Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1911-03-23 / 12. szám

2

NAGYBÁNYA

tét, amely csak az okos és indulattól ment versengésnek ellentéte — ne vadítsák azt gyűlölködéssé, irigy féltékenységgé. Az igazság ott van, hogy a vidéki ember ép oly tiszta szívvel örülhet, ha látja, hogy Budapest a komoly dologban is Európa metropolisai mellé állhat, mint aminő kevés oka van a fővárosnak sajnálni, hogy Magyarországon a kisvárosi kicsinyességek és nyárspolgári szokások fészkeiből erőteljes, tartalommal biró középpontok fejlődnek.

Egy azonban bizonyos, hogy a főváros tulontuli, a vidék s különösen a fejlődni, haladni akaró kisebb városok kárára történő beczézgetését a városok összetett kézzel nem nézhetik tovább. Korántsem irigységből vagy önös érdekekből.

Adassék meg a fővárosnak, ami a fővárosé, de a vidéknek is, ami a vidéké. De egészségtelen állapot az, hogy az ország minden erőforrását a főváros szívja el a vidéktől. Hiszen a főváros a a legóriásibb áldozatok daczára is csak akkor lesz igazán hatalmas és imponáló, ha köréje a virágzó, fejlődő városok egész raja sorakozik. Egyébként minden nagy alkotása csak potemkin-képet mutogat.

Kevés jóakarattal a vidék iránt csodákat lehetne művelni. Eklatáns példa erre városunk utóbbi előtörtetése, melyet pusztán a maga erejéből tett meg. Hátha még érezte volna e törekvésében az államhatalom támogatását is!

Földosztás.

Márczius 22.

I

Földosztás! Ez a jelszó, melylyel nem egyszer sikerült már a bujtogatóknak a józan ma- ; gyár népet becsapni, sőt véres lázadásokba sodorni.

— Föl kell osztani a papok, meg az urak j földjét, — igy szavalnak a szociálista vezérek, | kiknek nem ritkán maguknak is van jó pár j száz holdacskájuk, melyet persze bölcsen kivennének az általános osztozkodás alól. Mert rég bebizonyított dolog, hogy ha minden ember egyenlő részt kapna a földből, nem igen jutna egyre-egyre több, mint egy-két négyszögöl. Amiből bizony aligha élnének olyan fényesen a tisztelt vezérek.

Nem is földosztás kellene ide, hanem okos, gazdasági politika, mely segítse, gyámo- litsa s ezzel a földművest meglanitaná a helyes gazdasági elvekre, czélszerü földművelésre, a gépek helyes használására stb.

Nincs föld ! — mondják. A munkás, dolgozni szerető ember sem bir boldogulni, mert nem tud földet szerezni, melyből megélhetne. S egyre többet és többet szállít a gőzös Amerika partjai felé, hogy ott görnyesztő bányamunkában, gyilkos gyárak gőzében pusztuljon el ennek az amúgy is kisszámú népnek soksok fia, Nincs föld — nincs munka!

Pedig nem a földhiány az oka a kivándorlás borzasztó növekedésének, hanem egyéb. Első sorban is az, hogy a legtöbb magyar gazda nem ért a föld czélszerü megműveléséhez s igy lassan-lassan pusztul vagyona, mig végre föld nélkül megy Amerikába — meghalni. De más oka is van ennek: nagy baj, hogy a szegényebb sorsú embernek nem igen van pénze arra, hogy földet vásároljon; hitelt pedig, legalább is olcsó, tisztességes kölcsönt nem tud szerezni. És itt kezdődik aztán az egyes helyi intézmények : a községek, városok nagy feladata.

Pár év előtt egy alföldi nagy birtokot perczelláztak, lehetett úgy kilenczezer hold. Ha ezt egyszerre akarták volna egy összegért eladni, a kisgazdáknak alig jutott volna belőle, pedig a nép is jómódú és megbecsüli a földet. Azonban megvette az egész birtokot a község és holdakra felosztva, olcsó törlesztés mellett adta át a gazdaközönségnek, úgy, hogy az uj birtokos alig fizetett évente többet a földjéért, mint hogyha bérbe vette volna ki s pár év alatt mégis csak az övé lesz a föld. De két hónap alatt mind a kilenczezer holdnak akadt is gazdája.

