Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-12-05 / 49. szám

2

NAGYBÁNYA

1912. december 5

nemzetközi vöröskereszt-egyesületet. Az erről szóló ugynevezett genfi egyezmény tartalmát röviden igy foglalhatjuk össze:

Minden államban országos egyesület alakul, melynek feladata lesz, hogy háború esetén minden hatalmában álló eszközzel a beteg és sebesült harczosok segítségére és ápolására siessen és közreműködjön a hadseregek egészségügyi szolgálatában.

E feladatához képest korlátlan számban fiókegyesületeket alakit s a tagok által a gyógyitó eszközök, kórházak stb. költségeire pénzt gyűjt; továbbá önkéntes betegápolókat nevel, gyógyitó- és kötőszereket szerez; háború esetén már szervezetten vonul ki a harcztérre, vörös keresztes fehér zászló alatt; az egyesület személyzete is vörös keresztes fehér karkötőt kap minden országban (Törökországban vörös félholdast); ezek az országos egyesületek nemzetközi értekezletet tartanak s tapasztalataikat a genfi bizottság által közük egymással.

A vöröskereszt-egylet azóta minden országban megalakult. Magyarországon véglegesen 188t-ben: „a Magyar Országos Segélyző Nőegylet“ a felséges királyi pár legmagasabb védnöksége alatt átalakult a „Magyar Szent Korona Országainak V öröskereszt-Egyleté“ - vé.

Nagybányán is van fiókegyesülete már régebben. Most Neubauer Ferencz miniszteri tanácsos, bányaigazgató elnöklete alatt ismét fokozottabb tevékenységet szándékozik kifejteni. Ápolói és ápolónői tanfolyamot szervez, melyre a felhívások az összes városi hatóságok, hivatalok, iskolák és testületeknek szétküldettek. Tagokat gyűjt s azokat hazafias tisztelettel kéri e sorok Írójánál, a fiókegylet titkáránál való szives jelentkezésre. Az évi tagsági dij csak 2 korona.

Mert ha már nem áll módunkban nekünk, egy kis ország jelentéktelen polgárainak, a véres háborúkat eltörölni, legalább teljes erőnkkel azon legyünk, hogy azok borzalmait enyhítsük 1

Léha férfiak.

December 4.

Nincs semmi rendkívüli a dologban; a minap egy fővárosi fürdőben öngyilkos lelt egy fiatal úri leány. Az öngyikosság oka boldogtalan szerelem, az aki elcsábította, elhagyta és nem akarta feleségül venni. Ezer és ezer leány elbírja a szégyent és keserűséget, ezer és ezer leány uj életet kezd és a szivében egy elhibá- bázott múlt fulánkjával elvegyül az ember milliókban. Ez nem biria ki és végzett magával. És az ő társnői is ezren és ezren vannak, fiatal leányok, akik nem bírják ki, akiknek a haláL hírét azzal olvassuk, hogy az öngyilkosság oka ismeretlen és mások, mielőtt a halálba mennek, nyíltan meg is mondják a sötét elhatározásuk okát és rámutatnak arra, akit gyilkosukul j vádolnak.

Rengeteg sokan vannak és talán ez a baj, hogy társadalom lelkiismerete nem ér rá, hogy minden egyes esetben megmozduljon. Lassan megszoktuk ezeket a folytonosan ismétlődő eseteket, lassan kezdjük már úgy tekinteni őket, mint az élet természetes és magától értetődő járulékait. Valahogy olyan formán van ezzel az ember, hogy a lelkiismeretét úgy nyugtatja meg, mintha a megcsalt és elhagyott lányokból a csalódott szerelemnek ugyanúgy járna ki a percentje, mintahogy a lüdővésznek és a himlőnek meg van a maga százalékos hullája, Hideg szocieilogus ésszel talán bele lehetne nyugodni ebbe, de tessék ezt megmagyarázni annak az anyának, lessék megmagyarázni annak az apának, aki a gyermekét vesztette el és adta adóba ennek a százaléknak.

