Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-12-19 / 51. szám
2 NAGYBÁNYA 1912. deczember 19. kincsesháza napról-napra, évről-évíe gyarapodott, gazdagodott eddig ismeretien értékekkel. Ha a nagy átalakító hatás külföldről, szigorúbban mondva Franciaország felől jött is hozzánk, néhány év elég volt ahhoz, hogy Nagybányán olyasvalami fejlődjön, amit büszkeséggel mondhatunk a magunkénak. A nagy nemzetközi gondolatok és érzések magyar transzformálása Nagybányának marad örök érdeme. Itt az emberek igazán alkottak, igazán teremtettek. Áhítat és szeretet vezette az ecsetüket és munkájuk azért volt annyira becsületes. Nagybányán a természet olyan közvetlenül kapcsolódik a város életébe, hogy itt tényleg feltalálhatok mindazok a feltételek, amelyek egy átalakító hatású művészet stílusának kifejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Az írás szavai szerint: boldogok, akik az igazságért szenvednek vértanuságot. Az igazság kiküzdésével járó vértanuságot a nagybányaiak is végigszenvedték. Azonban úgy találom, hogy legszebb jogcímük a boldogsághoz nem ez, hanem az. hogy nékünk, embereknek, uj örömöket és érzéseket adtak. A tizenöt év előtti tisztelettel és szeretettel kiáltjuk a hozsannánkat most is. Csakhogy akkori és mai örömünk közölt nagy a különbség. Tizenöt esztendővel ezelőtt a remény tüzelt és lelkesített bennünket, mert ösztönszerüleg érezte meg minden felvilágoso- dottan gondolkodó ember, hogy ha e harc erkölcsi győzelemmel fog végződni, akkor nemcsak a »szabad művész szabad meggyőződése« jut diadalra Magyarországon, hanem a »szabad ember szabad meggyőződése« is. Az első ideált elértük, a másodikat még nem egészen, de az utóbbi elérésének utján is jóval előbbre jutottunk. Ez az, amiért hálával és köszönettel tartozunk a nagybányai művészeknek. Amit tettek ; az becsületes emberek becsületes munkája volt. Ebben a verejtékes munkában sokszor ütött tanyát e csupaérzés művészember között a keserűség. A természet azonban Nagybányán mindig gondoskodott arról, hogy gondjaik és keserű érzéseik közepette is megnyugtassa, felvidítsa háborgó leikeiket. A természet két kézzel szórta erre a vidékre pompás gazdagságát. Ha művészeink kimentek a szabad ég alá, megszűnt minden fájdalom és bántó érzés. Eggyé lettek a természettel, amelyet bensőséges meleggel szerettek, amelyet mindenekfelett imádtak. Ebben az ősrégi bányavárosban, amelynek földalatti és földfeletti gazdagságát már aFuggerekis ismerték, a művészek a legtisztább, a legszüzibb örömöket lelték meg. És elindult az ecset, hogy a színek nyelvén mondjon nekünk gyönyörű meséket a bányai tájról és a bányai emberekről. Egymásután került vászonra Nagybányán minden, ami a festők számára jelentett valamit. Egy évtized előtt láttam Nagybányát, abban az időben, amikor ott a művészet legszebb életét élte. Emlékezetemben kiújulnak azok a benyomások, amelyek ottlétemkor kitörölhetetlenül vésődtek lelkembe. Látom a nyugodni térő napot, amint tüzes szemével a nagy magyar Alföld száraz tengerének láthatáráról mégegyszer végignéz a bányai tájon. Az Avas-hegység hegyei egymásra vetik a mély, kék eget visszaverő árnyékukat és csak a hegyhátak lombfelületein futnak végig az utolsó aranysugarak. Ide már nem hallatszik el a tülekedő emberek vásári lármája. Itt minden nap vasárnap, itt minden nap tökéletes. Az Alföld horizonján az égbolt vérvörös drapériával adja meg a mi világunk leghatalmasabb uralkodójáaak.a napnak, a bibor- diszt... A szabad természetben dolgozó piktor abbahagyja munkáját és verejtékes homlokát festőkabátjának ujjába törli. Műve előtt a fűbe ül, két karjával átkulcsolja összehúzott lábait s némán, szótlanul nézi az állványon levő vásznat ... A várost szegélyező gyümölcsös kertekben egy-egy asszony a szilvafák közölt a köteleken lógó, fehérre mosott ruhát szedi