Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-12-02 / 48. szám

Előfizetési álak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, j Felelős szerkesztő: I Szerkesztőségés kiadóhivatal: Erdélyi-ul 22. szám, hova a negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. , , lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. LGLl MIHÁLY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is A nagybányai festőkolonia. Deczember 1. Az a hir, hogy a nagybányai festő­iskola feloszlik s vándorbotot ragadnak kezükbe azok, kiknek működésével váro­sunk legutóbbi másfél évtizedes története a legszorosabban s a legharmonikusabban összeforrt, mondhatjuk, sokkal kínosabb szenzácziót keltett idegenben, mint épen ez ősi város falai között, mely másfél évtizeden át méltó büszkeséggel avatta czimei közé és viselte a „magyar Barbi­son“ nevet. A köznapi élet tülekedései, a szoczi- ális gondok tulhalmozódása, a közéleti mulasztásoknak gyors és nagy konczep- cziókban való pótlása, másrészt a város jövő pénzügyi helyzetén való töprengés, aggóskodás, mintha megfásitotta volna a sziveket, mintha közömbössé tette volna minden iránt, ami látszatra csak erkölcsi tőkét képvisel, ami a város fináncziális kérdéseivel nem a legszorosabb kapcso­latban áll. És már a legnagyobb könnyűséggel ott lebegett az ajkakon a búcsúszó, mely­nek elhangoztával szép múlttal dicsekvő íestőiskolánk homlokára szénnel és hamu­val ráírhattuk volna: fűit! Szerencsére azonban az a búcsúszó nem hangzott el. A nov. hó 27-én tartott közgyűlést a festőiskola ügyének tárgyalása a legjelen­tősebb s eredményeiben a legmesszebb jö­vőbe kiható közgyűlések közé avatta s mi­dőn a közgyűlés óriási többsége elhatározta, hogy íölépitteti a műtermeket, renovál­tatja a festőiskolát s a pár ezer koro- : nára rugó évi szubvencziót biztosítja, — e ; határozatával oly elismerésre és tiszteletre j méltó emléket állított intelligencziájának, j amely bizonyára hosszú időkre határkő jelzője lesz a város további fejlődésének ! s felvirágoztatásának. A festőkoionia memorandumával I I már a gazdasági s pénzügyi bizottság ! I részletesen és behatóan foglalkozott, nem- j J csak művészi, hanem annak pénzügyi ! kérdéseit is alaposan megvitatta. Erre I vall azon rendkívül és szokatlanul meleg- j j hangú előterjesztés, melyet a bizottság I a közgyűléshez tett s amelyből kiemeljük a következőket: : ... A bizottság javasolja, bogy a közgyűlés ; ! járuljon hozzá a memorandumban előterjesztett j óhajokhoz, melyek a festőiskola fönmaradásának j létföllételeit képezik. Éhez képest mondja ki í elvileg, hogy a kért műtermeket fölépilteti, a I festőiskolát tataroztatja s az évi szubvencziót I biztosítja. j Tekintetes Közgyűlés! A gazdasági s pénz- ! 1 ügyi bizottság teljes tudatában van azon nagy j j ieladatoknak, melyek ez :dő szerint a városi a | I hárulnak s amelyeknek keresztülvitele talán túl- j i ságosan is igen nagy erőpróbára teszik a város ; I teljesítő képességét s hogv ennek daczára a j i bizottság a legkörültekintőbb mérlegelés után j ; mégis elfogadásra ajánlja a memorandumban i foglaltakat, annak oka az, hogy oly kérdéssel i 1 állunk szemben, melynek jeleníősége, fontossága í messzire lulcsap a helyi érdekek keretein s j melynek miként való elintézése méltán kihív- j I hatja a bírálatot. Ismeretes mindnyájunk előtt, hogy Nagy- | j bánya a festőiskolának városunkban való le- j í telepedésével irta be nevét az egész müveit I világon ismert és emlegetett városok nevei közé ; ! ismeretes mindnyájunk előtt azon nagyszerű diadalok, miket a nagybányai fesiők nemcsak a magyarországi, de a nemzetközi tárlatokon is arattak, mely diadaloknak első sugarai Nagy­bányára estek; ismerete? mindnyájunk előtt azon tulontuli versengés, melyet városaink egy- egy festőlelep létesítése körül kifejtenek, horribi­lis áldozatoktól sem riadva vissza, mert belátják, hogy egy ily festőtelep létesítése nemcsak idegen forgalmánál fogva nagy gazdasági, de főleg erkölcsileg oly nagy tőkét képvisel, mely végső eredményeiben túlszárnyalja a leggazdaságosabb befektetéseket is: ily körülmények között teheti-e Nagybánya, hogy évente a legrosszabb esetben is pár ezer koronára rugó kiadás miatt teljesen feloszlani engedje festőiskoláját, mely már másfél évtizede dicsőséggel működik? Mikor más városok egymásou gázolnak át egy-egy eredményeiben még nagyon is kétes festőiskoláért, ugyanakkor mi eldobjuk magunk­tól a már kipróbált, nagynevű mesterekkel di­csekvő s városunknak már ez ideig is sok-sok dicsőséget és hírnevet aratott festőiskolánkat ? Évi pár ezer korona kiadás miatt! Legjobb meggyőződésünkkel állíthatjuk, hogy városunk súlyos helyzete daczára sem teheti ezt meg, hacsak erkölcsileg nem akar önmagán harakirit végezni a czivilizált népek szemében. De