Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-05-14 / 20. szám
1 1908. május 14. NAGYBÁNYA Amint a hatalmas porfelhő némileg oszladozni kezdett, megdöbbentő látvány tárult a nézők szemei elé. A hatalmas torony eltűnt, romhalmazban hevert s az állványok gerendái mint egy-egy óriási csupasz kar meredtek a romhalmazból az ég felé. Az első impressziója az volt mindenkinek, hogy a toronyépület romjai a munkások nagyobbrészét maga alá temette, erre vallott az a körülmény is, hogy a romhalmaz körül ide-oda kapkodó munkások, kik szólani sem tudtak a rémülettől, mind meg voltak sebesülve. A legtöbbnek a fején tátongott a seb, melyből patakzott a vér. A katasztrófa hire villámgyorsan elterjedt a városban és pedig oly alakban, hogy a leomlott. torony nemcsak a munkások nagyobbrészét temette maga alá, hanem számos polgári leányiskolái tanulót is, kik épen a katasztrófa idején jöttek ki a szomszédos iskolából. Elképzelhető az az óriási rémület, mely e hir nyomán támadt a városban. A felsőbányai- utczán nagy tömegek, csendőrök, rendőrök, tűzoltók, kétségbeesett szülők, a templomépitésnél dolgozó munkások hozzátartozói futva rohantak a katasztrófa színhelyére s a siránkozó jajveszékelések között, felhangzott az öröm sikolya is, midőn az egymást kereső családok tagjai a nagy tumultusban egymásra akadtak. Növelte a pánikot, hogy a városi kórházból két hullaszállító kosarat is vittek ki rohamlépésben a szerencsétlenség színhelyére, hol a romok közül véres, bezúzott fejjel, eszméletlen állapotban elszállították az első áldozatot, Ancsa, Pál munkást. A megmenekült munkások egyre azt hajtogatták, hogy a romok alatt bizonyára több munkásnak kell lennie s bár a veszedelem első per- czeiben ott voltak a katasztrófa színhelyén dr. Makray Mihály polgármester, Éqly Mihály főjegyző, Smaregla Mihály rendőrkapitány, Halmay Imre alkapitány s Grundböck István mérnök s erélyesen intézkedtek, a fejvesztett tömegben mentésről szó sem lehetett, mert a hatalmas kőtömeg eihordása nem órákat, hanem napokat vesz igénybe. Legelőször is tehát a sebesülteket vették gondozás alá, kiknek dr. Eerczinger Ferencz városi főorvos, dr. Kádár Antal kincstári főorvos, Nagy János városi orvos és dr. Wagner József kincstári orvos nyújtották az első segélyt. Sebeiket bekötözték s a súlyosabban sérülteket a közeli kincstári kórházba szállittották. Dr. Makray Mihály polgármester ekkor elrendelte a munkások és napszámosok listájának felolvasását, hogy megállapítható legyen, hogy a toronyépületen dolgozó munkások közül ki hiányzik ? Kinos, izgalmas pillanatok következtek ezután, ami$t a listából a névsort felolvasták s mig megállapíthatták, hogy sem a kőműves munkások, sem pedig a napszámosok közül senki sem hiányzik. Szemtanuk állítása szerint pedig, akik közvetlen-közeiből látták a katasztrófa lefolyását, konstatálható volt, hogy a templom tornyának közelségében a veszedelem pillanatában senki sem tartózkodott. Különben is a toronyépület nem dűlve esett le, hanem a maga súlya alatt szinte összeroppant, úgy, hogy a lezuhanó kövek egy tömegben hevertek s a toronyépülettől csak 10—12 lépésnyi távolságra levőkben sem okozhattak semmi kárt. Nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy katasztrófa a déli órában történt, akkor, amidőn a munkások nagyobbrésze már lejött az állványokról. Az egyik munkás, ki maga is megsebesült, igy beszéli el a szerencsétlenséget: Semmi jel sem mutatott arra, hogy mindnyájan, kik az állványon dolgozunk, oly közel vagyunk a halálhoz. A toronyépület egyik oldalán látszott ugyan egy kis repedés, de annak a szakemberek sem tulajdonitoltak semmi jelentőséget, mert ily kis repedések minden nagyobb uj épületen, az ereszkedés folytán konstatálhatok. A munka teljesen rendben haladt előre. Ma délben a gör. kalholikusoknál, mint az rendesen is történni szokott, pár, perczczel előbb szólalt meg a déli harangszó, mint a Szent István toronyban. S ez volt a szerencsénk. A munkások s a napszámosok nagyobb része sietve tódult le az állványokon s már lent lehettek, mikor a katasztrófa történt. Fent az állványokon csupán ketten-hárman lehettünk. Egyszerre halálra rémülve látom, hogy fent a magasban