Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-23 / 21. szám
2C évfolyam. 1312. roá,jTO.s lió 23. 21-d.ils: szám. T, ÉW «13 Efofiíotési árak : Egétz évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér, yiegjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Révai Károly. Május 22. ‘i A múlt hetekben gyászoltunk egy poétát, most ünnepelünk. Folytonos gyász és ünneplés az élet s e két testvér közül nem tudjuk, melyik a meghatóbb, melyik a megrázóbb? Egy poéta, aki fiatalon elment, vagy egy poéta, aki őszülő fürtökkel pengeti lantját s emlékei a tisztes múltba nyúlnak. Mindkettő egyformán megható és megrázó. Az elmenőnek szívből gyászolunk s az őszülőnek szívből ünnepiünk. Negyvenév az irói pályán, mely nem rózsás és nem mennyországi, szinte végtelen egy ut. Végtelen, mint a pusztán bolyongónak az éjszakai fény. Nem is láthatja be csak az, aki a végére ért, vagy az, kinek, mint én előttem, az ut csak most kezd kibontakozni. Szinte félős felnézni arra az őszülő fejre. A havas orom mikor lenevet a sarjadzó fűre a völgyben. Valami nagyszerű érzés ez. Az ellentétek tavasza és ősze, A csodá- 1 latos ifjúkor s a még csodálatosabb öregkor. Daczos fekete fürtök s nyájas ősz hajszálak. Valóban érdemes fiatalnak lenni, I hogy megbámulhassuk az öregkort, de még 1 érdemesebb öregnek lenni, mert akkor j saját magunkat is megbámulhatjuk s nem csupán ifjúi lángolásokra, hanem higgadt és komoly stúdiumokra bukkanunk, higgadt és tartalmas és érdemes fértikorra. Valami ilyen érzések fognak el, mikor beszélgetve az ősz poétával, előtte állok friss, forrongó energiával a kész, kiforrott ember előtt. Ugye nem haragszik meg bátyám, ha ilyen fiatalos, gyerekkézzel önre fogom a pennámat s merészelem az ősz fürtöket felborzolni a juventus ven- tus-szal? Mindent egybevéve pedig szeretem önt, semmi egyébért, mivel ön tud szeretni. A Delelő cimü kötetét meg éppen ezzel kezdi. A szeretet pedig épen elég ahoz, hogy valakit poétává tegyen. A szeretet az, mi keresztülfogja és átabroncsolja szivét. Természetes, hogy a szeretet az, mi a verseiből kiárad, ami a verseiből támad. Témája, ötletei, mind innen erednek, ez a teremtő, mindent körbemosó forrása lelkének. És ez magyarázza költészetét. Ebből megérthetjük lelkének titkos és titkolt érzéseit is. A szeretet sima és hajlékony, a szeretet csöndes és magába vonult. Akinek pedig főmotivuma a szeretet, az nem irhát Jázas és lángolc verseket. Az nem daczol, nem keresi a karczot és lármát, de megvonul csöndes körében és élvezi a csöndet, a boldogságot, mit feltalált, mivelhogy nem vágyik máshová. Nem vágyik idegen és töretlen utakra. Nem vágyik hírre, dicsőségre, elég neki az, ha meghódított egy pár szivet, egy pár női szivet, akikről tudja, hogy megdobban, ha az ő szive dobban. Nem akartam nagyra törni, Sem magasra, hol a nap van; Nevemet sem kell keresni A tündöklő csillagokban. Az ősi ház, a fehér házikó, a jegenyék, a leánya, a fecskefészek: ezek azok, ahol a szive lakik és olyan jól érzi magát ezekben, hogy nem kell neki a nap. Nem kell neki senki, ami zavarja lelkét, békéjét, nyugalmát, pláne, hogy most eljött hozzá magányában, bús öregkorába megvidámitani őszülő napjait Erzsiké, aranyos Erzsiké; most igazán nem kell neki semmi és