Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-10-10 / 41. szám
■gJügWJLPAXiTMTI ilS SIZíÉI^XZIODAXjMX SSTXZjAZ*. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében 1$. Hitelügy. — A debreczeni kamara jelentéséből. — Október 9. A nehéz pénzviszonyok, melyek a múlt esztendőben pénzintézeteinkre nehezedtek, nagyobb katasztrofális bajokat kerületünkben nem okoztak. A pénzdrágaság természetes következménye a hitelnyújtások korlátozása pénzintézeteinknél is bekövetkezett, Pénzintézeteink azonban általában jól megállották a múlt esztendő nehéz próbáját. A pénzintézetek reformálása kérdésében általánosan megnyilvánuló óhaj a kereskedelmi törvény revíziója. A pénzintézeti kérdés egészséges rendezése, a részvényjog reformja és a pénzintézetek által szorgalmazott üzletágak külön törvényes szabályozása utján érhető el. Egy kizárólagosan a pénzintézetek életét szabálvozó törvény a mostani vi- szonvok között a már fennálló intézetekre is könnyen rejthet magában el nem hárítható kellemetlenségeket. Egy ily törvény alkotása különben is annyira nehéz és oly sok körültekintést igényel, hogy most, amikor éppen a vidéki kis pénzintézetek ellen az ellenséges érzületnek nyíltan felismerhető jelei mutatkoznak, nem volna tanácsos ily törvény alkotásának kezdeményezése. Országos viszonyaink nyugodt mérlegelése mellett a pénzintézetek életében tapasztalható összes visszásságok meggyógyitására a legjobb orvosszernek a részvényjog reformja mutatkozik. Ennek általános törvénynek kell lennie, mely szabályozza a hftelközveti- téssel, az ipari termeléssel, a kereskedelmi vállalkozással, vagy bármiféle más gazdasági munkássággal foglalkozó részvénytársaságnak jogi exisztencziáját. Az ily törvény keretében élő pénzintézet nem félhet a különös törvények kellemetlen intézkedéseitől és szabadon ragadhatja meg a törvény rendelkezései között fejlődésének minden eszközét. Ha aztán a mi gazdasági és társadalmi viszonyainknak megfelelő részvényjog meg lesz, akkor meg kell alkotni a pénzintézetek által szorgalmazott egyes üzletágak törvényes kereteit, vagyis törvényben kell szabályozni a betéti üzletet, a leszámítolási üzletet, a kibocsátási üzletet stb. Ha ilyen módon valósul meg a pénzintézetek reformja, akkor elérkezünk ahoz az állomáshoz, amelyben az ingó tőke nyugodtabban foroghat közvetítőinek kezében, az. alapítási láz pedig alább fog hagyni. Általánosan megnyilvánuló kívánsága pénzintézeteinknek a már teljesen elavult illeték törvények és szabályok revideálása. Különösen kívánatos volna a pénzintézetekre az ingatlan átruházási illetéknek a modern gazdasági élet viszonyainak megfelelő olyan mérséklése, hogy a kisemberek birtokszerzése, ha azt nyilvános számadásra kötelezett vállalat közvetíti, legalább is olyan olcsó, illetőleg az állami illetékterhektől épp olyan mértékben mentes legyen, mintha a közvetítő az állami kedvezményekkel gazdagon ellátott bankok valamelyike lenne. Pénzintézeteink ugyan az újabb időben gyakrabban nyújtottak segédkezet ipari vállalatok alapításához és erősítéséhez, azonban ez távolról sem történik oly mértékben, mint azt a magyar ipar érdeke és szükséglete megkívánná. Különösen a vidéki pénzintézetek ma is legszívesebben hiteleznek a földbirtokokra. E kérdésben nagyon is figyelemreméltó az újabban felmerült gondolat, hogy a pénzintézetek kellő körültekintés mellett bocsássák sok száz millióra menő tartalékalapjuk 10—15 százalékát a magyar ipar rendelkezésére. Ily módon a hazai iparunk rendkívül jelentőségű támogatást nyerne, viszont megtelelő gondosság mellett pénzintézeteink is jól gyümölcsöző befektetéseket eszközölhetnének. Pénzintézeteink köréből merült fel a kívánság, hogy a váltó-óvás dijak a váltóösszeg arányában állapíttassanak meg. Ma az 50 koronás összeg váltó óvása ugyanannyiba kerül, mint az 5000 koronás váltóé. Ez igazságtalan dij megállapítás hátrányait legsúlyosabban a szegényebb iparosok és kereskedők érzik, mert leggyakrabban ezeknek kis összegű váltója kerül óvás alá. Sok helyen jelentkező s a pénzintézetek