Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-06-10 / 23. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. junius 10. nak, kik érzékkel, fogékonysággal bírnak minden iránt, mit a természet keze széppé, érdekessé varázsolt s minket vele megajándékozott. Ez a kis egyesülés vegye körébe az idegeneket, kik szintén érdeklődnek a természet szépsége, gazdagsága iránt s rendezzen társas kirándulásokat vidékünk nevezetes helyeire, ápolva az össze- tartozandóság érzetét, a társadalmi együttműködést s amellett a városnak közvetett anyagi eredményeket is szerezne. A város bizonyára anyagilag és erkölcsileg is támogatna ily irányú egyesülést és segítségére lenne neki abban, hogy az egyes helyekre vezető utakat megközelíthetővé tegye s ott kirándulók részére szükséges védelmi alkotásokat, menházakat stb. létesíthessen. Nyaralóink érdekében kifejtendő társadalmi munkánk első teendője lenne, az eszmének, a turista egyesületnek megvalósítása. Azt követné a többi társadalmi teendő s mindezeket betetőznék a nagy konczepczióju várospolitikai alkotások. Hisszük, hogy a turista egyesület megvalósítása nem marad csupán jámbor óhaj, hanem mihamarabb megalakulva még e nyáron megkezdi fontos missióját. Dobra kerül a magyar föld! Junius 9. Tatár kardnál élesebb az a nyomorult eladósodás, mely a szép magyar főidből évente egy-egy hatalmas fertályt idegen kézre lekanya- rit. Ott tartunk már, hogy néhány évtized múlva dobra kerül Magyarország. Kisgazdáink veszítik legszembetűnőbb módon kezeikből az ősi telkeket. Az ő hitelviszonyaiknak rendezésére, egészséges, erőteljes, biztos hitelszövetkezetek alakítása vidékenként ma a legégetőbb szocziális kérdés. Más segítség már alig jöhet itt számba. Szinte megrémül az ember, ha a a statisztikát olvassa arról az óriási teherről, mely Magyarország tejjel-mézzel folyó földjét nyomja. A magyar föld értékét 10 milliárd koronára becsülik s ennek az értéknek 70 százaléka adósság. Ma ugyanis a magyar földbirtokra nehezedő teher 7 milliárd koronát tesz ki, mely 6 százalékkal számítva, évente 400 millió korona kamatot jelent. Más szóval: a föld már csak névleg a birtokosé, az igazi földtulajdonos a tőke, a föld- mives már csak rabszolgája annak. De a jelzett statisztika csak a betáblázott adósságokat mutatja. Hol vannak ezenkívül a gazdáknak a váltóadósságai, magánosoknál levő privát tartozásai, melyek szintén milliókra rúgnak és melyek még a nyilvános adósságoknál is jobban nyomja a gazdaember vállait. És ezt az adósságot megdöbbentővé teszi még az is, hogy nemhogy fogyna, hanem körülbelül évi 200 millió koronával növekedőben van. Szörnyű elgondolni is, hogy Magyarországon évente majdnem 2000 család lesz koldussá az adósság súlya alatt való összeroskadásban. Ezeknek kilencz- tized része magyar kisgazda. Szomorú jelenségek ezek, de hát az első vigasztalás az, hogy más országokban is igy van. Angliában is, Ausztriában is, Olaszországban is, hol mindenütt 60 százalékra számítják a föld terhét. Egyedül Poroszország dicsekedhetik azzal, hogy a földbirtok értéke nálok félig sincs eladósodva. Van azonban egy körülmény, ami nálunk a dolgot súlyossá teszi, az, hogy az adósságteher nálunk egyenlőtlenül van elosztva, csekély kivétellel a közép- és parasztbirtokra esik. Arra az osztályra, melyre valamennyi osztálynál jobban ráillik ez a szó, hogy »államíenntartó osztály«. Ha ezen az osztályon nem segítünk, de mihamar, a szó szoros értelmében elvérzik a haza, mert ugyan mi marad hátra a tönkrement kisgazdának a kivándorlásnál. Segítsünk tehát, támogassuk ezt a kifosztott és nyomorba jutott osztályt, hogy boldogulását ne a haza