Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-05-11 / 19. szám
1911. május 11. 3 dig könnyedén győzött meg mindenkit nagystílű zongorajálékáról s arról, hogy a kamara-muzsikában kiváló, fényes tehetség. A több mint negyedóráig tartó triót érdeklődéssel hallgatta végig a közönség s az allegro vivace dallamosabb részei őszinte, zajos tapsot is arattak. A közönség mindhárom művészt zajos óvá- cziókban részesítette, Balezer Györgynének pedig két hatalmas igen szép csokrot nyújtottak fel. Nagy tetszést aratott az énekkar a fin dalok előadásával is. De a kantus szinte önmagát multa felül az utolsó számnál, a magyar dalok előadásánál. Hiába, ezek a tősgyökeres magyar fiuk mégis csak a magyar dalt tudják a legszebben előadni. De nem is csoda, hiszen ott születtek, ott nőttek föl, hol a magyar dal terem, ahol az kora reggeltől késő estig hangzik nótáskedvü leányajkon. Szinte rosszul esett, hogy az utolsó szám elhangzásával meg kellett válnunk dalosainktól, de a fel-felhangzó tapsviharból kiérzett az, hogy a búcsú nem örökre, csak a viszontlátásra szól. A fin dalok előadása után Csiky Lajos tanár tartott szabad előadást Európán át föl az északi fényig czimmel. A tudós professzor szabad előadását csillogó humorra! szőtte át s nem is volt az útirajz, amint azt a czimböl várni lehetett volna, mint inkább könnyed csevegés. Nagy sikert aratott Tóth Gyula joghallgató, ez a pompás szinésztehetség, aki a társulatától magára hagyott ripacs igazgatót mutatta be, aki egymaga is eljátszik bármely darabot. Tóth jóízű mókái állandó derültségben tartották a közönséget, mely végül oly zajosan szólította a lámpák elé, hogy előadását a rivaldán még egy humoros költeménnyel is meg kellett íoldania. Ezzel a gazdag és érdekes műsor kimerült. Végül Soltész Elemér lelkész tartotta meg lelkes záróbeszédét, melyet szószerinti szövegében közlünk: Tisztelt közönség! Könnyű és nehéz, de mindenképpen kedves föladat vár reárn most, amikor a Kálvineum javára rendezett hangversenyünket berekesztem. Nem nehéz köszönetét mondani akkor, amikor van kinek és van miért; nem éppen könnyű ez esetben megtalálni a méltó szavakat a hála kifejezésére és mégis, mindenképpen kedves kötelesség a köszöneímondás, ha az ember szive — mint most az enyém — csordultig tele van őszinte hálaérzettel. Hódolatteljes köszönetét mondok fenkölt lelkületű védnökeinknek, ünnepségünk nemes patrónáinak és patrónusainak, hogy szivök sugallatára hallgatva, készséggel siettek ügyünk támogatására, nemcsak, hanem a humánizmus oltárán gerjesztett áldozati tüzet áldott bőkezü- ségökkel oly magasra lobbantották, hogy annak A „Nagybánya“ tárczája. A költő meghal. — Irta: Korda Sándor. — Köröskörül nagy hegyek állottak és hátuk mögül komor, gyászos színek ereszkedtek az égre. Suhogó szél kelt az erdő fái közül, különös, rejtelmes melódiákat hozván magával a titkok erdejéből, a fák lombjai közül. Az ég alja tisztára vérvörös volt, a másik felén pedig borzalmas alakú és sötétkék felhők fenyegetőztek. Titkoktól terhesen párázott a levegő. Egy szikla tövében megható parányisággal húzódott meg egy nagyhomloku ember, aki utolsó volt az emberek közül. Az ember haldoklóit. Ennek az isteni színjátéknak a titkossága rámeredezett az ember szivére, aki különösnek, kiváltságosnak hitte magát, hogy néki megen- gedtetelt a látása ennek a fönséges komorságnak, hogy néki megengedtetett érezni ezt a nagyszerű magányát a mindennek. És érezte az ember, hogy ő itt most még a semminél is sem- mibb, hogy ez a sok-sok gyönyörűséges borzalom nem az ő kedvéért van itt és hogy az ő éiete, vagy halála még egy fűszálat sem rezditene itt meg, nemhogy e komor egészet. Látta az ember, hogy mig ő percről-percre közelebb van a halálhoz, itt mindennek nő, gyarapszik a nagyszerűsége, a fönsége. — Ily halálos csöndet sohasem éltem, mondotta az ember hangosan. A szavakat jelentősNAGYBÁNYA fénye e város és e vármegye határain túl messze világit s az egész országnak hirdeti Nagybánya