Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-12-23 / 51. szám
6 NAGYBÁNYA 1909. deczember 23. és még fehérebbre válik, szinte azt lehetne várni, hogy elsírja magát rögtön. A tetőnek már csak az üszke füstöl, a tűz elmúlt, az udvar azonban rettenetes pusztulás képét mutatja. Fekete gerendák hevernek, a palánkot csákánynyal kibontották a tűzoltók, a kút deszkáját elszedték, a házból ágyat, konyhaedényt kihordtak szanaszét. Hogy el ne égjen. A nép lassankint hazaszéled, hangosan tárgyalja az eset részleteit. Jánosék maguk maradnak. Az asszony még mindig sir. Hangosan, meggyőződés nélkül. De rögtön elhallgat, ahogy Jánosra tekint. János az udvart emlegeti, a rettenetes rombolást, a tatárjárást. Az igazi baj azonban egészen más. A házat eladták még a tavaszszal hatszáz forintért. A ház már nem is az övé, de az uj gazda csak őszszel jön be a tanyáról. János még nem tudja, de már érzi, hogy súlyos jogi komplikácziók következnek. Törvényre, ügyvédekre gondol és bizony, megint csak sírni, sírni szeretne. A tűznek elterjed a hire és a ház uj gazdája másnap bejön a tanyáról. Bevonulnak a házba, beszélnek, számolnak egy órahosszat, azután felkerekednek, mennek a jegyző úrhoz. Itt is soká tart a tanácskozás, de a jegyző ur végre kibogozza, kiszedi belőlük, hogy a különös probléma igy áll: Az uj gazda követeli a házat, úgy, ahogy megvette, régi, de hibátlan, ép nádtetővel. János szívesen megcsináltatná, olyanra, a milyen volt — ez telik a biztosításból — de nem lehet, nem szabad, mert kihirdette a vármegye, mikor három falu leégett, hogy uj fedést csak cserépből lehet csinálni. A cserép pedig drága. Rá kellene fizetni a biztosításra harmincz pengőt. Az uj gazda erre a vállát vonja, neki nem kell cserép. Neki jó a zsupp is. Ha a vármegye parancsol, arról ő nem tehet. János végső elkeseredésében felajánlja a hetven pengőt, amit a biztosítótól kap. A vevő makacsul int, neki a tető kell. A jegyző urnák emberszerető napja van, azt ajánlja, ne menjenek ügyvédhez, mert az egész ház rámehet. Egyezzenek meg. János ismeri az ügyvédeket. A házat örökölte, akkor volt velük dolga. Igazat ád tehát a jegyző urnák, de rettenetes keserűséggel gondolja át, hogy ő a gyengébb, neki kell engedni, ellene van a másik igazsága, noha ő semmit sem tehet arról, ami történt. Haza mennek. János két éjjel nem alszik. Aztán elhatározza magát. Munkához kezd. Egy hét múlva vidáman, pirosán nevet az uj kicsi cseréptető. Jánosék kiköltöznek, az uj gazda elfoglalja a cserepes házat. János megkapja a pénzt. Beköltözik az utcza végén abba a házba, amelyik a feleségére maradt. Kifizeti az adósságát. Jó dolga van. De egyre olyan sápadt, mint akkor délután. Ez igy tart egészen karácsony tájáig. Akkor egy csúnya sötét, szeles estén kigyuladt az uj cseréptető. Az emberek összeszaladnak fázva, félve. Az asszonyok imádkoznak. A pattogó, sikoltozó tűz most igazi, fenyegető veszedelem. Nagy nehezen szétszedik a tetőt. Nagyobb baj nem történt. A csendőrök a tüztől egyenesen Jánosért mennek. Nem lehetett egészen rábizonyítani, de három hónapot mégis kapott valahogy. A telet a városban töltötte János. Az asz- szony előbb sirt, de az ember hangosan, hetykén rákiáltott. Újra a régi volt. Kiegyenesedett, bort ivott. Nekipirosodott, jól érezte magát. Lerázta magáról a régi terhet. Elkergette a fojtogató érzést. És vasárnap a templom előtt vidáman, jó barátsággal fog kezet a cseréptetős, kárvallott szomszéddal. Lengyel Géza. Karácsony est. Picziny, szegényes kis szobába, Besüt a hold halvány sugara. Oly félő csend uralkodik benn, Mintha mély gyászba volna minden. Szegény asszony pihen egy széken, Kis gyermeke fáradt ölében, Rá-rálehel sáppadt arczára: Nehogy megfagyjon a kis árva. Szegény asszony könyzáporára, Felel a kósza szél sirása. Karácsonyest s kenyere sincsen, — Könyörülj rajta boldog Isten! Éffly