál, az Istenanya szeretete s a vágy, hogy lelkűket hozzá idomítsák. ők a leányálmok lilás illúziói s egykor majd az asszonyi élet nehéz gondjai közt is megőrzik lelkűk hófehérségét. Lelkűk most olyan, mint a kora reggel fejlett rózsa; telve van a harmat ragyogó gyöngyszemeivel. Ha Ígéretüket nem feledik el, ha megóvják ezeket a csillogó opálszemeket, a hit erényvirágait s nem vágyik le az utca porába, akkor lelkűk sohasem fog kifáradni, sohasem fog elhervadni. Ha megőrzik ezeket, ha elrejtik a szivük, a lelkűk legmélyére, akkor életük napfényes, illatos, lesz s ha jön is az élet hideg, sokszor fájóan hideg sugara, e ragyogó harmatcseppekben megtörik s szivárványba olvadva öleli körül azokat a szőke s barna fürtös fejecskéket.

így, de csakis igy kerülik ki a nagy nőismerőnek udvariatlan, de igaz ítéletét: »Haszontalan, de szép s ez az érdeme!«

Színház.

Az elmúlt hét is jó jegyben folyt le. Egy kivételével kitűnő előadásokat láttunk s a közönség közönye is kezd elmúlni, mert kétszer táblás házat és kétszer jó féiházat csinált Most is újdonságok kerültek színre, eltekintve a Leány- vásártól és Czigányszerelemtől. Az elmúlt ősz és tavasz legszenzácziósabb újdonságait mutatta be a társulat igazán elfogadható előadásban.

Csak nem tudunk megbékélni a léghuzam- mal, meg a fagyos szentektől hozott hideggel, valahányszor kulisszaváitozás után a függönyt felhúzzák. Érezhető ez a színészeken is, lassan- lassan berekednek. Nem csoda, különösen a nőknél, kik igen sokszor egész talpig dekoltálva jelennek meg a színpadon. Hogy ne fáznának, mikor mi a nézőtéren is fázunk, megfájdul a fogunk, reuma áll bele tagjainkba. Nem is ütközünk meg azon, hogy a színészek egyike- másika sohasem felejti el a nagykendőt vagy

alkalmazva van s akár közvetve, akár közvetlenül a tuberkulózis terjesztése szempontjából környezetére veszedelmes, c) ha ilyen eset iskolákban fordul elő, még pedig akár a tanszemélyzet, akár a tanulók között.

A bejelentések elrendelésénél és megtételénél az a szilárd alapelv irányadó, hogy minden bejelentés szükségképen hatósági beavatkozást von maga után. A rendelet erre vonatkozóan közli a miniszter intézkedéseit.

A bejelentés után az illetékes hatóságnak intézkednie kell a szükséges fer- tótlenités iránt s a hozzátartozókat megfelelő felvilágositásban és orvosi tanácsadásban kell részesíteni. Az eljáró orvos ismertető füzettel is ellátja őket, különösen hangsúlyozva, hogy a betegség kezdeti szakában gyógyulásra biztató kilátás van s igy különösen ügyeljenek a kezdeti tünetekre s az orvos tanácsát vegyék igénybe.

A bejelentésnek kettős a czélja. Egyféléi a betegről való lehető gondoskodás és részére hatósági támogatás kieszközlése, másrészt pedig a kellő orvosi utba- igazitással az egészségesek megóvása. Az orvosok tapintatos eljárása és jóakaratu felvilágositása többet használhat minden kényszerintézkedésnél.

Modern leánytipus.

— Irta: Bujdos Balázs. —

»Alkotni uj világot, melynek világa a lovagerény lesz, költészete az oltár oldalán a felmagasztalt női ideál« (Madách I) Talán ez a gondolat töltötte el a nagy székesfehérvári egyházfejedelem lelkét, mikor megrajzolta a modern leány típusát. Megfestette mesterien, kiszínezte lelke gazdagságának pazar szinpompájával, pedig modellje nem igen volt hozzá. De éppen azért volt ideál, mert valóságban senki sem ismerte, senki sem látta. Ám vártuk mindnyájan s sejtettük, hogy el fog jönni. Ideállal csak a merengő, ábrándozó lelkek érik be; nekünk valóság kell, édes valóság, amelyik itt él közöltünk, anélkül, hogy az élet nyomot hagyna rajta, anélkül, hogy magába olvasztaná. Az utón, melyet Prohászka lánglelkének hatalmas fénycsóvája megvilágított, már látom őket közeledni. A homályból, melybe a rosszul értelmezett feminizmus s a hibásan

tehetsége ilyen friss? Aki igy játszik a halállal? Nem, ez tévedés. A haldokló komolyan veszi a halált. Az orvoshoz fordult.

— Én is azt hiszem, doktor úr, hogy a Mester rövidesen jobban lesz.

Az orvos sértődött mosolylyal válaszolt.