dicséretét. Köszönet és hála ez ősi bányaváros minden szépért és nemesért heviilő, a műélvezetet a jótékonysággal összekötni mindig kész, müveit közönségének. Megvallom, egy pillanatig sem voltak olyas aggodalmaim, hogy városunk közönsége ügyünket talán a szűkkeblű felekezetiesség nézőpontjából fogja tekinteni; eleitől fogva meg voltam győződve arról, hogy egyik helybeli lap ékes tollú szerkesztője e város kö zönségének a felfogását fejezi ki, midőn hetekkel ezelőtt a Kálvineumot ismertető sorait azzal végzi: »Amikor árvaházakat építenek, nemcsak a református lelkészek ügyét, hanem a közügyét, a magyar hazát is szolgálják, mert humánus intézményeit gyarapítják!« (»Nagybánya«, 1911. márcz. 30-iki szám.) Köszönet és hála e város közönségének, hogy ügyünk iránt tanúsított meleg érdeklődésével igazolta e magasabb álláspontot. De nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet sem, sőt különösen hangsúlyozni kívánom ezt a mi kedves vendégeink előtt, hogy Nagybánya város művelt közönsége, ha ezt a mai ünnepséget úgy tekinti vala is, mint tisztán és kizárólag a magyar református lelkészek társadalmi ügyének eiőbbvitelére irányuló mozgalmat : akkor is egész lelkesedéssel karolja fel ügyünket, mert mindenkor tudta és tudja kellőképpen értékelni a magyar református lelkész! kar állal végzett munkát. Hálám és köszönetéin mellett ezzel a bizonyságtétellel is tartozom ennek a kulturális és humanitárius kérdésekben felekezeti különbséget nem ismerő, áldozatkész, hazafias közönségnek. Üdvözlet és elismerés annak a lelkes gárdának, mely a Kálvineum ügyét fáradságot nem ismerő buzgósággal és legjobb tudásával propagálja országszerte. Üdvözlet és elismerés a szó, a dal és & zene avatott mestereinek, velők együtt a debreczeni vén kollégium örökifjú dalosainak, kik egy szent czél érdekében tehetségűk javát árasztották szél a múzsák ez ékes templomában egybegyült műértő közönség között. A hála és köszönet" igénytelen szavai mellett fogadják szívesen a mi tisztelt vendégeink azt a kérésemet, hogy ennek a természeti szépségekkel oly gazdagan megáldott ősi városnak, meg ennek a barátságos, vendégszerető közönségnek jó hírét és emlékezetét vigyék magukkal és őrizzék meg szivökben. Végezetre, kérem Nagybánya vendéglátó közönségét, mondjuk egy szivvel-lélekkel, úgy, amint érezzük és óhajtjuk: A mi kedves vendégeink sokáig éljenek! (Zajos, hosszantartó éljenzés.) A közönség ezután az éttermekbe oszlaséggel teljesen mondotta, mint hogyha mindegyikben szimbólum rejtőznék. Az ember poéta volt, húsz esztendős és soha sem volt még szeretője. Most az eszébe jutott és egy pillanatra úgy érezte, hogy mind e komorság és fönséges borzalomnál egy fiatal és szerető lány teste többet ér, és most haldoklásának e czikázó pillanatában úgy érezte, hogy igazán férfi, erős és hogy most e színpadot meg tudná csúfolni azzal, hogy lányt ölelne. Ám hüs szél kel a hegyek mögül és végig- simitott az arczán a költőnek, aki úgy érezte, hogy apáczává lett nővére simítja végig arczát vékony és hüs ujjaival. És megérezte a költő, hogy a mindennek ebben a szent haldoklásában bűn lenne most a nőre gondolni, hogy e magányosságba gyilkos disszonancziával vegyülhetne csak egy asszonyi hang is és a tompa színek közé az asszonyi száj rubintos színe. Ide fönséges komorság való csak és a költő érezte, hogy mind e nagyszerűség közepette ő félszeg, apró és félénk. Hogy nem tud nagyszerű lenni ő is, hogy ő maga is törpe és disszonáns e borzalmas kórusába a minden haldoklásának. A fejét komoran az ég felé szegte most és szent lobogó máglyák gyultak a leikében. A költő részeg lett a szelek különös muzsikájától és mámoros szive nagyszerűnek és e fönséges együttesbe illőnek hitte magát. A versei közül kezdett el egyet szavalni és most azt hitte, hogy e komor világ csak díszlet az ő magányos haldoklásához, hogy itt minden élettelen, csak ő benne van még élet és hogy minden azért van, hogy az ő haldoklásának méltóan komor és nagyszerű hátteret