Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-03-23 / 12. szám
IZS- évfolyam. 1©11. znárcsitas Hó 23. 12-13r szá:m. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ntcza 13. szám, hova a iapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kSnyvkereskedó üzletében is. A főváros és a vidék. — Érdekellentétek ? — Márczius 22. Nagyon kevés volt eddig az ellentét Magyarországon. Csináltak hát még egyet hozzá. Ellentét van — igy mondták a parlamentben a főváros és vidék között. Ami az egyiknek haszna, a másiknak kára. Azután czáfolgatták, tagadták ezt az ellentétet s minél jobban akarták letagadni, annál jobban kezdtek hinni benne. Hogy bizonyos ellentét van az kétségtelen. Az a különös helyzet a forrása ennek, hogy Magyarországon csak egy nagy főváros van s hozzá képest aránylag kicsi vidéki városok. Középfok nincsen. Ausztriának megvan a maga Prágája, Brünnje, Grácza — nálunk ilyesmi nincsen. Emiatt a szellemi és gazdasági életnek hosszú időn át és még ma is csak egy a központja: Budapest. Ha a vidéki városok között egyben-másban megnyilatkozik valami fővárosiaskodás, vagy igazi nagyvárosi szin, ez még azt az egyet nem emeli a többi fölé és a fővároshoz közelebb. Ép azért, mert csak ez az egy európai városa volt Magyarországnak, a nemzeti büszkeség föl- cziczomázta, teletömte, beczézgette mindennel, ami a nemzet erőiből tellett. Néhány éve van, hogy a vidéki városok is szót emelnek a beczézgetésnek e tultengése ellen. Hiszen helyes, hogy Magyarországnak legyen oly városa, amely a külföld előtt igazi kultúrát, igazi forgalmat, igazi ragyogást mutasson, de ezért a czélért mindent föláldozni nem lehet. Elérkezettnek látták az időt, hogy a kultúrának és a gazdasági életnek vidéki mellékállomásai legyenek, hogy az intézményekből amelyek ennek a kettőnek egészséges kifejlődését siettetik, a vidéknek is jusson. Egyetemet, központi hivatal-szervezeteket, tőzsdéket, múzeumokat akarnak s nemcsak olyan apró viczinális alkotásokat, ametyek csupán a monográfiában jelentenek egy sort, vagy egy számot, hanem eleven, nagyszabású alkotásokat, olyan méretüeket, aminőket eddig csak a főváros számára tartottak alkalmasoknak. Ez a törekvés szülte az ellentétet a főváros és a vidék között. Ez még magában nem jelentene semmi veszedelmet. Otyan versengés ez, amelynek csak az ország látja hasznát. A fővárosnak nincs mit tartani a köz- igazgatási, kurtulális és gazdasági decentralizálástól. Amint a fokozott termelés a fogyasztókat, az újságok számának növekedése az olvasókat szaporítja — a vidéken létesített uj intézmények talán elvonnának valamit a fővárostól, de sokkal nagyobb mértékben növelnék azok számát, akik ezeket az intézményeket igénybe veszik. Az egyetem a képzett emberek számát, a tőzsde az üzleti életet, a vállalatok számát, a vidéki gyárak a fogyasztókat, esetleg a kivitelt szaporítják. Ezen a téren a fővárosnak nem lehet oka a féltékenykedésre s a kormánynak nem lehet elzárkózni az elől, hogy az állam áldozatait ezután a vidéki középpontok fejlesztésére, azok erősitésére és gazdagítására használja föl. Egyéb ellentét azoban a főváros és a vidék, különösen a vidéki városok között nincsen. Típusok megkülönböztetik a kettőt, az életmód más és más közöttük, de egyik sem mondhatja magáról, hogy a másik kizsákmányolja. A főváros és a vidék között nem csinálnak kereskedelmi mérleget s igy nem lehet megállapítani, hogy mi több: a pénz, amelyet a vidéki ember Budapesten elkölt, amit Budapesten vett, vagy onnét küldött árukért fizetnek — vagy az, amit a fővárosnak óriás gyomra a vidék által szállított élelemért adózik. A kettő körülbelül egyforma lehet s ha az egyik arról panaszkodik, hogy reá nézve az élet drágább, súlyosabb — viszont neki több jut az élet, a haladás kényelméből, szórakozásaiból, szellemi javaiból, mint a vidéknek. Nem jó erről az