Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1911-12-07 / 49. szám

1911. december 7. NAGYBÁNYA 3 életének a forrása. Amily bőven fakad, amiiy zavartalanul folyik, amily épen csör­gedez: abban a mértékben vetődik fény, öröm, remény arra az útra, amelyen a nemzet a maga jövőjének titkai felé ván­dorol. A nemzet ereje, a nemzet hatalma, a nemzet dicsősége lélekzik a bölcsők­ben, szólal meg a gyermekszobák vidám zajában és dobog fel a gyermekek szivé­ben. A gyermekvilágon kell a nemzet szemének pihennie, mert a maga jövőjének a képét szemléli benne. Jusson eszetekbe a Krisztusi mondás: Bocsássátok hozzám a kisdedeket, mert övék a menyeknek országa. A Nemzet pedig, Krisztus szavával ezt mondja: Jertek velem a kisdedekhez, mert ők azr én Menyországom. És nem a boldog gyermekről van a szó, amikor én a Ti szivetek ajtaján zör­getek. Nem a gazdag vagy jómódú emberek gyermekeiről, akikért a szülék képesek mind­arra az áldozatra, amely szeretetüknek meg­felel; nem is az ép és egészséges gyerme­kekhez hívlak ezúttal benneteket, akiknek vidám zaja, csengő nevetése a világ leg­dicsőbb és legédesebb muzsikája; — hanem viszlek benneteket a szegénység és a be­tegség tanyáira, ahol ez a leglelkellenebb zsarnokpár a gyermekvilágot fojtogatja. Le­törli nedves kezével arca szép színét; ujjú­val megérintvén szemét, elveszi ragyogá­sát; irtóztató szájával elfujja örökre kicsi ajakéról a mosolyt. Akinek a szive e gondolatokra össze nem facsarodik, aki még nem látott bol­dogtalan szülőt, ki beteg gyermekén nem csak segíteni nem, de nem tud szenvedé­sein csak enyhíteni is; aki nem látott kis­ded koporsót, amelyet szegénységgel szövet­kezett betegség ácsolt; aki nem látott lehetetlenül vergődő anyai szivet meg­szakadni, nem látott gondban kimerült atyát bomlott elmével vagy megrontott er­kölcscsel; aki a szenvedések szenvedését, a kínok kínját, a gyötrelmek gyötrelmét a nyomorban pusztuló gyermeksereget nem látta: az ám zárja el beszédem elül a szívét. De aki Krisztus örökét, a gyermeket szereti, a maga gyermeke boldogságáért abban hálás, hogy italt, ételt és orvosságot kíván nyújtani az elhagyottak és elesettek ártatlan gyermekeinek; aki bé akar menni a boldog szív, a nyugodt elme és a békés lelkiismeret földi paradicsomába; aki szereti gyermekét, istenét és az álmát, melyben testi és lelki ereje megújul: az jöjjön, az tárja ki szive kapuját szózatom előtt és áldozzon az oltáron, melyet papokként nemzetünk legszebb, legdicsőbb, legnemesebb asszonyai és legtiszteletreméltóbb, legfönkeltebb, ér­zésben, gondolatban és cselekedetben leg­fényesebb férfiai vesznek körül. Az áldozati tűz meg van gyújtva, a láng ég, füstje égnek száll: hozza el ki-ki azt a hasáb fát, amelytől a legtisztább, legideálisabb oltár tüze messze világitó máglyalüzzé lesz; abban égjen el ezrek nyomora, százezrek gondja, milliók elha- gvottsága. És a Nemzet szeretete gyermekei iránt, hite önmagában és reménye jövőjében szálljon égre a füsttel, mely az Istennek kedves áldozati oszlopként emelkedik a magasba. Színház. Újra megnyíltak a Lendvay-szinház kapui, hogy a színművészet lelkes munkásai gyönyör­ködtessék az érdeklődő közönséget. Sokáig nél­külözték, szinte már vágytak is utánok, legalább arra lehet következtetni az eddigi előadások nagy látogatottságából. Természetesen most mindenkit az érdekel elsősorban, milyen a társulat, milyen erőkkel rendelkezik ? E kérdés megvilágítására sok-sok fontos momentumra kell figyelmünknek kiter­jednie, azonban egyet különösen kiemelendő­nek tartunk: az igazgató későn