Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-04-21 / 16. szám
■'vT'IH- évfolyam. 3.31.0. április Író 21. lS-ilc szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. , ..... Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. EGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ufcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. „Élni és élni hagyni“. Április 20. Bármennyire szokatlan és idegen- szerű e kifejezés, mindazonáltal találóan jellemzi faji birtokosának, a németnek, érett gondolkozását. Nem csupán mint akiforrott, józan belátás fáklyahordozóját, s más nemzet j szemében az utólérhetlen, önzetlen, humánus érzés megteremtőjének hű példáját mutatja be magát a német e röpke j gondolatban, de eredményében szép és ! nemes cselekedetet varázsol szemeink j elé. Ezt bátran követhetjük. Sok mást átveszünk a némettől, de ilyen vagy hozzá hasonlóan nemes czélt szolgáló, népboldogitó eszmét jelentő gondolattól elzárkózunk, mondván fennhéjázva, „nem kell nekünk idegen és különösen nem, ha még hozzá német“. í Valljuk meg az igazat, nem kell ne- j künk kultureszme, mert az úgyis csak „frázis“ — ahogy mindent e szóval szók- | tunk eltemetni. Inkább régi dicsőség, talán egy nem- j zeti hiúságot zengedező dicshimnusz. Ebből megélni egy nemzetnek ma- : napság, emberfölötti vállalkozás. Ez a j gyöngeség kiváltképen a magyarnak spe- ! cialitása. Mert hiszen a többi nemzetiség j rajtunk élősködik, kihasználja Achillesi sarkunkat a maga javára s anyagi, er- j kölcsi jólétben gyarapszik. Tehát ennek a szép átültetett virágnak: „Élni és élni hagyni!“ — nem jó ' talaj a magyar föld. Sajnos a magyar ember csak élni akar, de nem élni hagyni, élni — még a másik megnyomoritása árán is. És mindenben ez az érdek vezeti. Ám ha érdeke úgy kívánja, tud még alázatos is lenni, de csak — fölfelé, inig ellenben lefelé, alárendeltekkel szemben merő gőg, nehogy a féltett tekintély csorbát szenvedjen. Munkában nincs" kellő kitartása, türelemben szegény, d|j: vagyont szerezni rohamosan s könnyüfeszerrel akar, és jelszava inkább: Adj u^m, de—mindjárt! Gavallér, krvagias ^nemzetnek ismer bennünket a világ, pépg sehol a világon nők, férfiak, családok »gymás becsületében nem /gázolnak oly mértékben, s oly lelkiismeretlenül mint Étiálunk. Ttt a leg- megszokottabb időtöltés az emberszólás és becstelenséget moníani másokról — virtus. Ezer éves multunipan e gyógyithat- lan, idült rósz tulaj (te ságaink nem voltak annyira szembeszökőéit, mert kardot forgattunk, miben mesterek, vezetők voltunk. A sértett becsületet vagy az összetűzés bonyodalmait az élesre fent acél csakhamar helyreállította. Most azonban, midőn a békés polgári élet századába jutottunk, régi dicsőségünket magasztaló himnuszok a léifen- tartás malasztját nem csepegtetik lelkűnkbe. Önerőnkből tennünk, munkálkodnunk kell a mindennapi kenyérért. Töltsük be legalább azt a munkakört, mely legjobban biztosítja a megélhetést, az anyagi függetlenséget, ez ut, tér nálunk az őstermeléssel, az ipar, kereskedelemmel való foglalkozás. Az utóbbi évtizedekben óriási változáson ment át minden; az őstermeléssel és hivataloskodással foglalkozó magyarság részére szükek lettek ezek a pályák, illetve kereskedelmi és ipari pályákra is tömegesebben mentek ifjaink. Ez a két pálya az, melyen évezredek óta ápolt rossz tulajdonságainknál fogva nem érvényesülhettünk, sőt a régi csökönyösség az egyesek érvényesülését is lehetetlenné teszi. A kereskedelemhez szorgalom, kitartás, pontosság, bizalom, gőgnélküliség kívántatik, ez pedig nem kenyere a magyar embernek, mert egy ideig csak tűri a munkát is, de ha valamire már felvergődött, nyomon követi a gőg, az urhatnámság, s bár tisztelet ama kevés kivételnek, aki megállja a sarat, mert sajnosán kell tapasztalnunk, hogy eme igazán szép és független pályán babérokat nem aratunk. A magyar kereskedő ha különös véletlen folytán vagyont szerzett, nem arra törekszik, hogy fejlessze, gyarapítsa üzletét, s