a torony falai meginognak s kétfelé válnak. Szinte önkéntelenül kiáltottam el magam: Nagy baj van, meneküljön mindenki I Én és egyik társam a templom épületének fedélzetére ugrottunk ki s a léczeken keresztül a tető alá bújtunk, hol a gerendákon másztunk tovább. Mindez egy pillanat müve volt s ekkor omlott össze a torony fülsiketítő zajjal, oly porfelhőt verve föl, hogy perczekig semmit sem láthattunk. Nekünk semmi bajunk nem történt, csupán mászás és ugrás közben szenvedtünk jelentéktelenebb horzsolásokat. Sok munkás úgy menekült meg a veszedelemtől, hogy az állványokról leugrott s esés közben szenvedtek kisebb-nagyobb sérüléseket. Egykét munkást a lezuhanógerendák s kövek sebesi- tettek meg. A megsérültek nevei a következők : Gsicsó Demeter, kinek vérző seb van a homlokán; Brinzeli Gábor, ki szintén a fején sérült meg; Garsó László, ki homlokán sérült meg s ugrás folytán rázkódást szenvedett; Ancsa Pál, ki fején sérült meg s szinte ugrás közben agyrázkódást szenvedett, Topán László és Garsi László. Ezeket a kincstári kórházban ápolják. Legsúlyosabban sérült meg közülük Ancsa Pál, kit eszméletlen állapotban szállítottak a kincstári kórházba s akiről eleinte azt hitték, hogy koponyatörést szenvedett. A behatóbb orvosi vizsgálat azonban megállapította, hogy nem koponyatörést, hanem agyrázkódást szenvedett és sikerülni fog őt az életnek megmenteni. Kisebb-nagyobb mérvben megsérültek még golyózáport s Görgey parancsára csak akkor vonultak vissza, midőn a mászólétrák rövideknek bizonyullak. Alighogy beszerezték a hosszú mászólétrát, már május 21-én Görgey újabb rohamot rendelt el. Előbb azonban több napon át minden este éjfélig tüntetéseket rendezett, csakhogy a vár őrségét kifáraszsza. A 21-iki ostrom megkezdésére egy röppentyű adta meg a jelzést a svábhegyi főhadiszállásról hajnali három órakor. A jelre kétszáz trombila harsant meg s négyszáz dob verte a riadót. Ugyanakkor megszólaltak az összes réstörő s ostromágyuk. A honvédek vad csatakiáltással, rettenthetetlen hő- siséggel rohanták meg a bástyákat, a falakat. A várőrség ágyutüze néha utczákat nyitott soraikban, de aki élve maradt, halálmegvetéssel rohant előre. — Előre! előre! hangzott a lisztek lelkesítő szava s a támadó hadoszlopok élén mindenütt ők maguk rohantak legeiül. Nagy Sándor parancsnoksága alatt a negyedik hadtest 28,44 és 47 zászlóaljai a réseflen intézték a tőtámadást; a rés jobb és baloldalait az 1,2. és 3. dandár rohanta meg. A bécsi kaput Knézich, a Gellért-hegy felőli főkapui pedig Aulich csapatai támadták. A Vízivárosban Kmelty intézte a rohamot A várőrség elszántan védekezett. Bömbölt az ágyú szakadatlanul, pattogott a gránát, ropogott a fegyver. De honvédeink oroszlánként küzdöttek. Rendithetlenül állották a tüzet s másztak fel a magas létrákon, mely a halál útja volt. Tizével, buszával hullottak alá holtan a magasból, de az aluljövők Éljen a haza kiáltással rohantak fölfelé. Az ostrom előtti napon Rónai Jáczint, a későbbi püspök azzal adott át 80 darab aranyat Görgeynek, hogy azt azon honvédnek adja jutalmul, ki elsőnek jut fel a várba. — Azt hiszi főlisztelenséged, hogy lesz még szüksége aranyra annak, ki Buda falát legelsőnek megmássza ‘i És Görgeynek igaza volt. A legelsők halálukkal pecsételték meg hősiességüket, hazájuk iránt érzett lángoló hazaszeretetüket. Hentzi az ostrom kezdetén a Vízivárosban küzdött, hol Kmelty vitéz csapai erősen szorongatták ; de csakhamar a hídfőnél termett, hol szintén nagy volt a veszély. Itt hallotta meg, hogy a honvédek a résen s a mászólélrákon már a várba hatoltak. Kétségbeesetten rohant föl a várba s egy csomó határőr élén a dísztérre vonul, honnan már látni lehetett a dicsőségesen előnyomuló honvédeket. Rohamra vezényel, miközben egy golyó leteriti. Krisztin nevű főhadnagy karjaiba hanyatlik. Haláltusájában hallja a honvédek mámoros diadalkiáltását, kik csakhamar ott teremnek csapatainál. Rónay János honvéd főhadnagy a kegyesrendiek zárdájába viteti a haldokló tábornokot, majd a főparancsnoksági épületbe s őrséget állíttat melléje, hogy bánlódása ne essék. Honvédeink igy fizettek Pest bombáztatásáért. 