kapta a kon- czessziót. S bizony ez nagy hátrányára válik az idei szezonunknak Már az összes jobbnevü vi­déki színészek szerződve voltak s Neményi direktornak nemcsak körültekintő figyelmesség­gel, hanem anyagi áldozatok árán kellett társu­latát szervezni. S bár ez a fontos momentum eléggé érthetővé teszi a társulat esetleges gyengéit, mégis sietünk kijelenteni, hogy Neményi társu­lata öss/ehasonlithatlanul jobb, mint az Észak- keleti-SzinikerüIet előző direktoráé, a Szabadosé. Hogy a legutoljára itt járt Heves társulatával versenyre nem kelhet, azon talán senki nem csodálkozik. Egy elsőrangú társulat eljött egy hónapra vendégszerepelni hozzánk, csak termé­szetes, hogy a pompás előadások mindenkinek emlékében élnek. Talán ép ez a szerencsétlen­sége Neményi társulatának. Ha rögtön Szabados után jött volna, az összehasonlítás mérlegét mindenki az ő javára csinálná meg, — mig igy rögtön meggyőzően lép tudatába: az előző jobb volt Persze, hogy jobb volt. de egyszer volt Budán, illetőleg Bányán Heves társulata. Ezzel tehát számolnunk keil és úgy Ítéljük meg a mostani társulatot, amint azt a körülmények megszabják. Szorgalmas, törekvő a szinészgárda ; ha az előadások nem is állanak fővárosi nívón, (nevetséges pl. ilyesmivel elő is állni: láttam a fővárosban ezt a darabot, ott jobb volt) de a mi szerény igényeinket kielégítheti s később talán a direktor is igyekezni fog társulatát derekabbá tenni. De ehhez szükséges a közön­ség pártolása, mely oly anyagi helyzetet teremt az igazgatónak, hogy esetleg nagy áldozatoktól sem riad vissza a nézősereg érdekében. Természetesen ezek csak két-három elő­adásból leszűrt felületes impressziók, melyek a társulat további szereplése alatt még kedve­zőbbre is változhatnak. A társulat repertoireja gazdag és változa­tos, az operett természetesen dominál, de ezt most rossz néven se vesszük, hisz oly zenekar van, hogy szinte nap-nap után szívesen halljuk az operetteket. Csak a darabok erkölcsi nívójá­val nem vagyunk megelégedve. Az eddigiek még mind igen erősek voltak. Nem prü dériából je­gyezzük ezt meg, de ami kisvárosi életünk igazán nem szokhatta meg ezt a divatos irányt. Szomorúan konstatáljuk azonban, hogy elég jó i szívvel fogadták. Azért mégis jó volna talán a hasoulósütelü darabokat piros plakáttal hirdetni, hogy akik leányaik pirulását nem akarják látni, otthon maradhassanak. Rátérve az egyes előadásokra a pénteki bemutatkozóról nem sokat szólunk. Gilbert nek pompás muzsikáju operettjével, az Árlation Zsuzsi-\al köszöntöttek be. A zöld szinlap a legszelídebb reményekkel kecsegtetett s mégis Zsuzsiban mindent lehetett találni, csak az ártat­lanságot nem. Sőt azt lehet mondani, hogy frivolság tekintetében alig-alig ismerünk még egy-két darabot olyant, mint ez az operett. Percenként (nem óránként) kaptunk be nem is kávéskanállal, hanem levesmerőkanállal oly disznóságokat, hogy tán még a zöld szinlap is belepirult, nem szólva a közönség kiskorú, szebb nemhez tartozó részéről. Az előadás meglehető­sen jól sikerült, a darab gyorsan perdült, a színészek tudták szerepüket, s különösen ez utóbbit feltétlenül javukra Írjuk, mert a szorga­lom egyéb kisebb hibát felejtetett. Egyszer- másszor nem lehetett jól érteni a szavukat, ter­mészetes nem azőhibájok, de — azt hisszük — rövidesen hozzászoknak a színház specziális akusztikájához. Kiválóhangu énekest egyelőre nem fedeztünk fel köztük, de igyekeznek pon­tosan énekelni s a páratlan precziz kiséret elfogad­hatóvá teszi az előadást. Az est szereplői közül látta Mona Lisát habfehér ágyában