Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-12-05 / 49. szám
22T. évfolyam 1.©12, deczsmToer Hó 5. ^S-dAls: szám. SSSÉSFIROBAIiMI Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y M I H / Szerkesztőség é" A vöröskereszt-egylet. — Irta : Kápolnai Pauer Victor. — Deczember 4 Évszázadok múlva bizonyosan érthetetlen s megfejthetetlen rejtélynek fogják tartani a jelenkor emberét. Mig ugyanis egyrészt ezrek és ezrek azon töprengenek, milyen uj gyilkoló szerszámot szerkeszszenek meg a jövő véres háborúja számára, addig ismét más ezrek ennek az elkövetkezendő öldöklésnek áldozatairól jó előre, részvétteljesen gondoskodnak. Két ellentétes természet egyesül a mi időnk embereiben. A vad, ősi, vérengző állati hajlamok s a humanizmus emberszerető, békességes és könyörületes érzelmei sokszor egy és ugyanazon lélekben vivják küzdelmeiket. Belátjuk mindnyájan a háború rettenetes következményeit, el tudjuk képzelni a véres tetemekkel és jajgató sebesültekkel borított csatatereket, a romba dőlt füstölgő városokat s a végtelen nyomorúságot; de ha most még nem is tudjuk eltörülni a harczot, mégis áldozatairól: a szegény sebesült katonákról kötelesek vagyunk csekély erőnkhöz képest gondoskodni. Hiszen nincs egyetlen tagja sem hadseregünknek, akit a polgársághoz hozzá nem kötné a rokonság, a vérség legtermészetesebb és legerősebb köteléke. Egyiknek gyermeke, másiknak apja, bátyja Kőtelespéldány Portómentes V- ügyészségnek gitségben részesíteni, ez volna. Áldoznunk kell------------------------ jtók egész táborára lesz szuKseg. ApoioKra, ápolónőkre. Sok, rengeteg sok kötőszerre és még tömérdek gyógyszerre is. A keresztüllőtt, átszűrt, ágyúgolyóktól széttépett katonák tízezrei, talán százezrei kerülnek a mostani háborúkban a vöröskereszt egylet kórházaiba. Apák és anyák, testvérek és hitvesek a messze távolból mikép siessenek segítségükre ? Ki kellene mosni az egyik katona ellőtt csonka karján a sebet, a másiknak a homlokán a tátongó mély vágást, a harmadiknál pedig összeilleszteni a száguldó paripa által elgázolt törött lábat. Épen úgy azt a csapatot is segélyben kellene részesíteni, mely vérében íetrengett már akkor, mikor a rohanó ágyuk, a vágtató tüzérütegek lovai és a nehéz lőszerszekerek kerekei ösz- szetörték csontjaikat. S a legnagyobb részüket ki lehetne gyógyítani, ha az emberek pénzt áldoznának a nemes czélra. Özvegy anyák, kicsi gyermekek nem vesztenék el gondozóikat, mig igy ezeknek rongyokba burkolt sebei elüszkö- södnek. Égyszerre csak seblázt kapnak s le kell vágni tagjaikat s még igy is sokszor elpusztulnak s áldozatai lesznek az emberek nemtörődömségének. A tizenkilenczedik század második A „Nagybánya“ tárczája. Az ezredesünk. — Irta : Dóra. — Abban a kis vidéki városban, ahová száműzték az ezredünket, a legfiatalabb kis hadnagy is panasz nélkül vetette alá magát a szigorú szubordinációuak. Boldogok voltunk, ha az ezredparancsnokáé, vagy kapitányunk felesége néha theára hívott meg bennünket. Ily alkalmakkor nagy buzgósággal tánczoltattuk meg — egy asztmatikus pianínó hangjai mellett — ezredünknek nem éppen fiatal, de annál súlyosabb hölgyeit. Azonfelül szent meggyőződéssel kijelent ettük, hogy egy hadügyi tárcacikk a tudás netovábbja és tankönyveink a világ, legszellemesebb olvasmányai. Ily viszonyok közt valósággal merész vállalkozás volt részemről, amikor beleszerettem Lóriba 1 Igaz ugyan, hogy az ő szivében domináló pozíciót töltöttem be — mert ott még a jó Isten is én utánam következett — mégis meggondolatlanság volt ebbe a száraz, becsületes, de végtelenül unalmas környezetbe hozni Lórit. Semmikép sem illet ide ez az édes, önfejű, szeszélyes, kis boszorkány. Ez a meggondolatlanság — amely különben őrülten boldoggá tett — azonban mégis megtörtént. Esküvőnk után rögtön a garnizonba utaztunk vissza és az estét már a legénylakásomban töltöttük, ahol Lóri a kis vaskályhán főzött nekünk illatos teát. Gazdag apósom nagylelkűen fényes lakást rendezett be részünkre, de Lóri határozottan kívánta, hogy az első estét szerény kis legénylakásomban töltsük