3 Krizsán Simon, Miháli János, Bikfalvi Pál, Földiáki Mihály, Krizsán György, Páska Károly és Horinkár László, ki csak nemrégiben lépett ki a tűzoltói szolgálatból. Ezeket a lakásukon ápolják. A helyszínén gyorsan s kellő számban megjelent csendőrség csakhamar kiürítette a czin- termet a bámészkodó tömegtől s a templom épülete körül kordont vont. Csak akkor volt látható egész nagyságában a veszedelem, ha az összeomlás rendes munkaidőben történik. A munkások közül, kik fent az állványokon dolgoztak, bizony aligha menekült volna meg valaki. Az óriási kőhalmaz, mely a 30 méteres torony anyagából került ki, mindnyájukat eltemette volna. Halálsápadtan, alig bírva szóhoz jutni, ekkor jelent meg a veszedelem színhelyén Brebán Sándor h. plébános. Ö a katasztrófa idején Borpatakon időzött, hol a délelőtt folyamán az iskolában hittantanitással volt elfoglalva. Épen hazatérőben volt, midőn a kincstári zúzdáknál az egyik bányamunkástól értesült a katasztrófáról, de oly alakban, amint az a városban is elterjedt, hogy a torony az összes munkásokat maga alá temette, Elképzelhető az a lelki állapot, melyben a h. plébános vágtató kocsin a katasztrófa színhelyére ért. Nyugalmát csak akkor nyerte vissza, midőn arról értesült, hogy halott egy sincs s a szerencsétlenségnek csupán sebesültei vannak. Rögtön a kincstári kórházba ment, hol végig járta a sebesülteket. Mindenik- hez volt vigasztaló szava s a sérültek hozzátartozóit is megnyugtatta, hogy valami utón gondoskodás fog történni róluk azideig, mig a család- fenlartó munkaképtelen lesz. Ez alatt intézkedtek a kereszthegyi és ve- resvizi munkások kirendeléséről is, hogy a romhalmaz eltakarításához foghassanak. Csakmar mintegy 60—80 bányamunkás jelent meg Bertalan Miklós főmérnök, kereszthegyi bányafőnök vezetése alatt, de mielőbb munkához foghattak volna, a templom bejárójának magasra meredő homlokzatfalát kellett ledönteni, mert leomlással fenyegetett. Ez minden veszedelem nélkül sikerült is s a bányamunkások hozzáláthattak az álványok hatalmas gerendáinak elhordá- sához. Az a hiobhir, hogy a ledőlt torony romhalmaza több iskolás leánykát is maga alá temetett volna, onnan származott, mert a polgári leányiskolából a tanulók épen a katasztrófa idején jöttek ki s midőn látták a nagy veszedelmet, rémülten szaladlak haza. A templomépülethomlokzata felé azonban senki sem ment, mert ez meg is volt tiltva s a templomépület oldala mellett levő utczára is csak azok tértek be, kiknek ütjük a kereszthegyi bányásznegyed felé vezetett. A magyarosított román stílben épített templomot Bálint és Jámbor budapesti műépítészek tervezték s tekintettel a nemes czélra, csupán csak készkiadásaik megtérítését fogadták el. 1906. év augusztus havában kezdtek a temp- lomépiléshez s az alapozási munkálatokat Graz János, id. Gyirászin János, ifj. Gyirászin János Midőn Görgey meghallotta, hogy Hentzi halálosan megsebesült, igy szólott: — Jobb igy% mert ha életben marad, fel kellett volna akasztatnom! Görgey később meglátogatta Hentzit s megkérdezte, hogy nem kiván-e családjára vonatkozólag intézkedni. — Minden dolgomat elvégeztem ! Ezek voltak utolsó szavai. Az ulczai harcz még jó ideig tartott, mert bár a Ceccopieri zászlóalj csakhamar megadta magát, de a várőrség német csapatai elszántan védekeztek. Úgyszólván házat ház után kellett honvédeinknek elfoglalniok. De a trikolor már a délelőtt folyamán ott lengett a Sándor- palotán a fekete-sárga lobogó helyett. Andrássy Jenő főhadnagy tűzte ki akkor, mikor még a harcz javában folyt. A háromszinü lobogó kitűzése leírhatatlan lelkesedést keltett a pesti oldalon, hol szivdobogva lesték az ostrom lezajlását s midőn azt a svábhegyi főhadiszállásáról Görgey megpillantotta, lelkesen kiáltott fel: — Éljenek a honvédek 1 Az ostromnak majdnem áldozatul esett a világ nyolezadik csodája is, mint ahogy az időben a lánczhidat nevezték. De megmentette Clark, a hid zseniális építője. Midőn azt Hentzi, látván a vár elvesztél, fei akarta robbantani, Clark a lánczhid kamráiba beleeresztelte a Duna vizét s igy megközelithetetlenné tette. A vár elfoglalása után Alnoch tüzérezredes vállalkozott a heroszlratesi tettre. Lőporos hordókat vitetett a lánczhidra a lefutó lánczok alá, melyeket ön-