össze. Ez már a Hostánc, a Veresviz, a két piktorfertály, a nagybányai Quartier Latin. Piktorok és bányászok közös otthona. A ké':re meszelt házból a gyümölcsösbe megy a bányász, hogy feleségének egy-két mogorva szóval búcsút mondjon. A széles deszkákból összerótt kertke- ritést maga mögött beteszi és a görbe utcára jön. Kezében a fonza, vállán a tarisznya, szájában a fojtószagu pipa. Sovány, csontos alakja és könnyes, fáradt szemei léte sivárságáról mondanak fájdalmas sirámokat. A Hostánc és Ye- resviz minden részéből szállingóznak ezek a csupacsont emberek a bánya felé. A bányaház előtt letérdepelnek. Néhányan féltérdre ereszkednek, néhányan állnak és így mondják el színtelen egyhangúsággal azt az imát. amely nem a magábaszálló, áhitatos embernek a fohásza, hanem a bányász monoton munkájának kiegészítő része. Szorongva, ember ember mellett, igy viszi a kas őket az akna mélyére. Benépesedik a föld gyomra s mint a hangyák földalatti labirintusaikban, úgy mennek szerteszét a tárnákban a takarítók, csellérek, vágók és fejtők. Lázas, izgatott emberek verejtékesen dolgoznak a vágatok és járatok halványan megvilágított folyosóin, hogy minél több aranyat, minél több ezüstöt kaparjanak ki azok számára, akiknek már sok aranyuk, sok ezüstjük van . . . Fent pedig alszik a város A piactér magas oromzatu, széles házait enyhe ezüstfényuyel vonja be a tiszta augusztusi éjjel csillagos égboltján tündöklő hold. Senkit se látni, senkit se hallani, csak a fogadónak ablakaiból szalad az utczára néhány sárga fénysugár. A fogadóban mulatnak. Reggel felé a fogadóban is elcsendesedik minden . .. Szürkül. Didergő bányászok mennek a bánya felé, hogy felváltsák az éjjeli munkásokat. A fáradt éjjeli bányászokat napvilágra hozza a felvonó. Elmondják hálaimájukat. Hálálkodnak istenüknek, hogy irgalmas volt hozzájuk, mivel a bányarém nem bántotta őket. Hálálkodnak, hogy megkeresett bérük fejében istenük csak energiájukat vette el a mai napra és nem az életüket .. . A piactér is élénkül. Először néhány, később azután több és több boltos nyitja meg az ajtókat a kundsaftok számára. Vásár napja lesz. A közeli oláh falvakból ökrös- és lovasszekéren jönnek a földmivelők. Az éjjel kísérteties csöndjét a folyton szaporodó eleven tömeg zaja váltja fel. A kocsikról magasra nőtt, barna arcú szikár férfiak és szép termetű asszonyok ugrálnak le. A férfiak gatyában, bocskorban, bőre szabott daróczkabátban, nagy karimáju kúpos szalmakalapban ; fémmel kivert fekete bőrüvük testüket két részre osztja. Asszonyok, leányok hímzett vörös viseletben, hosszú rojtos kötényekkel. A széké: eken hozott terményeket közösen rakják le a kocsikról és rövid idő múlva dinnyepiramisok, vörös paradicsom és zöld paprika-buckák mögül kínálják s árulják az asszonyok azt, amit vásárra hoztak. Néhány csillogó szemű cigányasszony sárga-, piros- és lilaszinü kendőkbe burkolva, emeli a kép festőiségét ... A Zazar kedves és jellegzetes fahidján át a túlsó partra ér az ember, ahol ismét feltűnnek a színesre meszelt kis bányászházak. Jobboldalt a Libamező zöld pázsitja egészíti ki ezt az intim képet . . . Megyek tovább A Széchényi-liget virágos és üde parkján át, fel az iskolához. A kíváncsiságnak hajtóereje kerget. Sietek, hogy minél előbb lássam azt a helyet, ahol Magyarország újabb művésznemzedéke a harchoz való készséget szerezte meg. Megállók. Az iskola előtt vagyok. Szemeim nem tudják egyszerre befogadni a látottak szépségtömegét. Egy nemes vonásu, büszke fejtarlásu öreg oláh a modell. Ezüstszínű hajának hosszú fürtjei csontos arcának megható keretet adnak. »Pause aus!