Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-27 / 26. szám
2Z évfolyam. 1©12. j-uniTJ.© Ixó 27, 2e-d.ilc szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A csatornázás. Junius 26. A csatornázás ügye hova tovább mind nagyobb port ver föí. Általánosa panasz, hogy a vállalkozó a házi bekötéseket csak nagy sokára, többszörössürgetésre eszközli, vagy még ekkor sem s ha el is végezteti a bekötéseket, azokért oly horribilis árakat számit, melyek semmi arányban nincsenek a végzett munkával. Mi már régóta figyelemmel kisérjük e meg-megujuló panaszokat, melyek legalább látszatra nagyon plauzibilisek s épen azért a köz érdekében állónak tartjuk, hogy ez ügyet megvilágítva, keressük a kivezető utat. Vállalkozó eljárását, hogy a házi bekötéseket vagy egyáltalán nem, vagy csak igen későn s akkor is méregdrágán eszközli, azzal motiválják, hogy a vállalkozó ezzel bosszulja meg azt, hogy az udvari csatornázást nem ő vele, hanem más iparosokkal végeztetik s igy akar kényszerhelyzetet teremteni, hogy necsak az udvari bekötéseket, de az udvari részt is vele csináltassák. Ezzel szemben vállalkozó azt vitatja, hogy neki a megkötött szerződés értelmében joga volna az összes bekötéseknek úgy az utczai, mint az udvari részét elvégezni. Ő azonban a szerződésadta jogával nem él, de ne kívánják tőle azt, hogy a jóval költségesebb utczai bekötést, amidőn 3—4—5 méter mélységben kell hogy dolgozzék, olyan olcsó árban készítse el, mint elkészítik az udvari részt, hol a mélység legfölebb 1—2 méter. Hogy a közönséget egyáltalán nem zsarolta "s nem zsarolja, azt egy csomó számlával igyekszik bizonyítani, melyekből kitűnik, hogy az egységárakból nemcsak jelentékeny engedményeket tesz, de a csatornázási munkálatok utczai bekötésére sok helyütt egyenesen ráfizetett. Az audiatur et altera pars elvénél fogva közöltük vállalkozó védekezését is s be kell vallanunk, hogy sok részben igaza van. Az utczai bekötések sokkal költségesebbek. Hiszen láttuk a főcsatornavonal elkészítésénél, hogy némely helyütt minő mélységben s minő rendkívüli talaj- viszonyok között kellett dolgozniok. Már most azután a csatornabekötés drágaságát e rendkívüli talajviszonyok s mélység figyelmen kivül hagyásával, csupán folyó- méterenkint mérlegelni, nagy igazságtalanság. S mindéhez hozzájárul még egy körülmény, meiyet — ugv látszik — szintén figyelmen kivül hagytak. A legtöbb megrendelőnek akkor, midőn háza előtt a csatorna szakaszon dolgoznak, eszébe sem jut, hogy hiszen előbb vagy utóbb a csatornát ő is kénytelen lesz bevezettetni. A bevezettetésről vagyis a házi bekötésről csak akkor gondolkozik, midőn már a harmadik utcában dolgoznak. De akkor aztán erélyesen követeli mindenki, hogy a bekötést azonnal eszközöljék. Mondjuk csak tiz jelentkező legyen egyszerre külömböző helyeken, a vállalkozó eleget tehet-e a kívánt gyorsasággal a kivánalmaknak? Hiszen munkásait a főcsatorna tartja lekötve, fölös munkásokat pedig azon okból sem tarthat, mert nem tudja, hogy lesz-e elég bekötési munka vagy nem? Látnivaló, hogy ez a helyzet állandó torzsalkodásoknak, állandó panaszoknak válik kutforrásává. Épen ez indította dr. Ajtai Nagy Gábort és Égig Mihályt arra, hogy a csatornázási ad hoc bizottság egyik ülésén azon indítvánnyal álljanak elő, hogy a város legalább a főbb utczákban, ahol a főcsatorna már készen van, rendelje el a házi csatornák utczai részének azonnal leendő kiépítését egészen a kapuig. Ha ez a munkálat készen van, akkor a ház- tulajdonosok az udvari csatornát a szabályrendeletben kikötött időn belül akkor és azon iparossal csináltatják meg, akikkel akarják. Ez indítvány el íogadásával egyszerre ketté lett volna vágva a gordiusi csomó. De ez indítvány elfogadásával egy nagy célt is szolgáltunk volna. Utczáink ugyanis annyira járhatatlanok, hogy kocsival a közlekedés némely helyütt szinte lehetetlen. Ha az utczai bekötéseket egyszerre eszközölnénk, akkor hozzáfoghatnánk az úttestek kijavításához. így azonban arról beszélni sem lehet addig, mig az utczai bekötésekkel el nem készülünk, ami A „Nagybánya“ tárczája. Ködben. Amikor még élt az öreg Huszthy Ádám felesége, bálványozással