ellentétről sokat beszélni, még tagadva sem. Ha van ellenA „Nagybánya“ tárczája. Vizirózsa virágától... — Eminescu. — Vizirózsa virágától Oly éhes az erdő tava, Egy elhagyott kis csolnakot Lágyan himbál álmos habja. A tó partján vesztegelek, Lépést várva, neszt figyelve, Hogy ő előtűnjék nekem S ráboruljon kebelemre. Eldobnánk az evezőt, és ügy ülnénk a kis csolnakba, Találgatnánk, mit súg a nád 8 mit osacsog a patak habja De ő nem jön! Mindhiába Epedek és várok érte A tópartján, melynek tükre Vizirózsától oly ékes. Brán Lörncz. A Mester halála *) Tass Mihály korán reggel táviratot kapott. »Jöjjön azonnal, a Mester halálán van. Halálos ágyán látni kívánja, önre akarja bizni utolsó rendelkezéseit.« *) Mutatvány Vér Mátyásnak a 'Magyar Könytárc- ban megjelent kötetéből. Tass nagyon megdöbbent. — A Mester halálán van ? Még alig hetven éves s már vége lenne? Ilyen hamar? Az lehetetlen. A nagy gondolkozóknak hosszabb időt szokott juttatni a végzet. Sietve csomagolt s azonnal a vasúthoz hajtatott, hogy az első vonattal bemehessen a fővárosba. Az utón folyton a Mesterre gondolt. Maga elé idézte finom, nemes vonásait, az értelemtől sugárzó, okos, átható szemeit, kellemes, muzsikás hangját, mindent megértő s mindenen felülemelkedő, elnéző mosolyát. Végiggondolt azon a kemény, harezos, munkás életen, melyet ez a nagy, nemes szellem végigküzdött, mely szüztiszta volt s melyet nem homályositott el semmi folt, semmi gyöngeség. Az egész élet egy nagy, nemes háború volt, melyet egyetlen ember folytatott az egész emberiség ellen az emberiségért. Milyen egyedül volt, mikor első könyvével a világ elé lépett! Hogy gúnyolták, hogy szidalmazták, hogy rágalmazták. Nem volt más védelmezője, csák önmaga s azok az uj eszmék, a hatalmas gondolatok, a mély meglátások, melyeket hirdetett. Hanem ők igy együtt hatalmasan tudtak verekedni. Amint múltak az évek s az első könyvhöz sorakozott a többi, lassanként átalakult az egész világ gondolkozása. A régi, lármás ellenfelek lassanként elhallgattak, a megértők, a hívők tábora egyre növekedett s az uj generáczió már abban a tudatban nőtt fel, hogy Lóth Gáspár az emberiség egyik legnagyobb jól- tevője, ki lángelméjével s szakadatlan munkásságával világosságot gyújtott a sötétben botorkáló emberek számára. És most mégis meg fog halni, És az, aki csak az emberiségért élt, ki soha magára nem gondolt, kinek nem volt kora ifjúságától kezdve soha egyetlen vágya, egyetlen czélja, mely nem az egész világot érdekelte volna, magának fog meghalni. Megosztoznak az örökségén, aztán elfelejtik. A katedrát bizonyosan Lonkay örökli, jutott hirtelen eszébe s kissé keserű mosolyra húzódott a szája. Engem bizonyosan nem neveznek ki, mert tudják, hogy én voltam a mester legkedvesebb tanítványa s igy majd csak a sze- retetét fogják örökségül kiosztani. Lonkay éles, kritikus elme, előretörő, hírre vágyó ember, ki ha alkotni nem képes is, rombolni annál inkább. Bizonyosan szétszedi a mester munkáit, kimutatja annak hibáit, tévedéseit s ha a mester nem tud már védekezni, olyan kicsinek mutatja Lóth Gáspárt, hogy mellette nagynak lássék Lonkay. A halandó tragikuma a halhatatlanság, gondolta szomorúan. Miért is nem semmisül meg teljesen, ami elmúlásra született? Miért nem tűnik el a mű alkotójával egyszerre, miért kell azt lassan, apránként sárbataposni, elpusztítani? Nincs olyan nagy halott, kit fel ne falnának az elevenek, ha még olyan kicsinyek is. Aztán eszébe jutott az a húsz vaskos könyv, mely a Mester nevét hirdeti s lassanként megnyugvás szállott szivébe. Nem, ezeket nem lehet elpusztítani, gondolta, ezek örök életűek, mint maga a természet, mert a természet törvényeire vannak felépítve. A nagy ember lakása tömve volt látogatókkal, kik kíváncsian lesték a beteg szobájából kiszivárgó híreket. — Estig meg fog halni — ezt súgták Tass Mihály fülébe.