A rideg szociológus gondolkozásának legfeljebb annyi eredményt lehet tenni, hogy a dologban fölismerjük a tömegjelenséget s elismerjük, hogy azok a csábítók, akik miatt azok a szegény szerencsétlen leányok öngyilkosok lettek, nem a maguk kivételes aljassága és gonosz szívtelensége miatt cselekedtek úgy, mint ahogy cselekedtek, hanem sem jobbak, sem rosszabbak nem szoktak lenni, mint a fiatalságunknak a nagy átlaga. A mi pelyhedző állu sihederjeinket fölnevelik abban a fölfogásban, hogy tisztelje és megcsodálja azokat a férfiakat, akiknek sok kalandjuk volt az életben, amit más szóval úgy is ki lehet fejezni, hogy sok lánynak a szivét zúzták össze, sok asszonyt térhetlek le a kötelesség útjáról. A siheder fiaink ilyen erényeket hallanak dicsérni a társaságban, ilyen hősökről olvasnak a könyvekben, ilyen hősöket látnak szerepelni a színpadon.

Egészen érthető, ha nekik sincsen más és nemesebb ambibiójuk, mit az, hogy ők is ilyen nagy csábilók, nagy szivpusztilók legyenek, akik

felére esik a krimi háború, amelybe csak Anglia egyedül, kinek pedig alig van szárazföldi serege, 25000 katonát küldött. 1854. szeptember hó 20-án vívták meg az almai véres csatát, melyről Párisban egy gyönyörű hidat neveztek el.

Az angolok katonai kórházaikat a tenger partján állították fel s még javában bömböltek az ágyuk, ropogott a puska, csattogott a kard s rengett a föld a rohamra menő lovas és gyalog ezre- dek lépései alatt s máris megteltek sebesültekkel a kórházak. Sőt el sem fértek azokban.

Szenvedéseik fölött vigasztaló meny - nyei angyalként egy leány állott, aki fáradhatatlanul foglalatoskodott velők. A neve Miss Florence Nightingale. Angol leány volt, aki azt vallotta, hogy azért van érző szive az embernek, hogy a szenvedőkön segítsen.

Ez a leány azt a megdöbbentő tapasztalatot szerezte ott, hogy ápolás hiányában több ember halt meg, mint a mennyi a csatatéren elesett.

Ezért ápolónői képzőintézetet állított fel és azt saját maga vezette.

Dunant Henrik erről értesült s a solferinói csatatéren ugyanezt tapasztalta. »Emlékezés SolferinóróU czimü művében ugyanis azt Írja:

»Ezrekre ment azok száma, akik 1859. junius hó 24-én elpusztultak a kórházakban, mert nem volt elegendő orvos, nem volt kellő számú ápoló, nem volt helyiség elég; kevés volt a szállító eszköz, a kötőszer, sőt még viz sem volt. Kimondhatatlan nyomorúságot, szenvedést és gyötrelmet enyhítettek volna, ezreit a katonáknak menthették volna meg, ha kielégítőbb az egészségügyi szervezet.“

Ez a Dunant indítványozta, hogy önkéntes társulatokat alakítsanak béke idején a sebesültek ápolása s ellátására.

E könyv nagy hatással volt az emberekre és Dufour svájczi tábornok elnöklete alatt értekezletet tartottak ez ügyben. Ennek eredményeképen 1863. okt. 23-án szintén Genfben megalapították a

— Szó sincs róla! Ide friss levegő kell, hogy meg ne fulladjunk. Kell, hogy a pergamenemberek ereiben újra vér keringjen. Tanuljanak meg kacagni és zokogni, amit már rég elfelejtettek. Vihar kell ide, meg meleg napsütés, hogy újra érző emberekké változzanak 1

Hat napos házasságunk alatt ennyi temperamentumot még nem tapasztaltam Lóriban. Hir- telenül lábujhegyre emelkedett és gyöngéden megcsókolt, aztán hátra szegte a fejét.

— Megmondhatod barátom »Dikszinek« és a többinek is, hogy a le feleségedet nem lehet agyonfegyelmezni I Megismertem itt néhány bájos jó asszonyt, akik nemsokára hűséges barátnőim és követőim lesznek. Ezek, szegénykék, mozdulni sem mernek, mert a férjeik őrülten félnek az ezredes úrtól. Most ellenben nem tartóztatlak tovább barátocskám, iskolába kell sietned. Újra megcsókolt és én elindultam hivatásom legunalmasabb szolgálattételére.