Mihály. A legboldogabb. Az angyalok egyszer együtt ülének a mennyben és akkor Gabriel arkangyal beszélgetés közben szóla közülök: — Isten megteremtette az embert minden fajtájában s tudom, hogy öröm és szenvedés egyaránt nyílik a teremtmény számára a földön. Tudom, hogy az emberek egy időre, vagy részben boldogok s azután ismét egy időre vagy más részben boldogtalanok, felváltva, mint ahogy a felhők váltakozva kergetik egymást a Nap előtt; tudom, hogy nincs tökéletes, eszményi, örök boldogság a földön; de szeretném tudni, kicsoda mégis aránylag a legboldogabb valamennyi embertársa között ? A többi angyal, aki Gábriel arkangyal körül üldögélt, összenézett, egymás tekintetében keresve a választ a fogas kérdésre. Végre, miután egyikük sem tudott felelni, valaki közülük szóra emelkedett: — Mi sem tudjuk, amit te nem tudsz Gábriel s mi is szeretnék tudni, amit te szeretnél. Legjobb lesz tehát, ha megkérdezzük magukat az embereket és azután Ítélünk az ő boldogságuk felől. Hozassunk tehát magunk elé nehányat a másvilágon élők közül, hogy megmondanák ők maguk, mennyire voltak boldogok és boldogtalanok az életben. Elküldték pedig egy angyalt érettük és ez nemsokára három embert vezetett az angyalok serege elé. — íme — mondotta a három emberre mutatva — kiválogattam valamennyi közül azokat, akiknek beszédéből leginkább Ítéletet alkothattok magatoknak a dolog felől, amelyet tudni akartok. Ez az első, és egy szelíd arczu aggastyánt vezetett elő a sorból — becsületes, erős lelkű és nagv hitü férfiú volt életében, aki sohasem engedett a gonosz csábításainak és sohasem küzködött hiú világi gyönyörökért. Hallgassátok meg, minő boldog volt ez aggastyán a földön! — Én — szólalt meg szerényen az agg férfiú — valóban sohasem futottam hiú világi gyönyörök után, sem pedig a gonosztól el nem csábittattam magamat. Senkinek kárát a magam javáért nem akartam s mindig beértem becsületes fáradozásom g)ümölcseivel. A jó Isten boldog családi élettel is megáldott s hosszú esztendők munkája árán életem alkonyát egy kis anyagi jólét is megaranyozta. Nem panaszkodhattam semmiért sem a sorsomra s most nyugodt lélekkel állhatok meg Isten Ítélő széke előtt, hogy parancsait sem meg nem szegtem, sem pedig ravaszul ki nem játszottam. Én — és itt hevesen bólintott ősz fejével — én valóban boldog voltam az emberek között, mert Isten minden kegyeivel megáldott; de ... Az aggastyán itt hirtelen elhallgatott. Lehajtotta a fejét, mint akinek rósz emlékek jutnak eszébe. Az angyalok, akik eddig szerető figyelemmel hallgattak a beszédét, kíváncsian hajlottak feléje: — De? — Van valami, ami megrontotta becsületes örömeidet, óh halandó ? Az aggastyán fölemelte a fejét és lassú hangon felelt: — Isten látja Ielkemet, semmi elégedetlenség vagy zúgolódás nem volt énbennem az ő fenséges parancsai ellen. Mindig nyugodtan viseltem el a válságokat, amelyeket a boldogság között rám bocsátott s hitvesemnek és jó gyermekeimnek szeretete mindenért bőséges elégtétel volt nekem. De, hejh, keserű dolog az a szeretet boldogságában, amikor az imádott hitvest, a rajongásig szeretett, féltve féltett drága gyermeket kórágyon fekve, lázban szenvedni, vergődni kellett látnom s reszketve kellett gondolnom a pillanatra: nem szakit-e el egymástól örökre a halál? Amikor éjszakákat virrasztot- tam át szeretteimnek testi szenvedései fölött és nem tudtam segíteni, ha a szenvedő azt mondta: fáj s mosolygó arczczaí kellett vigaszt, bizalmat és reményt öntenem a betegségtől csüggedő lélekbe, amikor magam vigasztalan voltam a csapás súlya alatt. Igaz, hogy a becsületes munka, megelégedés, hit és szeretteink szeretete a legnagyobb boldogság ezen a földön, de egy hosszú élet tapasztalatai után mondom, hogy a szeretet egyúttal örökös, gyötrő aggodalom szeretteink egészségéért, boldogságáért, életéért, jelenéért és jövendőjéért. És szeretteinktől