Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-03-25 / 12. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. márczius 25. nősen ingók zálogban ételén el foglalkozik és igy, tekintve, hogy Arad város 60.000 lelket számlál és ingók zálogbavételével egy intézet sem foglalkozik, az intézetnek ez az osztálya fontos közgazdasági missiót teljesít és forgalma már is oly nagy, hogy hat tisztuiselöt foglalkoztat. Aradot viszonyba állítva városunkkal, megállapíthatjuk, hogy egy ily irányú vállalkozás itt is csak haszonnal és üdvös eredményekkel prosperálhat s hitel- viszonyainkra csak egészséges irányban hathat. Megemlítjük még azt is, hogyha magánvállalkozásnak lenne a tárgya e zálogüzlet s ez a leghelyesebb lenne, városunknak is nagy anyagi hasznot nyújtana. összegezzünk! Városunk semmiféle zálogüzlettel nem rendelkezik, holott köz- gazdasági és hitelpolitikai szempontokból eminens szüksége van reá. Apró hitelünk reorganizatióját kell benne lássuk egyrészről s az uzsoráskodás megölójét vagy legalább is nagy mértékbeni ellensúlyozóját kell üdvözölnünk benne másrészről. Magunk részéről örömmel látnánk minden olyan irányú vállalkozást, mely ezt akarná megvalósítani s annak sikeres és hasznos működésében egy pillanatig sem tudnánk kételkedni. Mert egy zálogüzletből a városnak anyagi haszna, kereskedelmünknek és iparunknak hatékony előnye s apró és törpe hiteltkere- sőknek nagy kényelme lenne. Egy zálcg- üzlet alapítása eminens gazdasági érdekünk volna, amivel foglalkozni nem felesleges és legkevésbbé sem időszerűtlen. B. i. Madárvédelem. Márczius 2-4. Sok érdemes szó hangzott már el a hasznos madarak érdekében, de még mindig nagyon kevés, még mindig nem elég ahhoz, hogy czélját megközelítse, vagy épen el is érje, Nem fölösleges, nem szükségtelen tehát újra meg újra s mindig nyomatékosabban hangoztatni, hogy sürgős, nagyon sürgős a tenni való, ha elkésni nem akarunk. Miről is van szó ? Megmentéséről ezer meg ezer, izgő-mozgó, nyüzsgő-forgó, csiripelő apró A habozásból csakhamar a szilárd elhatározás terére csapott át, mielőtt még az ajtót becsukhattam voloa. Szobám ajtajának szárnyai merész sasrö- püléssel pattantak föl. Ráemeltem szemeimet a nyájastalan ismeretlenre s megnyugodtam. Hangja elég lett volna tiz embernek, de ő maga alig tette ki egy ember tizedrészét. Nyurga, czérna- szál emberke volt, bátran lehetett volna vele vitézkötést varrni. Ezt az embert veszedelem esetén félkézzel kiteszem szűrrel vagy szűr nélkül. — Nagynevű Írónkhoz van szerencsém ? kérdé. — Az attól függ, hogy kicsoda ön ? — Arra majd rátérünk! dörögte s gyanakvóig nézett végig. Visszagyanakodtam szemeimmel s kínos csend állott be, mint Prém József pályakoszoru- zott drámáiban. — Házas ön? tőré meg a csendet. — Fájdalom, nem! — Hát ez a bölcső? — Gondolataimat ringatom el benne. — Hm! Eredeti! — Oh, épen nem, csak hála! válaszoltam. Nyurga alakja egy óriási kérdőjellé zsugorodott. — Gondolataim sokszor elringattak engem, hála fejében néha-néha viszaringatom. Megtántorodott, a szikrázó szellemességre szédülés fogta el. — De térjünk, rá, kicsoda ön ? kérdém türelmetlenül. Most már habozás nélkül bemutatkozott. hasznos életnek, megmentéséről a hovatovább pusztuló termésnek, gyümölcsnek, gabonának, lisztnek és a mindennapi kenyérnek. Hát a mi gyönyörűségünk semmi ? A szemünknek, a fülünknek, a szivünknek szóló benső gyönyörűség, ami lelkünk felfrissítése! Bizony ez is valami, sőt nagyon is nagy valami! Lehetetlen, hogy ne hiányozzék az eresz alól a ficserékelő fecske,- a kémény mellől a gólya,- a kertből a