Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-12-19 / 51. szám
22T- évfolyam. 13x2. deczemter lió 1© 51-d.ils: szám.. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ' ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkén skedő Üzletében Is. Háboru. December 19. Negyvenhat esztendeje annak, hogy nem voltunk háborúban. Ügyancsak negyvenhat esztendeje annak, hogy nem láttuk magunkat oly közel a háborúhoz, mint most. Alig akarunk hinni a füleinknek, melyek a szokatlan csatazajt hallják, a szemünknek, mellyel nap-nap után olvassuk az újságokban, hogy mind közelebb rohanunk a népek leszámolásához. Oly szokatlan, szinte lehetetlennek tartott érzések ejtenek hatalmukba. Mintha kicseréltek volna bennünket s nem lennénk ma azok, akik tegnap voltunk. És lassan-lassan, anélkül, hogy észre- vennők, nagy átalakulásokan megyünk keresztül, Nap-nap után olvastuk a balkán harctéri hireket, hogy ennyi száz és ezer ember esett el. Macedóniából, Thrá- ciából, a Szandzsákból vérszagot hozott magával a kóbor szél s e mindezeknél erősebb és borzasztóbb illat megváltoztatta a dolgokról való Ítéletünket. Amit edig mindezeknél becsesebbnek tartottunk, az emberi élet kezdi értékét veszi- teni. Katonaköteles embertársainkat, rokonainkat, de önmagunkat is múlandó tárgyaknak kezdjük tekinteni és minduntalan feltesszük magunkban a rettentő kérdést, hogy én, te vagy ő élve kerülnek-e vissza a háborúból. Apa, testvér, feleség, gyermek gondolatvilágában már ott dominál a véres kérdés: élet lesz-e vagy halál? És az élet apróságos körülményei, az ambiciók, a vágyak, a munka, a pénz, a szerelem kezdik értéküket veszteni: minden porcikánkba bele vette magát a háboru, Amire oly büszkék vagyunk, kulturált mivoltunk ime kezd csődöt mondani s kezdünk visszasülvedni, ahol harcias J apáink ezer esztendő előtt voltak. Mit ér kultúra, műveltség, tudomány és humanizmus, ha jöhet idő, mikor a népek kiállanak a csatatérre, hogy gyilkolják egymást és eszeveszett dühvei rombolnak le mindent, amit a béke alkotott? Ilyenkor úgy látjuk, hogy nem komoly dolog a kultúra, a tudomáiw, a humanizmus. Mit ér, hogy oly mélyen behatoltuk a természet titkafba, mit ér, hogy meghódítottuk a levegőt és mit érnek az irodalom és művészet nagyszerű alkotásai, ha jöhet egy nap, amelv mindent romba dönthet. Idegen, gonosz világot élnek Európa népei már hónapok óta A mi országunk az árnyékát előre vető lavinának útjában fekszik. Ha megindul, első sorban Magyarországon fog végig gördülni s nemzeti és egyéni sorsunk intézését a rettenetes Mars, a háboru istene vállalja. Álljuk meg a helyünket, bizzunk magunkban, ez a legbiztosabb módja annak, hogy túléljük a népek rémes összecsapását. Még nincs elvetve a kocka. Vajha adná az Isten, hogy a béke megmenthető legyen s az emberiség felszabadulna a rettentő lidércnyomás alól! Nagybánya*) — Irta: Szablya János. — Nagybánya festői augusztus havában jubiláns kiállítással hívták fel az ország figyelmét arra, hogy az ő művészetük tizenöt év óla közkincs. Sok nem várt eredményt és sok nem várt csalódást rejt ez a tizenöt esztendő magában. Azonban akárhogy tekintjük a dolgot, megdönthetetlenül áll ma az az igazság, hogy képzőművészeti kultúránknak Nagybánya lett az ősforrása. Ami Nagybánya előtt volt, az kevés kivétellel nem volt egyéb, mint üres nemzetközi konvencioualizmus. Ennek a konvencionalizinus- nak a sivársága földgolyónkon mindenütt egyformán tárult elénk s még ma is elpusztithalat- lanul él a műcsarnokok minden igaz és őszinte megnyilatkozást jóformán lehetetlenné tevő levegőjében. A magyar képzőművészet az utolsó évtizedben — az újabb müvésznemzedék fáradságot nem ismerő munkássága következtében — az ország határain belül és kívül jelentős sikereket aratott, Ezek a sikerek javarészt Nagybánya talajából fakadtak. Nagybánya volt Magyarországon az a hely, ahonnan tizenöt évvel ezelőtt egy kis művészcsapat indult el, hogv utat törjön a tudatlanság erdejében a »szabad művész szabad meggyőződése« számára. És a »szabad művész szabad meggyőződése« a változatoknak olyan buja skáláját adta, hogy a magyar festőművészet *) Átvettük e városunkra nézve érdekes cikket a Kéve páratlan Ízléssel kiállított, számozott példányokban megjelent almanakjából. A jeles essayt Mikola Andrásnak, a nagybányai festőkolónia tagjának pompás rajzai tarkítják. A „Nagybánya“ tárczája. Ibsen verseiből. A.z élők. Dicshimnuszt zeng neki a »jó» tömeg, Csakhogy ezt életével fizette meg. A fáklyával, melyet lobogtatott, Vágtátok arcul a dicsöt, nagyot. 