megválni a legnagyobb fájdalom az emberi szív összes fájdalmai között. Az angyalok gondolataikba merülve pillantottak az aggastyánra, aki — a földön hátrahagyott övéire emlékezvén vissza — alig birta visszatartani zokogását a gyötrelemtől, amelyet a válás tudata támasztott benne. Gábriel arkangyal végigsimitolta a homlokát és halkan, hogy az aggastyán meg ne hallja, suttogta a körülötte állóknak: — íme tehát a szeretet és becsületesség boldogsága nem az a zavartalan boldogság, a melyet én keresek az emberben. Lássuk a második embert, akit elénk vezettek. Az aggastyán, akinek már nem volt több mondanivalója, hátrahuzódott s előre lépett a három ember közül a második, aki a következőkép szólott : — Én is becsületes ember voltam, mert sem nem gyilkoltam, sem nem loptam vagy raboltam; hanem énbennem mindenesetre több volt a szeretet a világi örömök iránt, mint a tiszteletreméltó agg férfiúban, aki előttem ezen a helyen állott, Énnekem Isten megadta azt a gazdagságot, amelylyel mindent el lehet érni a földön s én bizony fel is használtam kincseimet a magam gyönyörűségére. Semmi örömet sem vontam meg magamtól és mondhatom, sok oly élvezetben volt részem, aminőt ez aggastyán sohasem Ízlelt. De most, miután már túl vagyok az életen, meg kell vallanom, hogy szívesebben éltem volna olyan szerény viszonyok közt, mint ez agg férfiú, csak élvezhettem volna azt az olthatatlan, benső szeretetek amelyről ő szólott. És amikor szeretteim életéért és boldogságáért reszketve kellett volna aggódnom: százszorta boldogabbnak éreztem volna magamat, mint igy, pénzzel megvásárolt mulékony gyönyöreim között. Mert a gazdagság csupán szerencse, de — belőlem is egy élet tapasztalata szól — nem boldogság. Ezzel a boldogtalau ember visszalépett és — mialatt az angyalok ismét tűnődve néztek össze — előlépett, könnyedén meghajolva előttük, a harmadik. — Énnekem — szólott szinte derülten — szintén megvolt a családi boldogságom, mint ez aggastyánnak, de megvoltak világi örömeim is, mint eme gazdag férfiúnak. A családi boldogságból csak addig vettem ki a részemet, amig jól esett s mikor kissé meguntam, más gyönyörűségekkel igyekeztem kárpótolni magamat. Igaz, hogy nem voltak kincseim, mint a szerencsés gazdagnak, de hála Isten’, volt hitelem, csinálhattam adósságot annyit, amennyire szükségem volt. A sors csapásain soha sem tudtam sokat búsulni s ha bánatom volt, úgy hiszem, kötelességet teljesítettem magam iránt: vigasz- talódást keresve az élet uj és uj szépségeiben. Nem csaltam, nem loptam, de valami nagy elveket sem vallottam soha s adósságaimat is csak fölösleges pénzemből fizettem. Az embernek — gondolom — végre is joga van élni, ha már megszületett s azt mondom, nem teszi helyesen, aki nem használja az életet és fiatalságát addig, amig lehet. Most ugyan már mindennek vége, s akikkel annyi kellemes órát töltöttem, alkalmasint hamar elfelejtenek odalent, de nem baj: legalább elmondhatom, hogy eleget éltem. Gyermekeim pedig, akik árván maradtak utánam, majd csak megélnek valahogy. Mert az én vérem olyan, hogy azzal a jég hátán is meg lehet élni. Ezzel még egyszer könnyedén meghajtotta magát az angyalok serege előtt s mint akinek nincs több mondani valója, mosolyogva szintén visszavonult. Az angyalok, akik valamennyien mohó füllel hallgatták a könnyelmű ember beszédét, élénk suttogást kezdtek maguk között, tárgyalva a legutóbb elhangzott szavakat. Gabriel arkangyal pedig, miután egy pillanatig derülten tekintett maga elé, felvillanyozva fordult a gyülehezethez . — Bizony mondom nektek, ez a könnyelmű ember a legboldogabb valamennyi között! Zsoldos László. Túlterhelés. Túlterhelni tudománynyal Magyar embert hasztalan. Tulsáqig csak az lakik jól, Akinek étvágya van. Fém kap csömört, hideglelést, Aki sokat nem evett, Az a méreg nem halálos, Mit az ember be se vett. Zempléni Árpád.
