Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-12-22 / 51. szám
^TXXX. évfolyam ISIO, deczemloer Ixó 22. 51-lk szá.m. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések fölvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. Békeség velünk! Deczember 21. Ünnepel az egész világ. Felharsan a templomokban a szeretet zsolozsmája, a hivő nép lelkes éneke. Mindenki' siet íe- róni a hála adóját istenének s békés nyugalmat kérni önmagának. Mindenki érzi, még az a büszke tudós is, ki az ész istenségét hirdeti s a materializmus elvét vallja, hogy le kell rázni magáról a köznapiságot, ünnepelni kell. Hisz akinek születése napját tartjuk, kinek emlékét megelevenítik a templomokban, a gazdagok és szegények házában, ki két ezredév csodálatának, imádatának s hódolatának tárgya, ki hódításait a szegényes, kopott jászolnál kezdte meg: Isten fia volt. Elhallgat ez ünnepen a bölcselkedő ész, mely Jézusban csak egy világot átalakító filozófust ismer. Megpihen a fürkésző gondolkozás, mely Isten titkaiban megoldási keres. Megdobban a kétkedő szív, mely oly sokszor tagadta meg a föld és ég hatalmas Alkotóját. A pan- theista megnyugszik e napon az egy istenség fönséges eszméjében; a materialista nem köti elveit a föld rögéhez; a rationalista látja az áhítatot, hallja a felcsendülő dicshimnuszokat és saját tanában kételkedik. Ünnep van! Isten jött közénk! Isten lett emberré! Róma lázasan hordja Paros, Lesbos rózsamárványait, hogy palotái ragyogjanak; Libanon ezédrusát, hogy ékítse termeit; Afrika rabszolgái vért izzadnak szolgálatában. Pedig a királyok királya a verőfényes messze keleten, az istáló rongyos jászolában fekszik. Kortársai gőgös henyélésben, eltunvult érzékiségben, falerni bortól gőzölgő fővel készülnek a jövendő kereszténységgel megvívandó nagy küzdelemre. A forum romanum merész boltivei alatt nagyban folyik a cicerói szónoklat, világrészekre szól a vásár, hol ember, állat életben tárgya az alkunak. Óriás czirkuszaiban tobzódó a mulatságvpalo- táiban fékevesztett a szenvedély. Ő nélkülözések közölt edzi magát a küzdelemre; szól és ajka nem mézes, de lángra gyújt és szavait csodálkozva hallgatja mindenki. Nem isteníti e föld porát, a mindenható pénzt; nem az eget verő tudománvt hirdeti, a mindenkit elbűvölő művészetet magasztalja, de mindent felölelve boldogságot, Békességet hozott a földre. Egy szegény, igénytelen zsidó városka oda áll az egész világ büszke ura: Róma mellé, rettegett hatalma, legyőzhetetlen hadserege, csodaszépségü palotái, méltóságában, bölcseségében bámult szenátusa, csaknem az egész világon végiglengett lobogói mellé s oly dicsőség árad köréje, minőt költők, szónokok, művészek nem is álmodhattak addig, A békeség angyala ma lejött közénk. Dicsőség neki! Ha ez a béke itt állandó lakhelyet vehetett volna! De mit látunk? A harcz, a küzdelem azóta fokozottabb. Az irigység, a gyűlölet nem nézi a jellem tisztaságát, hanem ráveti a rágalom szennyét, mint a pók a fonalát a hófehér falra. Nem a jót keresik, hanem egy hibás szót, egy elhibázott tettet, hogy rárohanjanak, mint a tél utasára az éhes farkasok. Ember embertársa után les- kelődik. A tudós kicsinyli a más tudományát; a művész nem becsüli a más tehetségét; a társadalmi osztályok között rengeteg a betöltetlen ür, kinek pár koronával többje van, lenézi azt, aki csekélyebb javadalma Keresem a békességet az üzleti világban. Ott is mindenki ellenfél; a nagy ipar a kisiparost teszi tönkre, a közérdek magánérdekké aljasul; szolgalelkü hódolók epedue A ZíSt írnokok mosolyáért, akik