Iskola után sietve igyekeztem hazafelé. A folyosón elém állt a tisztiszolgám és titokzatos arccal jelentette:

— Az ezredes ur vari benn a nagyságos asszonynál 1

Megijedtem. Mi vezethette ide? Csak nem akarja személyesen figyelmeztetni Lórit? Alovagias ur nagyon szeretetreméltó szokott lenni hölgyekkel szemben ... de mégis .. . Lóri szókimondása...

Gyorsan besurrantam a szomszédos szobába, hallgaíodztam . ..

Az ezredes hangját hallottam legelsöbben, éppen nevetve ezeket mondotta:

— Nagyságos asszonyom, engem a meglepetés első izgalmában »Dikszi* urnák szólitott, de nem veszem zokon . . .

— Én zokon veszem, hogy nem haragszik érte ezredes ur, mert ön igazán nem érdemel gúnynevet!

— Bravó! Tehát jó barát lett az ellenségbői ?

— Nem egészen, a szeretetreméltó ezredes ur iránt barátságot érzek ugyan, de fegyelmezési kisérletei egyenesen ellenszenvesek előttem.

— De asszonyom . . .

— Pardon, ezredes ur: már megmondtam, hogy amilyen lehetetlenség, amilyen abszurdum, hogy az ön ezrede én előttem, a hadnagy felesége előtt defilirozzon, annyira lehetetlen engem, a hadoagynéí, fegyelem alá kényszeríteni. A lovamat irányítom, korlátozom, mert emberi mivoltom és okosságom az állat fölé helyez; de magamat soha semmiféle konvenciónak alá nem vetem, mert a konvencióban egy csöpp okosság sincsen.

— Önnek fölötte éles Ítélőképessége van asszonyom. Mióta időzik közöttünk ?

— Férjhezmenetelem napja óta.

— Mióta van az, ba szabad kérdeznem ?

•— Hat napjai Holnap ünnepeljük a hétnapos háborút 1

Lóri hangja vig volt és csengő, de az »öreg* is zsebrevágta parancsnoki hangját. Éppen most mondotta:

— Azért ön még aláveti magát a katonai fegyelemnek 1 A viszontlátásig asszonyom.

Nehogy ésszrevegyék szégyenletes hallga- tódzásomat, gyorsan kiléptem az előszobába és halkan fűtyörészve oldottam le a kardomat. E percben lépett ki a szalonba vezető ajtón az j ezredes.

— Szervusz, pompás, hogy találkozunk. Ma a felesége parancsolt ide hadnagy ur.

Meglepettségemben szörnyen buta arczot vághattam. Az öreg mosolyogva fogott velem kezet.

— A felesége alaposan megmondta nekem a véleményét. Momentán felhevülésében egészen röviden Dikszinek szólitott.

— Bocsánat ezredes ur — hebegtem.

— Soh’se exkuzálja — szakította félbe joviálisán. — Ennivaló bájos kis menyecske. Ismételten gratulálok magának. A feleségem örvendeni fog, ha minél többször lesz alkalma fogadhatni őnagyságát. Szervusz 1

Dikszi lecsörtetett a lépcsőn, én p?dig alig bírtam lerázni magamról az elképedésemből eredő merevséget.

— Csak nem akarsz itt elaludni az ajtónk előtt, szivecském ? — szólitott meg jókedvűen Lóri.

— Az Istenért, Lóri, mit műveltél?

— Semmi különöset. Ide rendeltem magamhoz a rettegett »Dikszit.« Kedves levélkét küldtem neki és ő rögtön eljött. Energikusan megmondottam neki a véleményemet. Különben bájos, szeretetreméltó úriember az öreg, akivel pompásan el lehet mulatni. Alaposan megmagyarázta nekem, hogy már a hozzád való szerelmem folytán is kénytelen leszek alávetni magam az itt divó szokásoknak. Ünnepélyes hangon jelentette ki:« Az asszony, ha szereli és tiszteli az urát, minden körülmények között köteles melléje állni, különben egyikük sem ér egy fabatkát.« Ezt ugy-e, szépen mondta? —Fegyelem alá szeretne kényszeriteni. — De abból nem lesz semmi, barátocskám . . .

*