fülemüle, czinke, rozsdafarkú,- a mezőről a dalos pacsorta, a vetésből a pittypalaltyoló fürj, a brekegő haris, a fürge kis csíz s a tarka tengelicz, az erdőből a kakuk, a fütyülő rigó és ki tudja hány, ezerszeres áldása, a kicsinyben is nagyot alkotó hatalmas Istenségnek! Hiányozni kell neki, mikor napról- napra fogy, folyton kevesebb lesz valamennyi, úgy, hogy innen-onnan ritkaságszámba megy a madárdal, mese lesz csak a népes fecskefészek, a gólya kelepelés, a kis czinegének bizalmas, bájos sürgés-forgása, hírből hallott a kakukszó s a méla pittypalatty. — Hiányoznia kell neki, mert úgy Összeforrott mindegyik a kikelet első pitymalatával, úgy oda tartozik az emberi létföltételek évszakos jelenségeihez, hogy egymás nélkül el se lehet képzelni őket. Hiszen, ha nem volna pompás élvezet a madárdal és kedves maga a kis madár, aligha függne falun és városon minden ház, minden műhely ajtaján ott a kis kálit, aligha rejtene foglyul magában örök özvegységre és buson- gásra szánt egész nagy madárvilágot! Vagy miért adják meggondolatlan emberek játékszerül a rabul ejtett esetlen kis madárfiókot, vagy meg nem becsült öregebb madarat? Nem-e, mert jól tudják, hogy a kis gyermek is végtelenül örül neki. örül és halálra kínozza. S váljon mit nyer vele, aki játékszerül adja neki? Pár pereznyi békességet, a melyet méreg drágán fizet meg, amikor a termését és gyümölcsét megeszi a pajor meg a hernyó. S ez akkor nem jut eszébe! Nem: akkor sem, amikor a jószágát majd agyonszipolyozza a légy, meg a bögöly, amikor a nyugalmát megzavarja, élvezhetetlenné teszi ugyanaz a légy, meg a szúnyog, amely nem hiányzik se a konyhából, se a kamrából, de még a tiszta szobából, sőt — tisztelet a házi asszonynak, — sokszor még a leveséből, meg a borából se! Hejh pedig, ha a mi fecskéink hazatérlek volna s nem állanának üresen a fészkeik egész nyarantszaka, bizony mégis csak máskép lenne ! Gyümölcsöseink tele vannak hernyófészekkel, úgy, hogy nem győzzük tisztogatni, még ha megbüntetnek is érte. Az alma, a körte, a szilva lehull, mert férges; cseresznyében, meggyben, baraczkban ott a kukacz; a dió belseje rossz és még a rózsafa gyönge ágacskáit is pusztára eszi valami, hogy siralom rájuk nézni. Pedig de permetezzük, de kapáljuk, hernyózzuk, — menynyit füstöljük, — mégis mind hiába! Az apró — Gerson, az összes jogtudományok tudora. — Fiskális ? Mélyen meghajtotta magát. — Marcsa ! Hamar ki az ajtókkal. Pillanat müve volt csak. Az összes jogtudományok tudorát birtokon kívül helyeztem. Legyűrve ingujjaimat, lihegve s megelégedetten szedtem föl álmadozásaimnak elejtett fonalát. Az alperesek nagy kontingensének kedves és tetsző dolgot cselekedtem s egy csapásra a reggeli gimnasztikámat is elvégeztem. Odakünt még javában bömbölt a tudor. Szaggatott oroszlánhangokon hallatszott be, hogy most már oda az amerikai örökség, melyet derék családomnak halászott ki. Az öröksége titkát és aktáit magával viszi a sírba. Az ismeretes végrendelkező amerikai nagybácsi volt az én egyetlen gyöngém; gyermekkoromban családunk számos tagja vitorlázott át Amerikába. S ez időtől kezdve valahányszor amerikai nagybácsiról olvastam, szentül megvoltam győződve, hogy a boldog örökös csak én lehetek, daczára, hogy hatalmas versenytársakat nyerék a felvidéki tót atyafiakban. Más emberrel ha ily malőr történik, a homlokára üt; én a Marcsa hátára ütöttem. Adta leánya! Ha urát elragadta a düh, legalább ő moderálja magát. — Hamar a fiskális után! Rohanó lépésbe helyeztük magunkat, hogy a becses aktákat megmentsük a sírtól, midőn újabb idegen állotta el előttünk az