Ez, vagy ilyesforma volna a helyes módja annak, hogy a magyrr nép végre földhöz jusson. Csakhogy ehhez első sorban rendezett hitelviszonyok, továbbá fejlett szocziális érzés kellene. Ha ezek megvolnának, bizonyos, hogy csakhamar megszaporodna a földosztásra váró birtokok száma; mert a nagybirtokosok közül sok bizony szívesen megválnék földjétől, ha csak tudná, hogy biztosan és jól túl tud rajta adni. És igy aztán arra termett kezekbe kerülne a föld megmivelése és a magyar gazdaosztály tényleg azzá lenne, amivé lennie való1911. márczius 23.

ban kell: a nemzet főerejét és alapját képező igazi középosztálylyá.

Vau azonban a magyar társadalomnak még egy nagy hibája: nincsen meg benne a kellő megosztás földmivelő és ipari munkások között. Pedig a föld termése magában véve holt kincs, ha nincs, aki feldolgozza, értékesitse. A föld adja a nyersanyagot, az iparos hasznosítja azt. A búzát malmok őrlik lisztté s a lisztet pék süli meg. S igy van ez az állati termékekkel is.

Nálunk az ipar mindeddig mostoha gyermek volt. Nem volt elég ipari munkásunk s aki volt is, többé-kevésbbé a nyomorral küzdött, mig munkáltatói az ő bőrén meggazda- I godnak. Így eshetett meg aztán, hogy mig a íőld- j munkások józanabb körében a nemzetközi szo- czializmus maszlaga nem tudott mélyebb gyökeret verni, addig az ipari munkásokat csaknem teljesen hatalmába kerítette. Pedig az ipar és föidmivelés két testvér, kik egymást segítve, mindketten jobban boldogulhatnak, mig a széthúzás által mindegyiknek ereje gyengül. Érdeke I és pedig fontos érdeke tehát a gazdának is,

I hogy jó olcsó és megbízható magyar ipari mun- I kák készüljenek.

A házi ipar itt eleinte sokat segit, sőt ! egyes iparczikkekben még többet is használ,

! mint a hivatásos iparos munkája. Azonban fejlődöttebb viszonyok közt nélkülözhetetlen a rendezett hivatásos iparos-osztály. S minthogy ! semmi sem lesz magától: ezt is úgy kell nevelni, segíteni, hogy jobban talpra tudjon állni.

Tass megindultan lépett be a szobába s megállott a beteg ágyánál.

Az tüstént megismerte s kezet nyújtott neki.

— Isten hozta kedves barátom, már attól féltem, hogy megkésik. Bár ma olyan frissnek és könnyűnek érzem magam, hogy ha a doktor nem nézne olyan kétségbeesett, arczczal rám, azt hinném, hogy még felgyógyulhatok. Vájjon nem tévesztette el az idői, kedves doktor ur? Nem ajándékozhatna még néhány napot? Nagyon jól fel tudám használni.

Az orvos mosolyogni próbált.

— Ha tőlem függne, professzor ur, nagyon szívesen. S végre is minden lehetséges. Magam is azt hiszem, hogy tévedtem.

— Nagyon siettet, kedves doktor. Csak nem akar szobrot az ellenségeimtől ? ügy mint Hadrián császár orvosa, kinek a csázsár halála után szobrot állítottak a rómaiak ezzel a felírással: A haza megszabaditójának. Az orvos mindig hálát érdemel és köszönetét. Ha a beteg felgyógyul, a betegtől, ha meghal, az örököseitől.

Tass elbámult. Ez az ember halálán volna? Akinek beszéde ilyen élénk, szelleme, emlékezőtehetsége ilyen friss? Aki igy játszik a halállal? Nem, ez tévedés. A haldokló komolyan veszi a halált. Az orvoshoz fordult.