halárain kívül legyen kénytelen keresni. Tőke telte tönkre kisgazdáinkat, — gyógyítsuk meg őket tőkével, de oly tőkével, mely nekik átok helyett áldás legyen, mert a pénz az egyiket megöli, a másikat élteti, aszerint, amint bánnak vele. Ilyen segítő tőkét vélnek némelyek feltalálni az úgynevezett »földieher- mentesités«-ben. Sokat beszéltek és manapság is beszélnek róla, majd minden 5 — 10 évben felszínre kerül, mint komoly érv, de hát csak olyan szociológiai ideál, holdvilágból fonva, mely az élet rögein szétszakad. Komoly szociológusok kimutatták megvalósilhatatlanságát, mert épen nem alkalmas kisgazdáink hitelviszonyainak megjavítására. Egyedül a hitelszövetkezet az, mely képes ismét talpraállítani népünket. Tetterős jelszava legyen: — különösen a vidéki intelligenciának — alakítsunk hitelszövetkezeteket! — Nagyságos asszony ? — Igenis. Bocsánatot kérek . . . Hej, nem hittem volna, nagyságos ur, nem hittem volna... — Halgass! Elég! Hat órakor légy kész. Várj a puskáddal a szérüs kertnél . . . Duplára töltsd meg. Addig pedig szót se I Mehetsz. Andor ledőlt a divánra. Hát ennyire jutott! Hűtlen lett a halotthoz, mással lépett ismét oltár elé . . . És most azt a nevet, melyet előbb Gzeczil viselt, az ö becsületes nevét meggyalázza Ida! Volt egy Szántó Andorné, akit a női magasztosság példaképének ismert mindenki, aki elölt leborull a férj és leborult a ház minden vendége ... És van most egy Szántó Andorné, aki mar az első esztendőben a szégyen posványába merült, aki rutul visszaél a férj bizalmával, ő, az elhunyt legjobb barátnéja! . . Azt hitte, megfullad Andor. Harag, bosszú rohanta meg. Keze ökölbe szorult és felugrott, hogy az ablakhoz rohanjon, melyet felszakitott, levegő után kapkodva. Mily édes lesz a megtorlás! De aztán elgondolta, mily nehéz helyzetbe juttatta Idát. Puszta barátságot adott, holott az üde, a deli, a vidám leány szerelmet, szenvedélyt várt . . . Ah! hát ezt a szenvedélyt, ezt élvezi most más ... De ki? Ki az az ember, akivel le kell számolnia ? Ma este, ma este. És Andor sorba vette ismerőseitt, ki is lehet? Csak egy férfival érintkezett Ida gyakrabban. A bánatos Kelecséuyi Elek, akit Hamletnek Többsincs királyfi. Ez esztendőben két gyermeknapot ünnepelt Nagybánya. Az egyiken mi adtunk a gyermekeknek, a másikon a gyermekek ajándékoztak meg bennünket. Az egyiken mi osztogattunk földi javakat a síró, szomorú, elhagyatott gyermekeknek, a másikon ők árasztottak el bennünket mesés kincsekkel: ártatlan, üde lelkűk bűbájos költészetével, verőfényes kaczagá- sukkal és boldog, a múltba visszaröppenő álmokkal. Felejthetetlen, varázsos estét éltünk, a Többsincs királyfi előadása alkalmával. Álomalakokként lebegnek még ma is előttünk azok az édes jószágok, a havasarczu babák, a fehérruhás tündérek és komoly ördögök, akik az elmúlt hét szombat és vasárnap estéjén a mi lelkeinket megigézték, mint ahogy a tiszta, rózsa- ujju hajnal igézi meg a kopár, viharverte róna- ságot. Még most is cseng a dal, a szeretetet hirdető; perdül a szó, pattog a tréfa, lejtik a tánczot frissen s mintha ezernyi ezüstharangocska szólalna meg, csilingel a kaczagás, mely amig útját a lélek tiszta mélyiből megteszi, a szív változatain suhan át és egyszerre, észrevétlen a mi sziveinkbe száll, gyógyulást, békét, szinte ujjongó örömet fakasztva. Az állami elemi iskolák tanítótestülete, a nemzet szerény napszámosai előtt tiszteleg ma ez a toll, mely elfogódott, hálás és őszinte köszönetét mond azért a tündéri két estért, mely a költészet, a báj és szeretet jegyében fogan- tatott. És láttuk a legkomolyabb felnőtteket a törékeny kis gyermek