8 a kardot, mellyel harci síkra lép, A hős keblére szegezi a nép. Oyözött az éji rémek táborán, De ti még most is őriztek ám. Most sem becsülitek a kincseket, Miket e lángész nektek elvetett. Az észbutitó vesszen sebtiben, A mártír békében csak igy pihen. Ágnes. Agnes, te csábitó, ragyogó szép lepke, Ha el is szállsz, újra megragadlak, im I Hálót készítettem, ki is van már vetve, És a csomók rajta az én dalaim. »Ha igazán piciny lepke vagyok én, Hadd csüngök a virág tiszta kehelyén. Ha te pedig ügyes derék legény vagy, Nem bánom, ha kergetsz, csak el ne ragadj!« Agnes, te csábító ragyogó szép lepke, Látod a csomókat összébb mint vonám ? Menekülni próbálsz, ugy-e meg vagy lepve ? Nemsokára hálóm rabja leszesz ám ! •»Ha igazán piciny lepke vagyok én, Hadd repüljek hegyen és a völgy ölén. De ha mégis hálód tán fogságba vet, Szárnyaim himporát kímélje kezed L Ford. Feleki Sándor. A látogatás mint művészet. — Irta: Gerö Ödön. — Az idő már csak azért is pénz, mert a nya kára hágunk. Az egyik kávéházban veri el, a másik tanulószobában pazarolja. Az egyik gyalog- utat ront, a másik azt az utat is kerüli, melyen az élet halad. Az egyik legyeskedik, a másik okoskodik. Az egyik munka nélkül, másik haszon nélkül él. Az egyik örömökre vadász, más unalmat tenyészt, az egyik azt hiszi, hogy csakis az ő kedvéért van a világ, a másik se magáért, se másért, csakis a szürke theoriákért él. Az egyik lopja az időt, a másik elfecsérli és mind megannyi nem tudja, hogy az idők nemcsak változnak, hanem múlnak is s hogy velük egyetemben az élet is múlik. Az idővel és az időben való élni tudás nagy művészet. Az élelmüvészeF e kötelességeknek és az élvezeteknek kompromisszuma, de korántsem a képzelt kötelességeknek való áldozás, vagy pedig a hamis élvezeteknek hajhászása. Akármilyen jól ismerjük is az időnek becsét és akármilyen erős legyen is szándékunk az időnek okos felhasználásában, a társadalom helyt áll a következetesség merevségének és áldozatot követel tőle. A társadalomban élünk és vagy különcnek vagy bolondnak hírébe kerül az, aki szünös-szün- telenül a következetesség tojástáncát járja. Ezen a kettőn kívül még csak államférfiaknak és nyárspolgároknak való a következetesség. Az egyiknek azért, hogy túladhasson rajta. Az elsőnek gradus ad parnassum, a másiknak a vesszőparipa, melyen lovagolnia kell, mert ha gyalogszerrel járna, agyonütné a semmiségének óriási volta. Az idő pénz, és ha meg is becsüljük ezt a pénzt, mégis dobálódzunk vele, mert a társadalom még az ezzel az értékkel való zsugorisko- dást sem engedi meg. Van-e például nagyohb pazarlása az időtőkének a látogatások végezésénél ? Magunk is tékozlunk és másokat is kényszerítünk rája. ügy, ha már magunknak nem szerzünk véle örömö', legalább másoknak ne öregbítsük bosz- szuságát. Kain áldozatát az Ur nem fogadta szívesen, pedig az Istenről fel lehetett tételezni, hogy formahibák miatt nem utasít el senkit; ne követeljük az embertől, hogy a forma és a lényeg között különböztessen, hozzuk meg a magunk áldozatát úgy, hogy szívesen lássák. A látogatásnak az a művészete, hogy mások bocsánatát megszerezzük a magunk felesleges jelenlétéért és hogy kívánságot ébreszünk bennük, bárha a jelenlétünk minél tovább tartana. Nagyon kevés az az ember, aki látogatni tudna, de még kisebb azoknak a száma, akik nem látogatnak. Csakis az Urat kérhetjük meg, hogy ne látogasson meg bennünket, az embereknek azt