— Én is azt hiszem, doktor ur, hogy a Mester rövidesen jobban lesz.

Az orvos sértődött mosolylyal válaszolt.

— Ön jobb orvos, mint én, mert ön derűt és életkedvet öntött a mi kedves betegünkbe. A professzor ur beszélni akar önnel, én tehát egy félórára magukra hagyom önöket. Remélem, mire visszatérek, jó hírrel fog szolgálni.

Mikor az orvos kilépett az ajtón, a beteg Tasshoz fordult.

— Ne áltassuk magunkat kedves barátom, tudom, hogy én még ma meghalok. Tudom, hogy ez a látszólagos frisseség, ez a jó érzés, az utolsó fellobbanás a nagy nyugalom előtt. De hát ne beszéljünk erről, ezen úgy sem változtathatunk. Használjuk fel a hátralevő kis időt hasznosabb dologra. Tudja, hogy utolsó munkám, melyen tiz év óta dolgozom, még befejezetlen. Szeretném, ha ezzel megajándékozhatnám az emberiséget. Ebben akarom közkincscsé tenni a legmélyebb, legtermékenyebb gondolataimat, mely hivatva van, hogy uj életet teremtsen az emberiség számára. Nekem már nincs időm a munka befejezéséhez. Azért kérettem, hogy ön irja meg e munkát. Egyedül ön képes erre.

— Óh, .kedves Mester, e munkát önnek kell befejeznie. Önnek meg kell gyógyulni, mert nem végezte be feladatát. Hogy volnék én képes önt

helyettesíteni ? Az én kis tehetségem az ön lángelméjét.

— Tehetség ? Lángelme ? Higyje meg, hogy nagyon keskeny hid választja el e kettőt egymástól.

— Tudom. De e keskeny hídnak nagyság a neve.

— Nem, hanem szerencse. Szerencse, véletlen, kedvező körülmények teremtik a tehetséget azzá, amit lángelmének neveznek az emberek. Higyje el, hogy az átlag fölötti emberek közt nincsenek olyan nagy különbségek, mint az eredmények után képzelik az emberek. A talentum keres, a zseni talál. Ez az egész különbség. Nekem elhiheti, hiszen engem lángelmének csúfolnak.

— Az is, Mester. S elméjénél csak a szerénysége nagyobb. Hogy lehet kettőnket összehasonlítani? Nemcsak az elménket, hanem az életünket is. Önt, aki egész életét egyetlen czél- nak, az emberiség boldogitásának szentelte, ki soha önmagára nem gondolt, velünk apró emberekkel, kik csak magunkkal, a magunk apró czéljaival, sikereivel, örömeivel törődünk egész életünkön keresztül.

A Mester ráfüggesztette komoly, okos szemeit Tassra s csöndesen mondotta:

— Mondom, hogy az emberek mind egyOlcsó és Hifii bevásárlási lorrás!

Alapittatott 1894-ben.

i

Ajánlja dúsan felszerelt raktárát az összes hires gyártmányú órákban. Nagy választék arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban.

HÍREK.-A- XTL'Ü.lxa.ZELfi.BÄg-.

— Ünneprontók. —

Márczius 16.

Lobogó erdő a házak ormán, nemzeti szinü kokárda öregek s ifjak mellén, kikölcsönzött diszmagyarban feszengő szónokok a honvédszobrok tövében, pezsgős poharat emelő orátorok a polgári és nem polgári körök ünnepi lakomáin : im igy ünnepük ma a szabadság hajnalpirkadá- sának évfordulóját mindenki által láthatóan. Felleghasogató álpáthosz, üres bombasztok, értéktelen szóvirágok, nevetséges műhazafiság, hazug érzések, alkut váró, ágiós lelkesedés: ezek a jellemzői a mai ünneplésünknek És van bátorságuk hazafiságról, testvériségről dörögni, akiknek a hazafiság üzlet; akiknél a testvériség az egyenlő vagyonnál, egyenlő rangnál kezdődik; van bátorságuk idézni azok szellemeit, akiknek