lelkületével, amint gondtépte arczuk redőil azok a kis kacsók lesimit- ják és mesebeli gyönyörűséggel éreztük, hogy az élet szép, az élet annyi szint, varázst, boldogságot rejteget, hogy a küzdelem édes gyönyörűség, ha a gyermekektől hitet és mesét tanulhatunk. A Polgári Kör zsúfolásig megtelt nagytermében a gyermekszív ülte diadalünnepét szombat és vasárnap este, áldást osztóan, gyönyört adóan és mi felnőttek visszaéltük, visszaálmod- tuk a múltat, amidőn dajkánk csöndesen elkalauzolt abba a csodás birodalomba, hol a rosszat piros szarvú ördögök büntetik, a jóság felett pedig nemtők virrasztanak. Nem éreztük a légkör pokoli hőségét. Lelkünk izzott, lángolt, lobogott. Szivünkben angyali muzsika csendült. Gyönyörű imádság volt ez a két este. A gyermekszívek imádsága — a jótékonyság oltárán. És láttuk a lelkesedést frigyre lépni a komoly és nemes ambiczióval. Láttuk az ártatlan dévajságot a derűs tréfa mezében. A gyermeklélek minden költészetét, minden gyöngyös ékét tárta ki előttünk egy kis színpad, ahova mindnyájunk lelke fellopódzott és megjutalmazta hálás szeretettel a mi aranyos kis művészeinket azzal, mi az álmodozó, mesecsufolt a világ, ez ugyan nem veszedelmes ve- télytárs. Mindig olyan sápadt, buskomor, majd meg csufondáros. Különben, hogy is gyanakodhatnék rá Andor, hisz a meghasonlott lovag Amerikába készül, hogy uj életet kezdjen az uj világban. Már Gzeczil hányszor pirongatta miatta és vigasztalta a kétségbeesettet . . . Most ez a különc ember: ez legyen előtte gyanús? Igaz, hogy hónapok óta csak ritkán jön és csak akkor, ha ő a házigazda nincs odahaza . . . III. így telt el az idő, és jóval hét óra előtt Szántó Andor, puskával a vállán, már ott állt a szérüs kertnél, ahol Gergely a kertész várakozott. Ida már délután befogatott, hogy a szomszéd faluba kocsikázzék látogatóba. Magával vitte Klárikát is ... És mégis rosszban járhat ? Mindezt újra átgondolta Andor s ráförmedt a kertészre: — Te! Ha hazudtál, ha elhamarkodva ítéltél, ha félrevezettél . . . — Sülyedjek el! A saját fülemmel hallottam . . . Összebeszéitek . . . — És Kelecsényi Elek volt? — Ólyanfélének látszott az az ur . . . Meleg tikkasztó augusztusi est volt. Andor nekj indult a szőlő hegyre vezető ösvényen, utána Gergely baktatott. A gyalogút meredek, de rövidebb, mint az, amelyen a szekerek, nagyot kerülve, fölmennek a présházhoz. Amint közel értek az épülethez: hintól és dolga nem volt, mint most, amikor ilyen példásan viszik a háztartását. Az előbbi beteges asz- szony ezer gondot okozott az önfeláldozó férjnek, most csupa vidámság, csupa öröm lehetne az otthona, ha egy idő óta az a rettenetes gyanú kínozná. Még az sem nyugtatja meg, hogy a kis Klárika pompás fejlődésnek indult. Kinek az érdeme ez? Ki másé, mint Idáé. Akárcsak az ő édes gyermeke volna a bájos baba. De Andort ez a gondolat is felháboritja. Ha csalódott volna? Ha ez az asszony gonosz és nem méltó arra hogy ennek az ártatlan angyalnak az őrzője legyen ? Ha le kell álcáznia őt ? Hányódott a lelke Andornak. És türelmetlenül nézett az ajtóra, mikor nyílik már, hogy újabb hirt halljon a titkolódzó asszonyról ? Hol késik az a kertész, aki a kém szerepére vállalkozott ? II. Kopogtatás hallatszott s utána fontoskodva lépett be a torzonborz szakálu, öreg Gergely. Sapkáját már a pitvarban levette s a zekéje zsebébe gyúrta, a pipáját is kivette a szájából, rácsettintette a rézkupakot s háta mögé tartva, úgy állt meg áz ajtó közelében. — Szólj már nó! rivalt rá izgatottan Andor. Mit tudtál meg? — Ma este 1 A szőlőben ... Az alsó présházban, hét óra előtt ott lesz az az ur . . . És oda Ígérkezett a , . . a . . .
