Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-01-20 / 3. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. január 20. hegyek között fekszik s már a rósz és fölötte nehéz közlekedési viszonyok, a tengelyen való szállítás oly terhekkel sújtják a kohósitandó ér- czeket, hogy már a szállításnál a remélhető jövedelem egy tekintélyes hányada elveszett. A magánbányászat e nagy kárát és súlyos terhét még inkább fokozza az a mostoha elbánás, melyben a magas kincstár részéről az érez beváltásánál részesül. A kincstári kohóhivatal ugyanis minden métermázsa érez után »igazgatósági hányad« czimén 30 fillért szed a magánbányászattól, tekintet nélkül arra, hogy a kohósitandó érez minő éreztartalmu, értékes vagy kevéssbbé értékes s a kerü költségeket is alig fedező ércztartalom- mal bir-e? Hogy ez az igazgatósági hányad az évi zárszámadásokban minő tekintélyes összeggel szerepel, csak az 1908, évi zárszámadásokra utalunk, melynek számsoraiba az igazgatósági hányad 21.970 korona összeggel van beillesztve. S hogy e sérelem még teljesebb legyen, ez az összeg nem is a kohóhivatal, hanem egyenesen az államkincstár pénztárába fizettetik be s igy már eleve ki van zárva annak a reménysége is, hogy az elért és kimutatott jövedelemből a magánbányászat a beváltás arányaiban részesülhessen. Midőn az volna csupán az egyedüli egészséges állapot, hogy a magas kincstár a magánbányákból kohósitás czéljából a kincstári kohóba szállított érczeket csak oly terhekkel rója meg, melyek a kincstári bányák érczeitől is vett beváltási hányadokat a kohó üzemköltségeit fedezzék : nem sok szót kell vesztegelnünk arra, hogy az igazgatósági hányad czimén kirótt jutalék szedése minő igazságtalan s minő aránytalan terhekkel sújtja a magánbányászatot. Hiszen az állam horribilis nagy áldozatokat hoz a közjövedelmekből egyes régi iparágak föl- lenditésére, uj iparágak megteremtésére, csupán a bányászat volna az, melynek pedig históriai jelentősége van hazánkban, mely teljesen nélkülözni volna kénytelen az állam gondoskodó istá- polását?. Nem kissebb sérelme a magánbányászatnak az, hogy a kohóhivatal a beváltmány után kamatelőleg czimén két százalékot ró ki s ezzel oly illegális többletet ér el, mely többlet az 1908 évi zármérlegben 43,824 K 16 fillér összeggel szerepel. Ily tekintélyes összeg pedig csak úgy érhető el, hogy a kamatelőleg czimén kirótt százalékok egyáltalán nem fedik a beváltmány értőkének számításba vett kamatozatlan idejét s előáll a lehetetlen helyzet, hogy kamalelőleg szedése daczára a magánbányászat csak egy-két hó múlva kapja meg beváltmánya értékét, tehát kamatot fizetnek egy időre, amely időre még semmit sem kaptak, a kohóhivatal pedig kamatot számit oly időre is, amidőn ő már régen megkapta a beváltmány értékét. S a kamatelőleg czimén kirótt százalékok »Falibus omnibus nos hujusmodni bona tua, titulo novae donationis daremus et conferemus.» Pál ur önkéntelenül magára kapta az ott talált ruhadarabokat s félig őrülten rohant ki szobájából, de itt jött a java. Hatalmas régi módi nemeslak tornáczán találta magát, előtte roppant kiterjedésű udvarral, minőket eddig csak Jósika és P. Szathmáry Károly leírásaiból ismert s hogy a nyílt tornáczon megállott, száz meg száz jobbágy, csatlós, fustélyos és egyéb katonaformáju ember torkából hallatszik: »Vivat, vivat dominus nobilis novus donatarius!« Majd lóra ültetik Pált, akinek pedig határozottan ellenszenves volt ez a sport s pár pereznyi menetelés után széles kupo- láju ósdi csarnokban találja magát, körülvéve rengeteg nemes ember, katona, apród és királyi kiséretbeliekkel, szemben vele egy aranyveretü trónuson ülő fölséges alakkal, ki siri csendben ünnepélyes lassúsággal szól hozzá: »Nos, Matthias, Dei gratia Rex Hungáriáé, Dalmatiae et Croatiae, praesentibus salutem!« Pál urral forog a világ. — De kérem, mit akarnak tőlem? — »Ne stultisset!