tekintélye, hitele, szaktudása által előmozdítsa a magyar kereskedelmet és támogassa a kisebb kereskedőket, de kivonja pénzét a forgalomból hiúsága beczézgetésére. A tőke előtt meghajtó emberek által tekintélyes közhivatalba, városi, megyei képviselőségbe jut, feledve A „Nagybánya“ tárczája. A vizsgálóbíró ur. — Irta: Vértesy Gyula. — Az előszobából behallatszott a heves párbeszéd. A cselédem polemizált valami szörnyű borízű hang tulajdonosával: — Nem mehet be, az ur dolgozik. — Nohát ne dolgozzék! Nem érdemes dolgozni! Az élet hülyeség, ha komolyan vesszük! A hang olyan ismerősen hangzott, meg azután ez a filozofálás is érdekelt, kinéztem hát. — Nem tudom elkergetni ezt a csavargót! Az elébb még olyan hangos férfi szemlesütve, szégyenkezve állt előttem. Csakugyan olyan volt, mint valami csavargó. A ruháin látszott, hogy más mértékére készültek, a kalapját is más hordta uj korában, az ingének pedig legfeljebb csak a neve lehetett fehérnemű, egyéb tekintetben semmi köze se volt a fehérséghez; az arczát pedig legalább négyhetes tüske borította, hasonlatossá tevén azt holmi elhanyagolt tarlóhoz. Pirosodó orra alatt pedig — mely pirosság egyáltalán nem tanúskodott a mellett, hogy eme orr tulajdonosa megvetné az alkoholos italokat — fakó bajusz disztelenkedett, megfakulva, megritkulva bortól, dohánytól. Az egész alak elsősorban komikus benyomást ébresztett, csak szégyenkező tartásában volt valami szomorú, vagy mondjuk bizalom- keltő. A ki még szégyenli magát, az még nem züllött el teljesen. — Kit keres? Mit akar? — kérdem tőle. Szurtos kabátjának egyetlenegy még meglevő gombjával babrálva felelte, azaz inkább viszontkérdezte, tekintetét végre mégis félénken rám emelve: — Nem ismer? Kerekes vagyok. Kerekes Pista. Együtt" jártunk Losonczon. Le is vagyunk véve az érettségi után. Együtt. Milyen szép kép. Megvan ám most is! Pedig kevés holmim van meg. — Te vagy ? Kerekes Pisla ? . . . Isten hozott! — Hát nem kergetsz el? — kérdezte kö- nyes szemmel. — Dehogy kergetlek! Az utczán ugyan nem szívesen sétálnék veled, mig igy nézel ki, de idehaza, pajtás, szívesen látlak. — Köszönöm! De ne állj ilyen közel hozzám. Büdös vagyok a pálinkától. Tudom én, érzem én. Hja, nektek boldog embereknek nem kell innotok, de nekem kell! — Mikor is találkoztunk mi utoljára? — próbáltam Pista gondolatait kissé elterelni a pálinkától. — Tudom is én — felelte durczásan. — No ne haragudj, lesz pálinka is. — Hat év előtt, vagy hét előtt. Szóval régen. Olyan régen, hogy egy-két év nem is számit. Akkor még becsületes ember voltam. Azóta gazemberré lettem. S az olyan mindegy, hogy azóta hogy múlnak az évek. Talán hat éve? Akkor neveztek ki bírónak egy vidéki törvényszékhez. Bár sose neveztek volna. Ott züllöttem el. — Dehát hogy történt? — Egy lány miatt. Ez is hazudik — gondoltam magamban — mint a többi züllött alak. Mind kerít magának valami poélikus hátteret. Pedig hát az elzüllés- nek rendesen két igazi oka van : az egyik ok: a gyomor, ha nem tud meglenni ital nélkül; a másik: az agy, ha nem akar dolgozni. Az elsőről nem lehet tenni, de a másodikról lehet. A lustaság a delirium párnája. Tessék dolgozni s akkor nem keli az alkohol. Ezért nem szoktak engem meghatni az el- züllött alkoholisták meséi. S ezért nem igen hittem az elzüllések regényes hátterében, mert tudtam, hogy igazi regényre ritkán akad az ember azokban a hazugságokban, a melyeket az elzüllöttek elő szoktak adni. Igazi nagy szenvedélyek és szenvedések nem szoktak pálinkában végződni. Megsemmisülni meg lehet azok hatása alatt, de elzülleni nem igen. Legalább mindaddig, mig Kerekes Pistával nem találkoztam, ez volt az én szerény nézetem az elzüllésekről. Hanem mióta Pista elmondta az ő szomorú történetét, hiszek az elzüllések regényes hátterében. — Egy leány miatt — ismételte szomorúan. Hanem a szomorúsága alább hagyott, mikor elővettem a konyakos üveget s töltöttem neki. — Ez már beszéd! Hiába, csak te tudod, mi kell a magamfajtának — azután reszkető kéz-