utolsót lé- lekzeni és mellette véres tőrrel ő állott. Nem bírta ki a látományt tovább. Rohant ki az utcára, szaladt ahhoz a nagy címeres házhoz, amit már évek óta oly messzire elkerült. Gioconda nem hazudott. Ott feküdt fehér, párnás ágyában és csak nézett üresen a leve­gőbe, körülötte a házbeliek kisirt szemekkel, érthetetlenül nézték a haldoklót. Mikor Leonardo belépett, megismerte őt. Nem tudott felemelkedni, szólni sem birt, csak bágyadt fénylő szemével hívta az ágyához, megfogta kezét és szorította magához. Leonardo torkát a sirás szorongatta, csak percek múlva zokogta a haldoklónak. — Hiszen én nem lettem semmi, csak nyo­morult féreg vagyok, miért hagytál el kedvesem ? Gioconda szólni akart, de nem jött hang az ajkára, csak szemei beszéltek. — Ne hagyj el, nem tudok nélküled élni. Miért tetted ezt, mondd miért, csengett a férfi. Az asszony amennyire csak bírta, meg­szorította a férfi kezét és igy kért bocsánatot. — Látod, igy már örülök, hogy már semmi sem vagyok, legalább könnyebben utánad megyek, folytatta a festő. Gioconda összeszedte minden erejét, fel- emelkedett az ágyban és alig hallhatóan suttogta : — Leonardo te élni fogsz, te nagy ember leszel és utoljára rámosolygott szeretett emberére. Ebben a mosolyban benne volt Mona Lisa egész lénye, lelkének egész melege. Az egész életét adta ki ebben az egy mosolyban, az utolsóban. Belesülötle minden bizakodását és reményét a festő iránt, a hitét adta ebben a rej­telmes, utolsó mosolyban. Egy szenvedő élet egész melege röppent el a haldokló arczárói abban a mosolyban és egy égő szerelem forró­sága áradt ki abból szerelmesére. Csodálatos egy mosoly volt ez. És ez megkapta a férfit. Rohant kábultan, részegen a kiállott fájdalom gyötrelme alatt, haza a lakására, abba a kis szobába, ahol félig készen áll egy női arckép. És Leonardo festeni kezdett, lázasan, öntudat­lan. Jól tudta, hogy nem szabad addig az ecsetet letennie, mig ott nincs előtte az arc, amit csak ő látott. És az a földöntúli mosoly rákerült a képre. Leonardo tehetsége győzedelmeskedett az anya­gon és életet alkotott. Mert Mona Lisa élt, hi­szen mosolygott, beszélt is hozzá, Leonardo le­térdepelt a kép előtt, csókolta, lázasan, forrón, mint egykoron. Imádta Mona Lisát, jobban, mint valaha és most már az övé volt, egyedül és elválaszthatatlanul az övé. Néha órákig beszél­gettek egymással, megbocsátották egymásak az elmúlt vétkeket, együtt bizakodtak a jövőben, amely most már bizonyosan fényes és dicsősé­ges lesz. Boldogságuk zavartalan volt. Az egész városban gyorsan hire ment a csodálatos festménynek, az élő képnek. Való­ságos zarándokút támadt, mindenki látni akarta, vagyonokat fizetlek, csak egy félóráig együtt lehessenek vele. Szájról-szájra ment Leoardo neve és hire messze eljutott és mindenki hódolat­tal dicsőítette a lángeszű alkotót, aki minden sziklánál szilárdabban és maradandóbban irta be nevét a történelem lapjaira! És Leonardo nem adta el a képet, féltékeny volt rá végtele­nül és ha másokra mosolygott, már kegyetlen fájdalom égette bensőjét. Rejtegette és az em­berek között egész legendák keltek róla szárnyra. Mona Lisa, az egykori kis modell bőkezűen gondoskodott annak jövőjéről, akit annyira sze­retett. Gioconda grófnő utolsó mosolya volt Mona Lisa megmérhetetlen gazdaságú hagyatéka. M ÉSJÍ|É bevásárlási forrás! Alapittatott 1894-ben, =r— Rákóczitól'. = Ajánlja dúsan fölszerelt rak­tárát az összes hires gyárt­mányú órákban. Nagy válasz­ték arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban

Next

/
Oldalképek
Tartalom