senki. Most már van kiért éljen, kiért dolgozzék, kinek daloljon. Az élet alkonyóra hajlott felette s vágyaitól nem űzve jár be hivatalába, a poros, poétának nem épen szimpátikus hivatalnok asztalhoz. S ráhajolva asztalára nem épen egyszer leptem meg, hogy a poros és aktacsomókkal teli asztalán gyanús strófákat rovott. És már negyven esztendeje, hogy e gyanús sorokat rója. Negyven esztendő sok idő egy poétának s kevés iró vallhatja ezt, csak az, ki távol tartotta magát az élet lázas és sorvasztó küzdelmeitől, vagy akinek nem voltak küzkö- dései. Negyven esztendő az irói munkálkodás terén azonban még igy is meg- őrli az embert. Révai is ezt dalolja: . . . Egyszer csak ősz lett; dér szitált fejemre, A lelkem kifáradt, bús lett a világ, Kinos évek súlya tornyosult szivemre, Alig volt körültem egy fakó virág, Csak a véghetetlen néma pusztaság. És most úgy tekintek a letűnt időre, Mint a fáradt vándor, ki pihenni tér ; Lehunyom pillámat, nem nézek előre, Megadással várok, amíg jön a tél. S lehull az utolsó megfakult levél. Révai a múlt embere. Már ludniilA „Nagybánya“ tárczája. Révai Károly verseiből. Dalok a negyven évről. I. Amikor ő megjött, az én kis leányom: Hej, micsoda fény volt ezen a világon! Kösxikla forrása, — mely csobogni sem mer, — Olyan lett egyszerre, mint a zúgó tenger. Amikor 6 megjött, — dal szólt a berekben, Hej, azóta se’ szólt soha édesebben! Mert a vén meddő fa, ha egy bimbót fakaszt, Azt hiszi: 6 hozta már az egész tavaszt. S telistele szórta a mezőt azonnal Csattogó dalokkal, hallongá szirommal; Egyszerre körűié fehér lett a pázsit, Mint mikor az ákácz hullatja virágit. Most, mikor az alkony ködei borongnak: Jaj, be örvendezek a hervadt sziromnak! Aszott avart járván összegyűjtöm lassan, Hogy fáradt fejemet legyen hol lehajtsam / II. Irótollam úgy forgattam, Mint a párkák azt az orsót; Sok nótában elsirattam Édes hazám a te sorsod. Mikor láttam, hogy egy asszony Szemepárja izzón rebben : Folyt az ének ajkamról A méznél is édesebben! Hogyha tűz gyúlt a véremben S minden csöppje lázban égett: Himnuszokkal üdvözöltem A legszentebb seüziséget l Néha napján úgy szállt dalom, Mint a tón a sikló csónak, Hol a víznek hullámai Soha meg nem fodrozódnak. Negyven évig szakadatlan Énekeltem erröl-arról; Bárányfelhős mennyországról, Verőfényröl, vad viharról. Azt mondják: a Vénws csillag Legszebb fenn a magas égen! Magam pedig azt találom, Hogy Aranyos Erzsi lányom Az én legszebb költeményem I. .. Nekem Ham nincs . . . Nekem fiam nincs, 8 nem is lesz soha ! Ninos sarju-legény lépteim nyomán, Ki olyan legyen, mint az ég fia; Nagy eszmék hőse, lantverö, pogány. Oroszlánkölyket nem adott a sors, Egy őzem van csak, kedves és szelíd: Mosolya édes, ajaka dalos, És kaczajától házam megtelik. Nekem fiam nincs, s nem is lesz soha! Nem támadok föl ifjú sarjadásban; Nem villog reám két szem bogara, Hol annyi ezer ismerős vonás van. Nem látom többé szöszke hajamat, Sem arczomat, hol egykor rózsa égett! . . . Elkésett csókkal a hervadt ajak Már nem csíráztat ifjú nemzedéket. Nekem fiam ninos, s nem is lesz soha! Csak egy leányka vallja nevemet. De ez a gyermek lesz a dalia, Ki fényt fog szórni, mint a napkelet. Haja aranyos, szeme mint az ég, Hajlékony testű, mint a liliom!