« súgja fülébe egy erélyes hang, a fölséges király pedig folytatja : »Nos hoc regnum et omnes ejus pertinentes incolas, quibus hoc regnum utebatur temporibus praecessorum nostrorum, conservabimus et tenebimus.» — Vivat, vivat!!! — harsognak a jelen- levőkl de Pál barátunk se veszi tréfára a dolgot, ész nélkül rohan kifelé a nagy csarnokból, futva ut, amig csak egyedül nem találja magát egy is az államkincstár pénztárábs folynak be, pedig ha már kamatelőleget kell fizetnünk, az ily utón elért beváltmányi többletnek az volna a rendeltetése, hogy e többlet a beváltmányhoz arány- lagosan a beváltók között felosztassék, ha a kohó vesztességgel nem dolgozott. De a magánbányászat nemcsak a kamatelőleg czimén szedett százalékokból nem részesül, de nem részesül ama elért jövedelmekből sem, melyek nem az államkincstár pénztárába folynak be, hanem tényleg a kohó természetes nyereményét képezik. Mert mi történik ? A kohóhivatal 1908. évi zárószámadásaiba épületek felitar- tása czime alatt 73.000 koronára rugó tekintélyes összeg van beállítva. Vájjon van-e a világon oly nagy arányú épület, melynek évi fentartási költsége 73.000 koronába kerülne? Nincs! Még Fer- nezelyen sincs, pedig a kincstári kohók és mellék- épületeinek teljes jókarban tartását készséggel elismerjük. De a nagy tétel mégis be van illesztve a zárószámadásba épületek föntartása czimén. Csakhogy a világosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy itt egy kis tolihiba történt. Ez a nagy összeg nem épületek föntartására hanem, teljesen uj épü.etek — tiszti lakok — emelésére fordittatott s igy ismét előáll az a lehetetlen helyzet, hogy abból az elért jövedelemből, melynek egy része teljes joggal a magánbányászatot illette volna a beváltás arányaiban, oly épületek emelésére fordittatott, melyek telekkönyvileg is a magas kincstár tulajdonát képezik s a melyekhez a magánbányászatnak sem tulajdonjogilag, sem a jövedelmezőség tekintetében semmi közük sincs. S ez az anomalia nemcsak az 1908. évi zárószámadásokban nyilvánul meg, melynek adatait találomra kaptuk ki, hanem föltalálható az bármely év szárószámadásaiban is. S ennek az anomáliának csak természetes folyománya az, hogy az ily eldugott, illegális tételek miatt a kohóhivatal jövedelmet fölmutatni alig tud s igy a magánbányászat jogtalanul elesik azon összegektől, mik a fémkezelósi többletektől aránylagosan megilletné. A 30 filléres igazgatósági hányadot, a beváltmány utáni két százalékos kamatelőleget nyomon követi a csétermázsánként szedett 32 filléres kohó közköltség, majd a métermázsánkint 4—6 koronára rugó olvasztási költség, végül pedig a próbák tetemes költségei. A közköltség és olvasztási költség szedésének méltányosságát és jogosságát szívesen elismerjük s ha e két tételt mégis sérelmeink között emlegetjük, annak oka a gyökereiben megváltozott szocziális és munkásvissonyokban keresendő. Ezelőtt két-három évvel bányavidékünkön az összes kincstári bányák munkásai között általános vagy részleges sztrájk tört ki, amelynek az lett a következménye, hogy a magas kincstár kénytelen volt munkásainak bérét mintegy ötven százalékkal fölemelni. Ez a bérfelemelés nem suhanhatott el nyom nélkül a magánbányák munkásai fölött sem, kik csakhamar hasonló követelésekkel állottak elő, miket teljesíteni kellett, hacsak a sokkal szerényebb eszközökkel dolgozó és keserves helyzettel küzdő magánbányászatot még egy sztrájk mozgalom megrázkódtató hatásának s a munka beszüntetés súlyos következméuyeinek kitenni nem akartuk. így is a bányahatóság adhatna számot arról, hogy a szocziális hullámverések hány magánbánya ajtaját csukták be örökre, melyek a változott helyzettel nem voltak elég erősek megküzdeni. Mert a fémbányaipar helyzete egészen különleges. Mig bármely más ipar terén az emelkedő termelési költségek áthárithatók s át is hárítják azokat a fogyasztókra, addig a bányaipar terén az üzemköltségek növekedése tisztán és egészben a termelőt sújtják, mert a termelő a termelt érc fix-áraival állván szemben, az üzemköltségek még hányadban sem hárithatók át. a