fessen. dozott szét, mig a szinháztermet a széksorok kivitelével tánezteremmé alakították át. Egy-két rövid negyedóra munkája volt ez s azután kezdetét vette a táncz s a tüzes ifjúság ropta sziláján, jókedvvel, szakadatlanul egészen a késő reggeli órákig. Az jegyes iánezszámok oly hosszú időre nyúltak el a sok újrázás miatt, hogy az első négyesre csak úgy reggel 8 óra felé került volna a sor. De ekkor már a fiatalságnak menni kellett, mert vártak rájuk a kereszthegyi bányaműnél s a fernezelyi kohóknál. ügy a hangverseny, mint az azt követő lánczmulatság a legkedvesebb s a legszebb benyomásokat és emlékeket hagyta maga után a szivekben. Felülfizetések, jegymegváltások. Felülfizettek, illetve jegyeiket megváltották: Gróf Degenfeld Sándor 1000 K, Turman Olivérné 200 K, L. Bay Lajos, Molcsány Gáborné, Moldován Lászlóné 100—100 K, Hubay Zsigmond, Hel- meczy József, Ujfalusv Miklós, dr. Makray Mihály 50—50 K, Szendy Antalné, Szentiványi Sándor 25—25 K, Robelly Lajosné, Böszörményi Zsigmond, dr. Helmeczy Pál. dr. Vass Gyula, Szerencsy József 20—20 K, Madán Ferencz és neje, Wienerberger Béla és neje, Szabó Adolf, dr. Böszörményi Károly, Fizély Sándor, Bra- dofka Frigyes, Mórágyi István, dr. Köves Miklós, Sinka Lajos, dr. Tóth Gábor, dr. Kádár Antal, Smaregla Mihály, Hanzulovics Kristóf, dr. Wagner József 10—10- K, Alföldy Zoltán, dr. Gondos Mór, Papp József lelkész, Szentpétery Ferencz, Széli György esperes, Virág István, Widder Péter, Borbás Géza, Prihradny Kálmán, Égly Mihály, Kupás Mihály, dr. Katz Izsó, dr.jStoll Tibor 5 -5 K, Németh Béla, Csordás József, Benedek Vilmos 4 -4 K, Tóthfalusi Józsefné, Smaregla János, Neuberger István 3—3 K, Syntenis Raj- mund, Sziky Ádám lelkész, Joó Kálmán lelkész, Huszthy Mátyás, Magyar Zsigmond, Incze József, Thorma János, Kovács Béla 2—2 K, Orosz János, Balajthy Kálmán, Krizsán Pál, Iring Pál, Rácz József, Imricsák Gyula, N. N. 1-1 K. Perselypénz volt a délelőtti istentisztelet alkalmával 84 K 60 f. Nagybánya város adó mánya 100 K, A Kálvineum javára befolyt jövedelem még egészen pontosan meg nem állapítható, de kétségtelen, hogy meghaladja a 2700 koronát, ami azt jelenti, hogy Nagybánya a vidéki városok között e téren vezet; mert — a budai orgonahangverseny 3200 K jövedelmét kivéve — eddig az ország számos nagyobb és kisebb városában rendezett hangversenyek jövedelme sehol sem érte el a 2000 koronát sem. íme, Nagybánya dicsérete! Kifeszitette vékony és horpadt mellét és teli tüdővel szavalta a verset, az utolsót és nem hallotta, hogy a szél magába issza az ő hangját. Ügy érezte, hogy most minden ittas, mámoros, mint ő, hogy az egész mindenen keresztülharsog az ő bérczerős hangja és hogy most az egész minden őt nézi lélekzetvisszafojtva és a szelek harsogó zúgása csak kisérő muzsika az ő szólójához. Hogy most véle sir, zokog és üvölt kétség- beesetten az egész világ hangtalanul, hogy most e borzalmas űrt ő tölti be, az ő hangja, az ő verse. A költő úgy érezte, hogy most, talán ebben a pillanatban meghal itt minden, mert ő meghal. Érezte, hogy itt egy komoly és halálos szoritásu hatalom szele fuj, egy biztos hatalomé, amely itt liheg a világ fölött. És béna tehetetlenségében sirt, üvöltött, riadozott a költő az erősebb eilen és valami szörnyűséges kinyilatkoztatást várt, a mindennek valami szörnyűséges protestálását. És nem vette észre, hogy itt semmi sem protestál, itt semmi sem küzd, itt egy nagy, magányos és csöndes komorság várja, ami jön, amelynek fönséges együttesét hiába akarja zavarni az ő hangja. Itt a minden lelke gyülemlett mostan össze, készülvén a fönséges végre és az egész minden dacosan, fönségesen várja a halált, csak ő nem. Itt hallgatás van most, örök csend, mert most hiába lenne minden szó. Csak ő beszélne, de az ő hangját is elmossa a minden leikéből á.radó titkos, párás szél. Hirtelen, átmenet nélkül elhallgatott — talán a saját hangja utolsó rezgéseit akarta még hallani — s azt hitte, hogy most, véle elhallgatott minden.