« Ez a két német sző üti meg fülemet, mint az iskola internacio- nálizmusának halható szimbóluma. A művészek beszélgetésüket abbahagyják, még egy-két szó, azután tökéletes csend. Ä munka megkezdődik. A rajzoló szén sercegésén kívül az iskolában semmit se lehet hallani és ezt a csendet érdekesen egészítik ki a dolgozó művészek szabályosan ismétlődő ritmikus mozdulatai. Az iskola felett a verőfényben madarak repülnek és énekelnek. Iskola ideálisabb helyen nem lehet. S mint Krisztus tanítványai között, úgy jár-kel Hollósy Simon növendékei közölt. Állványtól állványhoz megy és korrigál. Nagy tisztelettel hallgatják. Európa minden tájáról vannak tanítványai, akik fanatikus rajongással szeretik. Az ő nagy, mindent átfogó szeretete hozta az embereket Nagybányára és ha a mai Nagybánya egy hatalmas ívben hajlott is el tőle, az ő ellenállhatatlan vonzóerejének nyomait mindig meg kell mondanunk, hogy legyen máskor — talán mielőbb — szerencsénk. A látogató művészetétől függ, hogy ezt a kívánságot az őszinteség fakasztja-e, vagy a hazugság? A legtöbb látogatás azért nem sikerül, mert a látogató abban a hitben él, hogy a látogatásnak ő a főhőse, nem pedig a meglátogatott. A látogatómüvész tudja, hogy ő csak arra való, hogy a meglátogatott érvényesüljön, megadja tehát ehhez az érvényesüléshez az alkalmat. A közönséges látogató jön, beszél és megy, a művész jön, beszéltet és győz. A látogatónak tudnia kell, hogy ő a fogadó gazdáját nem érdekli, s hogy a gazdája csakis önmaga iránt érdeklődik. Ezzel az egoizmussal azt elhitetni, hogy az álarca miatt felismerhetetlen, ez a csalás — a látogatás művészete. Téved az, aki a meghajtást, a kalapnak az előszobában hagyását vagy a szobába való behozását, aki a bal vagy jobb kéznek mezítelenségét, a széken való ilyen-olyan ülést tartja a látogatás formáinak. Ezek csak illenek, vagy nem illenek. A látogatás igazi formája az önmegtagadás, mert két dudás egy csárdában még valahogy megfér, de két egyéniség egyugyanabban a szalonban soha. A kellemetlen látogatás mindig ennek a két összeférhetetlen elemnek a találkozása. A látogató szabadon választotta a látogatást, a meglátogatott pedig csak elfogadja a vizitet. Az első akarhatott, a másik csak tűrhet, az elsőnek aktív volta a másodikat passzivitásra kényszeríti, természetes tehát, hogy már puszta méltányosságból is a meglátogatottnak kell átengednünk a szereplést. De a látogatók nagy része egyenjogúságot követel, pedig ez a követelt egyenjogúság máris felülkerekedést jelent, mert hiszen a meglátogatott nem élhetett az akarat jogával, el kellett fogadnia jelenlétünket, mig mi szabadon választhatunk: akarjuk-e az ő jelenlétét, vagy nem? »Kíméld a meglátogatottat«, ezzel a vezérelvvel lépjünk vendéglátónk szobájába, fogadjuk el a gyengeségeit, sőt keressük őket, ha nem akadtunk rájuk mindjárt. Mert mások gyengesége a mi erőnk, az erős mindig lojális a gyengék irányában. Legkönnyebb a nők látogatásának művészete és épen a nőket látogatóknak sikerül leg- kevésbbé a látogatásuk. A mosolygás a fogadó háziasszony arcizmainak csak akaratlan mozdulata, és nagyot csalódik az, aki ebből a mosolygásból már azt olvassa, hogy örömmel látják. Ha talán ez állna is bennük, az az öröm csak előlegezett, melyet becsületesen meg kell érdemelnünk. A nő várakozásteljesen fogadja a látogatást, mert tudja, hogy ba fogja mutathatni az énjét, s hogy ez az én győzni fog. A nő — mint az ember általában — mindig hiú s a látogatás alkalmával hatványozva az. A látogatómüvész nem veszi észre ezt a hiúságot, sőt úgy cselekszik, mintha ennek a hiúságnak létezését egyenesen tagadná. Kijelenti, hogy nem fog bókolni, mert meg van arról győződve, hogy a háziasszony »szelleme és érzése« a bókot visszautasítja. Ezt a bókot minden nő elfogadja és elfőA BIKSZADI Kapható mindenhol! Árj egyzéket kívánatra küld természeíes gyógyásvány- viz vegyi alkatrészeinél fogva a legjelesebb gyógy- hatása felülmúlja a hason IT"! .. „ , „ . " összetételű külföldi ásványa Bikszádi gyógyfürdő igazgatósága. vizeket. . Kapható mindenhol!
