Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-25 / 17. szám
Etítlietési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztésig és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdáiéban la: Pétér 14. Városi gazdálkodás. Április 24. Moldován László képviselőtársam lesújtó kritikát ir a városi gazdálkodásról s kizárólag a város vezetőségét teszi felelőssé, kizárólag a magisztrátus bűnéül tudja be, hogy a város pénzügyi helyzete erős megrázkódtatás elé került. A siváran elszomorítónak rajzolt jelennel szemben a multat állítja elénk, midőn őseink azon tanakodtak a város ülésein, hogy a közjövedelmet mire is tudják fordítani s nekünk, szerencsétlen unokáknak pedig azon kell törnünk a fejünket, hogy miből fedezzük a mindinkább felszaporodó terheket. Ha ezt látnák őseink, bizonyára méltó szemrehányást tehetnének nekünk, hogy igy becsültük meg gazdag örökségünket. Engedje meg Moldován László képviselőtársam, hogy mint a képviselőtestületnek egyik legrégibb tagja, bírálatával szemben a legnagyobb tárgyilagossággal én is elmondhassam véleményemet. A város pénzügyi viszonyait én korántsem látom oly ziláltnak, mely az anyagi tönkrejutás katasztrófájával fenyegetne. Tagadhatatlan, hogy az uj, modern kor alakulásai, a megváltozott életviszonyok, a közegészségi, közrendészeti, humanitárius és kulturális feladatok követelményei hova tovább mind több terheket rónak a városra s nagy erőpróbának teszik ki a város teherviselési képességét, de az anyagi tönk szélétől még belátha- tatlanul messze vagyunk s az általános közgazdasági viszonyok jobbrafordultával •mathematikai bizonyossággal várható a város anyagi helyzetének jobbrafordulása is. Ha mi már most félünk az anyagi tönkrejutástól, amidőn a szó szoros értelmében vett háztartási kiadásunkat köz- jövedelmeinkből, pótadó nélkül fedezni tudjuk, ugyan mit szóljanak akkor azok a városok, kik a múltakban szintén rendezett viszonyok között éltek, de ma már, épen a változott viszonyok miatt, 100—150 százalékos pótadóval tudják háztartási egyensúlyukat fentartani. Pedig a városok kilenczven százaléka ily viszonyok közé jutott, nem a rossz gazdálkodás, hanem a modern kor fokozottabb követelményeinek nagy terhei miatt. Épen azért nagy igazságtalanságnak tartom, hogy a jelennel szemben a multat idézzük annak bizonyítására, hogy j milyen rosszul gazdálkodunk mi, de mi- | lyen jól gazdálkodtak elődeink. Hiszen vegyük csak elő régi költség- vetéseinket. Tegyünk egy kis összehason- I litást a múlt és jelen szükségleteivel i ! szemben. Mibe kerüli régente a városnak I az iskolafentartás év mibe kerül most? Mibe került régente a közbiztonság és mibe kerül most? A régi s joggal patriár- kálisnak nevezhető világban mennyire rúgott az akkori törvényhatósági tisztviselők fizetése, melyből uriasan megélhettek j s mennyire rug most a tisztviselők dotá- cziója, melyből bizony a nagy drágaság miatt csak szűkösen, szegényesen jöhetnek ki. A kiadások minden téren és minden rovatban horribilis emelkedést mutat- j nak s bizony ha tekintetbe vesszük még azt, hogy a tisztán állami funkcziók egy jó nagy részének ellátása is a város terhét képezi s az államnak a város közvetve és közvetlen is adózik, Isten csodája, hogy a terhek alatt még össze nem ros- kadtunk, mert a kiadások emelkedésével, nemcsak a jó vagy rossz gazdálkodás szempontjából, de az általános közgazda- sági viszonyok tekintetéből sem állott arányban a bevételek növekedése. S ez áll nemcsak ami városunkra, de az összes városokra nézve s épen ez okból foglalkoznak illetékes köreink azon mentő munkálatok előkészítésével, melyek a városokat lesznek hivatva válságos helyzetükből kiemelni. Elődeink iránt a legtiszteletteljesebb, a legkegyeletesebb