csak azt szeretnék, ha a tömegnek egy feje volna, legalább egy csapásra leüthetnék azt. A szabadelvüség csak üres frázis a bók és hajlongás s a hatalom éreztetése a mai kor irányelvei. Keresem a boldogságot a társadalomban s találok meghasonlást, rágalmat, lenézést. Keresem a családban, de ott folyóton panaszkodnak a szülők gyermekeik ellen, a testvér harezot viv testvérével s a gyermek nem becsüli szülő anyját, apját. A „Nagybánya“ tárczája. j Elmulasztott csók. Irta: Vérteey Gyula. Yállamhoz simult válla, Folyt a lázas beszéd. Csókoltam tüzes ajkkal Parányi kis kezét. A csillagok ragyogtak, E szép angyalszemek — Mintha intettek volna, Hogy bátrabb ne legyek! Egy fürtje arczom, érte S a selymes, puha haj Gyújtott, miként a szikra, Kőzet volt már a baj; Ajkamon egy forró csók, Ajkán egy halk sóhaj — A vérem forrott, égett, A láz, vágy elkapott S a karjaimba zártam A reszkető rabot. 8 nem volt az ajkaink közt Osak gondolatnyi, tér — De ostoba legénynek A sors kegye mit ér! Ajkamon a vágy izzott Az ajako, után — És csak kezét csókoltam Illedelmes bután. Sok, sok év múlt azóta, De most is siratom — Az el nem csattant csókot 8 büntelen tavaszom . . . A betyárok czimborája. Szeged városnak tizennégy mért föld óriás birtokát az ezernyolezszázas évek elején nem szeliditették, nem ékesítették a gyümölcsfákkal, szőlőkkel körülbokrétázott tanyák ezrei. Puszta volt a puszta. Jegenyefák nem bólogattak a szép fehér, sorrendben sorakozó tanyaházak mellől. Vad pusztán füstölgőit nehány betyárcsárda kéménye. Leginkább pásztorkarámok képezték a szellős tanyahelyeket s a szegedi tizennégy mért- földnyi pusztán virágzott az ős pásztorélet fattyúhajtása, a betyárkodás is. Ami nem is volt csoda, mert roig Kotolár pusztai kapitány fegyveres legényeivel meg nem telepedett a pusztán, addig a »hadnagyok« csupán potyázgatni járogattak ki. Már a Kofolár kapitány kinnlakása idején Popán Jóska volt a leghirésehb szegedi betyár. A Popánoknak az akasztófa volt a családfájok. Minden tíz esztendőben fel-felkötöttek rá egy Popánt . . . Szeged városnak meg Dianovszky ur volt a főkapitánya. Hatalmas ur volt. A budaiutón feküdt a kúriája s midőn egyszer megszaladt a Tisza s gátat szakított a Sörházkaszár- nyánál, a budai-uti kúriától a városházáig lábas hidpallót vertek, hogy a hatalmas főkapitány száraz lábbal járhasson a hivatalába. Ilyen első ember volt a városban Dianovszky. Kinn a pusztán meg Popán Jóskát tartották az első betyárnak. A »fekete ördög«, köznyelven s hátmegül igy tisztelték Popánt, aki csúnya volt, mint a született ördög. Rücskös, fekete arczát nagy sebhely-forradás éktelenitette. Pandurkard nyoma volt az az éktelen forradás! No de a fűbe is harapott az a pandúr! A pandúrokon mindig kifogott Popán. Mintha valóban az ördöggel czim- borázott volna Popán, midőn üldözték, mindig nyoma veszett. Mintha valamely ördög sugdosta volna meg neki a pusztázók cselvetéseit, mindig előre megneszelte a fenyegető veszedelmet. A sok kudarezok, felsülések, hiábavaló hajszák miatt már Dianovszky főkapitány is többször megkorholta, lebecsméreite a hadnagyokat és Kotolár pusztai kapitányt. — Okosabb, ha tyúkot ültetnek kendtek — zsöríölt a kapitány — hahogy egy betyár mindig túljár eDnyi emberen. Kotolár fülig pirult s reszketett az indulattól a sugár bajusza: — Nem fekszem vetett ágyba, ameddig farkasguzsba nem kötözöm azt a feketepofáju zsiványt! A főkapitánytól elmenőleg ilyen szigorú fogadást tett Kotolár. És a hab kiverte a pandúrok lovát, napokon át folyton tartott a kérlelhetetlen