vevőre. Ily kétségbeesett viszonyok között honnan is remélhetne a magánbányászat istápolást, támogatást, ha nem az államtól, melynek épen a bányászat egyik legdusabb bevételi forrását képezi. Elősorolt sérelmeinknek mintegy koronáját képezi az a méltánytalanság, mely a réz beváltásánál nyilvánul meg s mely megdöbbentő perspektívában mutatja be azt a kalmár szellemet, meiylyet atyai istápolás helyett fejlődő rézbányászatunk szemben találja magát. Általánosan elismert dolog, hogy a réznek árát kizárólag a londoni piacz irányítja s az ott megállapított rézárak mértékadónak az egész világ rézbányáira nézve. Mértékadóak ez árak tehát a magyarországi réztermelésre is. E világfelfogásnak az volna a természetes konzekveneizája, hogy a Magyarországon termelt rezet is a londoni árak szerint váltsák be s a fuvar és vámköltséget pedig az eladásnál a vevővel fizettessék meg. De nem egészen igy, vagyis végző eredményében nem igy történik. A kohóhivatal a réz beváltásánál a londoni árakat veszi ugyan mértékadóul, de a londoni árakból a beváltó terhére levonja a fuvar és vámköltségeket. Midőn pedig a beváltott réz eladásra kerül, a magas kincstár ismét a londoni rézárakat veszi mértékadóul, de a vevő terhére hozzászámítja a fuvar és vámköltségeket is. Vagyis egy rókáról két bőrt nyúz le a beváltó és vevő karára, de a maga hasznára. Még világosabban szólva, a kohóhivatal úgy váltja be a rezet, mintha a beváltás Londonból történnék, az eladó terhére számítván a fuvar és vámköltségeket s úgy adja el, mintha Londonba adná el, de most már a vevő terhére számítván a fuvar és vámköltségeket. A színtiszta valóság pedig az, hogy ugv a rézbeváltás, mint a rézeladás Marendőrformáju pasassal, olyan helyen, honnan absolute nem tudta magát tájékozni. — Ugyan barátom — szólítja meg az. idegent — szíveskedjék megmondani, hol találom a legelső villamos felszállót? — Quid vult Domine Magnifice? — Pokolba a latin beszédetekkel, magyarul beszélj, a villanyos felszállót kérdem! — Kegyelmed talán a boszniai vajda őnagy- ságának udvari bolondja, hogy tőlem, szegény custos urbalistától ilyen vadakat kérdez? — Hallod-é ember, legalább azt mond meg, milyen nap van ma? — Ma épen Urunk Jézusunk 1474-ik esztendejében Pünkösd havának harmadik napja van ! — öregapád füle! Hát aztán hol vagyunk most ? — Nemes Budavárának inferiorus com- pussán! — Hát hol van a Lukács- és Császárfürdő, hol ez óbudai villanyos megállója, meg a halászbástyái feljáró ? Bökd ki, mert mindjárt beléd eresztek egy Browning-golyót! — Quod deus avertat — válaszol a custos, de már kötözi is Pál barátunkat a segítségére érkezett custos-társaival s még mielőtt Pál ur eszmélhetne, az urbalis gubernator nemes ispánja előtt áll ad audiendum verbum. — Hogy hívnak frater? — Bökönyi Pál a nevem. — Mikor és hol születtél? — 1880. aug. 1-én, Budapesten, a Rökk Szilárd-utczában. — Megvagy bolondulva? Custos, vágj vagy tizenötöt azokkal a mogyoró fascesekkel erre az eszelősre, hadd józanodjék! Pál ur elvesztette eszméletét s néhány perezre elalélt volt. * Ismét ébredezni kezd s ime, senkit sem talál régi környezetéből. Egy huszadik emeleti lakhely magas szobájának kellős közepén, egy levegőben lógó hintaszékben pihen s nyögésére megnyílván a jobboldali fal, egy durva, kék vászonruhás ember kiált be rajta: — Siessen uram, már két órát késett napi munkájától s ma még épen huszonöt tonna telített felhőt kell a Wagner-féle szabadalmazott felhőpréssel cseppfolyóssá megsüritenie, hogy mintegy 2 holdnyi területre jótékony esőt varázsoljon. — Fe-e-el-hőt sü-ri-teni, jó-té-kony esőt vará-á-zsolni! I! ... de hiszen kérem, én könyvelő vagyok a Berger és Társa czégnél, nem pedig felhőpréselő ! — Könyvelő?! hahaha... haha... könyvelő 2536-ban, no ez ugyan jól adja; hát mire valók a Lakner-féle levelező, olvasó és számoló automaták? Hahaha ... jó vicc; kedves bácsikám, jobb lesz, ha rögtön siet a Milles-féle repülőgépére és igyekszik 25—30 perez alatt az Orion és Iris