érzelmekkel viseltetem, de a változott viszonyok között az ő pénzügyi politikájukat követni, egyértelmű volna azzal, mint lemondani arról, hogy valaha a modern, virágzó és haladni akaró városok sorában helyet foglalhassunk. Ma már nem az a városi politika princzipiuma, hogy a városi vagyonnal együtt megőrizzük a régi, avult állapotokat is, hanem legteljesebb erőnkkel szolgálnunk kell a közérdekeket minden téren s meg kell alkotnunk, meg kell teremtenünk a legnagyobb áldozatok árán is mindazt, mit a város polgárságának közegészségi, közbiztonsági, közgazdasági és kulturális szükíetei méltán és jogosan megkövetelnek. Ennek illusztrálására csak egy példát hozok föl. A „Nagybánya“ tárczája. • • Üzend. Lellcern meggyötörve Nem tud már repülni, A porban vergődik, Csak vonszolja, tűri E bús földi éltet . . . Mint holdkóros járok . . . A zöldülő berket Oly pusztának látom . . . Valami űz, kerget Messze e határról-. Nincs itt jó barátom . . . Madárdalt nem hallok, Virágit sem látom A pompázó rétnek. Dalt ne várj te tőlem! Lantom összetörte, Lelkemet lehúzta, Le a porba, földre A kaján világnak Gúnyos hahotája: Nem dalolhat az, ki A Golgotát járja. Fehér, rózsaszín, kék. (Hangulat.) Ott ültek mind a hárman fáradságtól pihegő kebellel a bálterem egyik szegletében. A fehér- ! ruhás csipkedő megjegyzést tehetett valakire, mert összedugott fejecskéjüket kaczagva hirtelen szétkapták. Sheherazade ezeregv-éjszakájának tündé- i ries alakjai elevenűltek meg a három bájos i gyermekleányban. Gondtalanul, önfeledten adták át magukat a táncz biztergető gyönyörét követő I pihenésnek. A kékruhás kerekrenyitott szemét a I menyezetre tapasztá s elgondolkozott, talán álmodott . . . Gesztenyeszin haj körité hátraszegzett fejét, a kimerültség nyugalmával ült ott megvetve magát karosszékében, csak nagy, kék szeme ragyogott; egész lénye görög istennőre emlékeztetett. És álmodozott ............Bizonyára nem is ha llotta a fehérruhás csacsogását, ki mint valami kis kohold folyton mozgott, csevegett, százszor nevetésre készteté rózsaszinruhás társát, pedig ez csak úgy, félvállról figyelt reá, gondolatai másfelé jártak. De a fehérruhás tovább csicsergett. Táncz- közben szétbomlott barna fürtjei úgy illettek bazsarózsa arczához s folyton ide-oda villogó bogárszeme elárulta vérbeli magyar lány voltát. A rózsaszinruhás szőke hajával, halvány ; arczával, finoman megrajzolt alakjavai úgy nézett ki, mint templomból idelopott oltárkép. Szelíd tekintetéből azt olvasta volna az ember, hogy inegbotránkozott a fehérruhás pajkos megjegyzésein. A forróság óriási. A fáradtság, meg a tánc ; izgalma elbágyasztotta idegeiket, a terem cso- í dálatos, bóditó hatása önfeledségre késztetett mindenkit. A fehérruhás észrevette mélázó barátnőjét. Te Zizi, esett neki csipkedve, ugyan ne bámuld a menyezetet, hiába keresed ott csillagodat, máshol ragyog az. Ugy-e ő nincs itt, azért vagy oly levert, drága Zizikém, tette hozzá fontoskodó arczczal. A kékruhás ráveté szemrehányó tekintetét:- Ugyan-ugyan Zozó, miért választasz j engem gúnyolódásod ezéltáblájául; nincs itt elég \ nép, hogy elmédet köszörülhessed. Meg aztán j csak hallgass, emlékezem én, mikor valaki oly szivszakadva leste egy fiatal ember érkezését a korzón, nem is volt ez oly rég.- Igen, veté közbe a szőke s tapsolt kezével, örvendve, hogy már a fehérruhásnak is arczára pirítják ártatlan vétkét, — igen, ismételte, a fiatal ember Zizi bátyja volt, én ! is emlékezem.- Bizony akkor Zozó képe is olyan holdkóros színű volt, évődött a kékruhás s kreol arcán szelíd mosoly villant át, aztán megint visszanyerte hidegségét. A fehérruhás elszégyellette magát egy kissé, elevenére tapintottak, de nem vette rossz íntxt Lajos.