el. Esetleg titkokat kívánt ott felfedezni. Nyugodt lelkiismerettel tettem eleget szeszélyes parancsának. Pazarul berendezett pompás lakásunk volt. Lóri, aki szenvedélyesen szeretett lovagolni, elhozta magával gyönyörű barna lovát. Egyszeriben Lóri lett az általános érdeklődésnek a középpontja, aminek azonban nem nagyon örültem. Egyenlően hízelgő volt a közvélemény Lóriról, rólam és a barna paripáról. Figyelemmel, szívélyességgel halmoztak el bennünket, amiben szegény hadnagyi állapotomban egyáltalában nem volt részem. Mégis kínos volt reám nézve, hogy egyszeribe felénk fordult az általános érdeklődés. Főleg öreg ezredesünktől féltem. Igazságos, gavallér úriember volt ugvaD, de amellett voltak apróbb bogarai. Patriarkális figyelmét a családi életre is igyekezett kiterjeszteni és — főleg az ifjabb tiszteknek — házasságuk alkalmából határozott jellegű apai tanácsokat osztogatott. »Dikszi«-nek neveztük el egymás közt, mert tanácsait, parancsait, mindig ezzel az ellenvetést nem tűrő szóval fejezte be. Első látogatásunk természetesen az ezredeséknek szólt. Az a rövid negyed órás látogatás reám nézve valóságos megpróbáltatás volt. Lóri kacagva olyan dolgokat mondogatott, hogy zúgott a fejem. Oly bizalmasan kezelte a »legfelsőbb hatalmai«, mintha már évek óta pajtáskodnék velük. Beszélgeléséből valósággal kiérzett a véleménye, amely körülbelül ilyen lehett; »Kedveseim, ti ugyan fölötte kedves, tiszteletreméltó emberkék vagytok, de azért egy csöppet elmaradottak is, ami különnen nem is csoda ebben az istenverte fészekben,« Idősebb tiszttársaim komoly arcot vágtak, amikor a látogatásról meséltem nekik. A fiatalabbak mosolyogtak ugyan, de figyelmeztettek, hogy az »öreg« nem felejt el semmit, ami ellenkezik a fegyelemmel. És igazuk lett. Legelső alkalommal »Dikszi« félrevont és igy szólt hozzám : — Gratulálok mégegyszer! A felesége nagyon bájos. De, ugye maga ismeri az elveimet ? Ilyen fiatal menyecskék néha kissé szabadszájuak. Amig leány, ez nem baj. Tiszteknek ellenben kötelessége tanítani, figyelmeztetni az asszonykát. Ugye megértett ?! Több respektust kérnék az uniformissal szemben, Dikszi! Jóságos mosolya csaknem ekszkuzálni látszott a mondottakat, kezet fogott velem és otthagyott. Mit tehettem? »Dikszi« az ezredesünk volt, jóságos parancsnokom, akit -- apró bogarai dacára is — mindnyájan szerettünk. Komolyan kellett hát beszélnem Lórival, aki immár több helyen, tiszttársaimnál tett látogatásaim alkalmával szeretetreméltó, de merész szókimondásával, amelybe néha egy kis gúny is vegyült, általános megrökönyödést keltett. Komoly figyelmeztetésemet Lóri haragos kacagással honorálta. — Ezt a dorgatóriumot »Dikszinek« köszönhetem ? — kérdezte. — Bizony kicsikém, az ezredes komolyan figyelmeztetett,hogy kissé merészen kezeled itt az embereket. az, ki a csaták véres nv | ahol a süvítő golyók, a pukkanó shrapnelek és a beket ejthetnek rajta, vai — drága életét. A halál ellen nem küzdhetünk. Aki halott, azon már nem segíthetünk, azt csak elsirathatjuk. De ott van a renge teg sok sebesült, akit ha ápolásban részesítünk, ismét munkabíró, családfen- tartó lehet, mig ha veszni hagyjuk, koldus- és nyomorékká válik, vagy élte virágjában elpusztul. Minden élet "pedig, mely olt a harczban elvész, a mi nemzetünk vesztessége. Gyengül vele a béke biztossága s a polgári munkásság ereje, megsebződik pusztulásuk által az anya, a testvér, a rokon szive; szaporodnak a bénák és az árvák s rohamosan nő a szegénység hazánkban. Pedig milyenek a jelenkor háborúi! Olvasunk róla eleget. Itt hatvanezer sebesült, ott húszezer, emitt csak, igen, csak: tízezer. S ezek közül hány vergődik tehetetlenül a csatatéren, kínjaitól gyötörve, segély nélkül, gyengülő kezével tapasztva be vérző sebét, holott ha az embertársai könyörületesebbek lettek volna béke idején s a vöröskereszt magasztos intézményét támogatják, talán kigyógyul a tábori kórházban, mely felett a vöröskeresztes fehér zászló leng. A hazáért meghalni ugyan dicsőség, de kötelesség is. Éllenben a vérző sebesülteket ott hagyni a halál torkában,