utat. Egy pillantás marcona, tagbaszakadt alakjára, vérben forgó szemeire, hatalmas ökleire, máris a leggyorellenséggel vajmi keserves a küzdelem és csaknem teljesen meddő is. Sáska ez valamennyi, mely úgy jön, mint förgeteg, hogy nem lehet védekezni ellene. És lám, régen nem volt ez igy! Ha volt is pusztulás, nem volt évről-évre és még emlékezhetünk arra, amikor nem csak pár kosárnyi volt az összes szilva-, alma- vagy dió-termés, hanem vékákkal adott minden fa, pedig nem is kellett permetezni soha. Csakhogy akkor még zajos volt madárdaltól a csalit, lármás a berek, megjött a gólya, a fecske, sok volt a kis madár és télen nem ok nélkül koppantgatták meg ablakunkat, didergő, fázó, éhező munkásai ami földjeinknek! Ma már nincs se madárdal, se berek, se gyümölcs, sőt sok helyen szüret, meg termés sincsen; — de van kopasz, leveleden, pókhálóktól, hernyófészkektől eléktelenült csenevész pár szál fa; hernyó, lepke, bogár, kukacz, sáska, futrinka, meg a jó Isten tudja miféle micsoda, ami se a szemnek, se a fülnek, se a szívnek nem kedves, se a lelket nem gyönyöriti. Hova lesz a rügyfakasztó tavasz minden gyönyörűsége, ha bimbó, virág nem ékesíti, ha a tél komor és szomorú, megunt borongását a várva várt első madárcsicsergés lelkűnkből ki nem űzi ? Hova lesz, ha a rügy, a bimbó s a gyönge csemete helyén ocsmány férgek emelgetik felénk undok fejüket ? Hova az aratás és a vidám szüret? Mert ez mind összefügg egymással és egyik a másik nélkül meg nem lehet. Védjük tehát a madarakat! Védjük ne csak jószívűségből és szórványosan, ne csak azért, mert szépek és kedvesek, hanem rendszeresen, a magunk jóvoltáért l Dr. Frumor Géza. II „UMiii Mizti-Eipler íii Mise. Márczius 22. A >Muzeiim-Egyesiilet* márczius hó 21-én délután 5 órakor tartotta meg rendes évi közgyűlését a Kaszinó nagytermében tagjainak és az érdeklődőknek élénk részvétele mellett. Az elnöki széket fleubauer ‘Ferencz alel- nők foglalta el, mig a jegyzői teendőket Neu- he/yer István titkár látta el. Az elnök rövid megnyitó beszédében megemlékezett az egyesület volt elnökének, megboldogult dr. Schönherr Gyulának lelkes és odaadó működéséről. Ezután a titkár tette meg szokásos évi jelentését. A nagy gonddal szerkesztett jelentésből kitűnik, hogy az év folyamán a tagok közül hárman, nevezetesen Schönherr Gyula dr., Koszlka Árpád és Vermes Kálmán elköltöztek az élők sorából. A titkár ismertette az elhunyt elnök kiváló érdemeit és indítványozta, hogy sabb tempóban egy gondolat érlelődött meg agyamban : Ez nem lehet más, mint békekövet a fiskálistól. Legnyájasabb mosolyaimat szedtem elő s koloratur énekesnői lágysággal kérdeztem: — Mivel szolgálhatok jó uram? A nagy előzékenységtől szinte megremegett s hasonló olvadozással felelt volna, de a szó torkán akadt. — Kerüljünk beljebb! Tessék édes jó uram 1 tört ki belőlem az amerikai örökség utáni áhi- tozás. Miután három pohár konyakot szédítő gyorsasággal leöblintett, lehorgasztott fővel, suttogó hangon dialógba fejlődő monológot kezdett. — Árva vagyok . . . Oh, ez a hang 1 Mintha a nagybőgőn üveghangokon játszanák a Cserebogárt. — Apámat leütötte a hajókötél. — Anyja mosónő volt I vágtam közbe részvéttel. — Nem! Ö a »Csak szorosan» hadastyán egyesület védnöknője volt. — De meghütötle magát, forró lázt kapott. — És meghalt. Két tojás nagyságú gyöngyöt morzsolt szét szemeiben. — Uram, ön jól tudja, mi az, árvának lenni 1 sóhajtott föl. — Fájdalom, csak az anyósom él ! — Ott voltam boldogult öregei temetésén. Akkor ön, uram, még iczike gyerek volt. — Térdig érő fekete ruhát viseltem, fekete szoknyával.