azon áldozatok, miket emlegettünk s amikhez a festőiskola további főntarthatása kötve van, csak lá'szólagosak, hiszen a bizottság midőn áldozatokat emleget, kötelességszerüen a leg­rosszabb esetet mérlegeli, azt tudniillik, hogy mindent a városnak kellene fedeznie. Vágyás nem veszi figyelembe az építendő műtermek bérét s nem veszi figyelembe az államtól vár­ható segélyt. Pedig úgy a műtermek bére, mint az állami szubvenczió, mely elől az állam a város áldozatkészségével szemben el nem zár- kozhalik, tetemesen, úgyszólván számba nem vehető minimumra fogják csökkenteni a város által hozandó áldozatokat. Nagy vonásokban ezekben vázoltuk azon kérdés gazdasági, de főleg erkölcsileg kimond­hatatlanul nagy fontosságát, melynek eldöntése előtt állunk. S mi hisszük, hogy a tekintetes A „Nagybánya“ tárczája. Megérzés. fX£|j£;alakinek most — szeretném, szeretném Megsimitani lágyan a haját . . . Fülébe súgni vigasztalón, enyhén : cx£g — Jól sejtettem-e, hogy valami bánt ? Sejtés súgja, nem puszta képzelődés, Hogy valaki most szomorú nagyon . . . Hogy úrrá lett, szivén a fájdalom . . . — Egy édes álma semmiségbe vész. Súgná a szavam, ne csüggedj, remélj ! Csalódás, vesztés egész életünk . . . De Főniksz hamvából életre kél . . . Kell kitartanunk, hittel küzdenünk. A te vesztésed nem pótolhatatlan, Futó felhő csak életed felett . . . Emeld föl bátran, daczosan fejed! Bízz az időben és bízzál magadban. Szeretnék hitet önteni szivébe, Bár ólornsúlylyal tele az enyém ; De más az ő bánata, szenvedése, Mégis fáj könnyet sejteni szemén. Valakinek — ki tőlem távol él — De szivem testvér-érzéssel szeret, Kiáltanám : föl bátran a fejed ! Oly fiatal vagy még, bizzál, remélj! Takács llus. Az utolsó Kapy. — Az Urnák 1703-ik esztendejében történt. — Eperjes város tanácsát, valamint a környék urait, nemességét és lakosságát szörnyű aggo­dalomban tartja vala egy idő óta egy ismeretlen keletkezésű, de kitűnő szervezetűnek bizonyult rablóbanda. A jámbor tótság Isten különös ujj - mutatását látta abban, hogy a 18. század mindjárt ilyen rablóhad féktelenkedésével kezdődjék, a derék városi polgárok azt mondták, hogy ez csupa »tsinálmány« a császári hadak vezetősége, valamint a megbízhatatlan udvari kanczellária részéről, mivel bizony különösnek tartják a becsü­letes burgerek, hogy az az ismeretlen rablócsapat mindig csak a császári hadak számára szállított élelmet és pénzt, a helytartósági hivatal ellát­mányait, Keczer András császári generális ur i termését, gulyáit, no meg aztán a császárhü ; Szinnyei Móricz, Bertóti Elek, az aulikus Meliorier Ödön és Waechter Mátyás ur őkegyelmességeik i ingó-bingó vagyonait szedegeti össze, de azt még I sohasem hallották, hogy valamelyik becsületes i eperjesi vagy környékbeli polgár, gazda, czéhbeli I iparos avagy kalmár embernek csak egy fillérjét I is elrabolták volna. >Bizonyos — mondogatta ! nem egyszer érdemes Molitorisz Gergely uram, i Eperjes város tanácsának egyik tekintélyes s I sedesbeli vezető embere — a császáriak megint kieszeltek valamit, hogy Eperjest és környékét állandóan megszállva tartsák s az általunk keser­vesen összegyűjtött tallérok a sok ingyenélő császári katonát táplálják.« Ilyen s ehez hasonló kommentárokat fűztek az emberek annak a fekete álarezos csapatnak rablásaihoz s vakmerő bravúrjaihoz, mely a kör­nyéket rémületben tartá s a legderekabbnak hitt katonai portyázó csapatot, őrséget vagy különít­ményt is hamarosan lefegyverezgette, ha útjába került ; aztán aki kézügybe került, nem maradt egyebe szegénynek, mint a nadrágja, meg a frakkosan szabott kabátja. Hanem azt már telje­sen lehetetlen volt megállapítani, hogy kikből is állott az a rablócsapat, hol volt állandó tartóz­kodó helyük és mit csinálhattak azzal a rengeteg vagyonnal, kincsesei, amit fentebbi módon a császárhű csapatoktól és főuraktól elszedtek ? Annyit tudtak a kifosztottak és menekültek mon­dani, hogy a támadók vezére egy már őszülő hajú, hatalmas termetű, könnyű mozgású egyéni­ség, aki épen úgy, mint katonái, a többi rablók, a nyakszirtnél lecsatolt s a homlokot is betakaró fekete álarezot visel. Kardjukat olyan biztosan forgatják ezek a legények, mintha mértanilag konstruált gépek volnának s puskáik és pisztolyaik golyói úgyszólván sohasem tévesztik el a czélt. A tanyájukat pedig még gyanítani sem lehetett. Egyszer az enyiczkei erdőben, másszor a héthársi határban támadtak, ismét más alkalommal az aulikus Péchy Ferencz péchujfalusi kastélyát dúlták föl. Semsey Ignácz pedig arról panasz­kodott, hogy a hermányi vadászlakából és tanyá­jából csak az égő pozdorját eresztették szélnek. Egy szó mint száz, úgy látszott, hogy az egész Sárosvármegye hazájuk, meg kellett vallani azon­ban, hogy egész operácziójuknak alfélé guerilla T

Next

/
Oldalképek
Tartalom