— un jobb orvos, mint én, mert ön derűt és életkedvet öntött a mi kedves betegünkbe. A professzor ur beszólni akar önnel, én tehát egy félórára magukra hagyom önöket. Reményiem, mire visszatérek, jó hirrei fog szolgálni.

Mikor az orvos kilépett az ajtón, a beteg Tasshoz fordult.

— Ne áltassuk magunkat, kedves barátom, tudom, hogy én még ma meghalok. Tudom, hogy ez a látszólagos frisseség, ez a jóérzés, az utolsó fellobbanás a nagy nyugalom előtt. De hát ne beszéljünk erről, ezen úgy sem változtathatunk. Használjuk fel a hátralevő kis időt hasznosabb dologra. Tudja, hogy utolsó munkám, melyen tiz év óta dolgozóm, még befejezetlen. Szeretném, ha ezzel megajándékozhatnám az emberiséget. Ebben akarom közkincsé tenni a legmélyebb, legtermékenyebb gondolataimat, mely hivatva van, hogy uj életet teremtsen az emberiség számára. Nekem már nincs időm a munka befejezéséhez. Azért kérettem, hogy ön irja meg e munkát. Egyedül ön képes erre.

— Öh, kedves Mester, e munkát önnek kell befejezni, önnek meg kell gyógyulni, mert nem végezte be feladatát. Hogy volnék ón képes önt helyettesíteni ? Az én kis tehetségem az ön lángelméjét.

— Tehetség? Lángelme ? Higyje meg, hogy

nagyon keskeny hid választja el e kettőt egymástól.

— Tudom. De e keskeny hídnak nagyság a neve.

— Nem, hanem szerencse. Szerencse, véletlen, kedvező körülmények teremtik a tehetséget azzá, amit lángelmének neveznek az emberek. Higyje el, hogy az átlag fölötti emberek közt nincsenek olyan nagy küiömbségek, mint az eredmények után képzelik az emberek. A talentum keres, a zseni talál. Ez az egész külömbség. Nekem elhiheti, hiszen engem lángelmének csúfolnak.

— Az is, Mester. S elméjénél csak a szerénysége nagyobb. Hogy lehet kettőnket összehasonlítani ? Nemcsak az elménket, hanem az életünket is. Önt, aki egész életét egyetlen ezélnak, az emberiség boldogitásának szentelte, ki soha önmagára nem gondolt, velünk apró emberekkel, kik csak magunkkal, a magunk apró czéljaival, sikereivel, örömeivel törődünk egész életünkön keresztül.

A Mester ráfüggesztette okos szemeit Tassra s csöndesen mondotta:

— Mondom, hogy az emberek mind egyformák. A czél ugyanaz, csak a módok és eszközök változók. Hanem kérem, hogy siessen, újból gyöngébbnek érzem magamat. Keressen papirt és tollat, hogy jegyezhesse, amit mondani akarok.

Tass az íróasztalhoz sietett, tollat és pepirt keresett elő s visszatért a beteg ágyához. Rémülettel látta, hogy a beteg hátrahanyatlott, szemei lecsukódtak s izgatottan hánykolódik. Segítségért akart kiáltani, de észrevette, hogy a beteg ajkai mozognak, előbb töredezett szavakat hallott, majd egész mondatokat. Mozdulatlanul maradt s egész erejét megfeszítette, hogy egy hangot el ne veszítsen, amit a beteg szólt:

— Miért tapsolnék, miss Maud? Az adagiot elhibázta, s az már rosszul játszik, aki nem tökéletesen játszik. Hogy a többiek eszeveszetten tapsolnak? Azt hiszi a taps a művészetének szól? Emlékszik még csak a múltkoriban olvastuk, hogy mondta Tieck csizmás kandúrja: »Oh, be gyönyörűen éneke! ez a fülemile. A hányszor a hangját hallom, mindig étvágyam támad, hogy felfaljam.« Nem tudja, hogy mikor egy ilyen szép leány hegedül, ez a sok frskkos férfi mind csupa csizmás kandúrrá váilozik ?

A beteg mélyen sóhajtott s aztán folytatta :

— Az egész világ bámul engem, miss Maud. Tud maga erről ? A hány könyvem megjelenik, annyi diadal. Én vagyok a legnagyobb gondolkozó, az emberiség jóltevője, mindenki meghajlik előttem, mindenki bámul és csodál. Csak magának voltam kicsi. S én odaadnám az egész világ hódolatát a maga egyetlen barátságos mosolyáért. Mindenki azt hiszi, hogy az emberiségért dolgozom, csak én tudom, hogy minden gondolatom a magaé. Dolgozom, összeteszem az éjt a nappal, hogy hires legyek, hogy nagy legyek, hogy maga méltónak találjon magához. De maga nem akar tudni rólam, maga is a hirt, a diadalt keresi. A művészetnek akar élni. Én meg az emberiségnek élek, miss Maud.

ügy látszik kifáradt, mert pár pillanatra elcsöndesedett, de aztán újból beszélni kezdett.

— Most már nem bánná, miss Maud ? Már én nem akarom. Olyan fáradtak, olyan öregek vagyunk,