imádta a csöppnyi fehér- hajú asszonyt a két hatalmas ember. Az ura, meg a fia. Mikor aztán egy verőfényes, szép őszi délutánon az asszony csöndesen elszenderüU, a két férfi lelkében összeomlott egy egész világ. Különösen az öreg embert sújtotta le nagyon a vesztesség. Hetekig nem is beszélt, csak apatikusan bámult bele az ökörnyálas, rőt őszi levegőbe. A fiú hamarabb ocsúdott fel a lelki letargiából s akkor rászánta magát, hogy átnézi édesanyja Írásait, nem maradt-e utána valami írott rendelkezés, aminek az élők eleget kell hogy tegyenek. A kulcs ott volt benn a kis íróasztal fiókjában, mintha csak azt akarta volna mondani a halott, hogy ime tekintsetek bele az életembe. Nincs titkom előttetek. Huszthy Elek úgy nyúlt bele a megsárgult iráscsomóba, mintha ereklyéket érintene és a legelső levél, melyet fölnyitott, egy szenvedélytől izzó, lángoló szerelmeslevél volt. A szivenvert ember felhördült és megtán- torodott. Azt a levelet nem az ő apja irta az édesanyjának . . . A levelek aláírása mindenütt Pál voll; de sehol semmi cim, se dátum. Végre egy megezim- zett lezárt boríték akadt a kezébe. Az anya írása volt. Nagyságos és vitézlő Kosztolányi Pál kapitánynak szólt a Vilmos-huszároknál. Keze önkényteleDül beszakitotta a lezárt borítékot, de föltépni nem volt ereje. Az a nagy erős ember megingott és odaroskadt némán egy karosszékre. Nem tudta, nem akarta látni azt a vallomást, melyben az ő sárba hullott szentje maga tesz tanúságot gyalázatáról. Órákig ült ott magában, küzködve a rettenetes rémmel, amely vigyorgó pofával csábította a megsemmisülésbe. Huszlhy Elek azonban nem akart meghalni. Valami égő boszuvágy támadt a lelkében, hogy elégtételt vegyen a sorstól megcsúfolásáért. De mit tegyen ? Keresse fel azt az embert, akinek most már a nevét is tudja és számon kérje tőle hitványságát ? És hátha az az ember neki édesapja?! . . . Vagy menjen ki ahoz a gyászoló öregemberhez és mondja meg neki, hogy ne sírjon, mert az a némber, akit ők imádtak, megcsalta mind a kettőjüket . . . ? — Nem! Annak az öreg embernek nem szabad megismernie ezt a sivárságot. Az lesz neki ezután a kötelesége, hogy annak az öregembernek megőrizze boldogságát egészen a sirig. És ettől a gondolattól Huszthy Eleknek valami fásult, jéghideg nyugalom szállott a lelkére Szótlanul fölkel», összeszedte a leveleket meg egy fényképet, amely a fiók fenekén akadt a kezébe és eltette mind a tárcájába, Akkor nyilallott utolsót a szive, amikor arra a fényképre nézett. Erős férfias vonásokkal volt keresztül irva: Lenkének - Pál. Azontúl nem látta Huszthy Eleket mosolyogni senki. * . Egy esztendeig tartott az öregember vergődése. Éppen egy kerek esztendeig. Aztán mögötte is nyikordult egyet a vasajtó és Huszthy Elek föllélegzett. Megkönnyebbülés volt neki, hogy az öreg embert eltemethette, mert nem kell tovább alakoskodnia. Hanem maradni nem birt többé abban a házban. Még a vidéket is gyűlölte, ahol ez az asszony lélegzett és futott el az idegenbe, hogy feledhessen. Céltalan bolygassál járta a világot, de sehol egy pillanatnyi maradása nem volt, mert azok a megfakult Írások ott a tárcájában egyre hajszolták irgalmatlanul. Valami olasz fürdőhelyen őgyelgett, küzködve a saját lelke terhével és gyűlölködve irigyelt meg minden mosolygó arcot. Egy napon azután a háta mögött csengő női hang magyarul szólalt meg. Önkéntelenül is hátra fordult s tekintete egy fiatal leány arcára esett. Hamvas, üde gyermekarc volt; s az ártatlan, tiszta leányszemek kacérság nélkül viszonozták tekintetét. Huszthy Eleket pedig ez a tekintet lenyűgözte. Valami lebirhatatlan, névteten erő kénysze- ritette, hogy megálljon s maga elé bocsássa a hölgyeket. Egy idősebb matrona volt a leány kísérője; valószínűleg az édesanyja. Huszthy Elek azonban csak a leányt látta és nem tudott megválni a látásától. Az arca, a szeme szinte beleedződött a leikébe. Idegen arc, idegen tekintet volt és mégis oly ismerős, hogy Huszthy Elek megdöbbent tőle. — Hol látta ő már ezt az arcot? Hiába gyötörte magát a kérdéssel, nem tudott rá megfelelni. Pedig megkapta rá a feleletet hamarabb, mint gondolta volna. Délben, ahogy