érdekeit sértő visszaélés, hogy a pénzkölcsönök közvetítésével foglalkozó magánosok a hangzatos „intézet“, „földhitelintézet“ feliratokat használják. A „Nagybánya“ tárczája. A Rotschildok. Rotschild. Kimondom ezt a nevet és megfog valami hatalmas, valami imponáló érzés. A pénznek, a lehetetlen, a mi számunkra szinte elképzelhetetlen, a világokat kormányzó pénznek a gondolata tiszteletet parancsol. Van-e érdekes, izgalmas regény anélkül, hogy a pénz szó elő ne fordulna benne? Kicsiny és szürke életeink legnagyobb kérdései a pénz körül tánczolnak. A világhistória utolsó száz esztendejének regénye a Rotschildok köré fonódik. Háború és béke, kutura és nemzeti veszedelem, minden az ő pénzükön formálódott, minden az ő pénzes kezükben termékenyült meg. Ha lulonlul szemérmetesek nem volnánk és túlontúl nem szeretnénk még a tudományban is a szépítő, a megnemesitő, a művészi hazugságokat: akkor azt kellene mondanunk, hogy a Rotschildok pénze volt az a fonál, amely körül as utolsó száz esztendő történelmének jegeczei lerakodtak. A százesztendős halott, a bécsi Maier Am- schel, az volt a Rotschildok számára, ami Napoleon számára volt a korzikai hadnagy. A frankfurti ghetto szülöttje, ez a kis német zsidó volt a megalapítója Európa uj hatalmasságának, a legnagyobb pénzhatalmasságnak, amelynek megszületése valóságos esemény-számba megy éppen amiatt az óriási jelentősége miatt, amelylyel az alig egy évszázad alatt szerzett vagyonuk révén egész Európa sorsára, kialakulására, politikai és társadalmi világára befolyást gyakoroltak. Sok száz éve immáron, hogy Maier Amschel a frankfurti utczában halálos ágya köré gyűjtötte öt fiát, akikre örökségül hagyta üzleti elveit és a Rotschild nevet. És e száz esztendő alatt a Rotschildok kezükben tartották egész Európa pénzügyi életének jóformán összes szálait, olyan nagy vagyonra tettek szert, amelylyel az ő-világ egyetlen pénzdinaszliája sem veheti föl a versenyt. Az ő nevükben még ma is ott cseng a milliók és milliók hatalmának félelmetes ereje és az egykori frankfurti ghetto késő ivadékai még ma is a legnagyobb földi gazdagság fogalmát szimbolizálják a nagy vagyonoknak csodálattal adózó emberiség szemében. A Rotschildok őse, Maier Amschel, még mint kis ügynök kezdte meg pályafutását a frankfurti ghettoban és ivadékai már mint milliárdos bárók és lordok emlékezhetnek meg azokról a nagy pénzügyi harczokról, amelyeket ez az egyetlen család vívott meg államokkal, kormányokkal és uralkodókkal. Egy vaskos és módfelett értékes könyv fekszik előttem, amelynek megírása mindenkor rendkívül fontos föladat lelt volna, de a könyv megjelenésének dátuma mégis a Rotschild-uralom száz esztendejének jubileumával esik össze. Az érték mellé ez a körülmény a kegyelet érzéseit és az emlékezés aktualitását fűzi. A könyv czime *A Rotschildok«, írója a magyar irodalom egyik rendkívül szimpatikus, nagytehetségü művelője: Balla Ignác. Maier Amschel halálának száz éves évfordulója alkalmából Balla jeles könyvéből mondunk el néhány jellegzetes annekdotát a Rotschildokról. * Egy alkalommal egy frankfurti asszony — — nem éppen a legelőkelőbb társadalmi körökből való, — keservesen panaszkodott, az öreg Sudulának és sírva, jajveszékelv8 vallotta be, hogy miért aggódik. « — Kitör a háború^-siránkozott és elviszik az én egyetlen fiamat is, mert nem tudom kiváltani a katonasorból! Az öreg Sudula a Rotschildok anyja, mosolyogva vigasztalta meg az aggódó anyát: — Sohse féljen 1 Nem lesz háború ... A fiaim nem adnak pénzt hozzá 1 * Rotschild Náthán az igazán nagy arányú pénzügyi műveleteket szerette csak és éppen ezért nagyszerűen találó Gutzkow szellemes följegyzése, aki a következőket írja a frankfurti ghetto szülöttjéről: »A londoni Cityben az erkölcsök józansá- ságát és vagyont Rotschild Náthán képviseli legkiválóbban. Óriási marokkal nyúl a vállalkozásaihoz. Őrajta és őnála minden óriási méretű. Nemrégiben egy barátom azt mondta róla: — Ha ez az ember vadászni megy, legalább is elefántoknak kell lenni azoknak a vadaknak, amiket elejt.« *
