Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-25 / 17. szám
‘2 NAGYBANYA 1907. április 25. Moldován László képviselőtársam írja, hogy őseink hajdan azon tanakodtak, hogy a közjövedelmet mire is tudják fordítani? Vagyis annyi jövedelmük volt, hogy el sem tudták költeni. Szent igaz ! De kérdem, hogy hát akkor miért nem csinálták meg a vízvezetéket, a csatornázást, mikor ezeknek megvalósítása úgyszólván a közegészségügy legelemibb feltétele. Hiszen a vízvezeték és csatornázás kérdése nem mai keletű, igen, igen régi kérdés az s vannak városok, melyek e kérdést már félszázaddal ezelőtt megoldották. De ha őseink e nagy kérdés megoldásához hozzá fogtak volna, mindjárt nem lett volna pénzük sem, már pedig a régi időkben a városi politika az volt, melyet magyarán úgy fejeznek ki, hogy addig takarózzál, ameddig a lepedőd ér. S inkább lemondottak minden nagyobb alkotásról, semmint a város pénzügyi czir- kulusait megzavarják. Ma, elismerem, sokkal nehezebb pénzügyi viszonyok között élünk, de enhek daczára, vájjon kitérhetünk-e a vízvezeték és csatornázás megvalósítása elől? Ugy-e nem? Ennél szembeötlőbben talán nem is mutathatnék reá arra a külömbségre, mely a régi s a modern városi politikát egymástól elválasztja. De tegyük fel, hogy a jelenlegi városi gazdálkodás teljesen rossz, könnyelmű és elhibázott, aminthogy én is elismerem azt, hogy a városi vagyon kezelése nem eléggé intenzív, nem eléggé gyümölcsöző. Vájjon ki ezért a felelős ? E lapok hasábjain ezelőtt évekkel városunk egyik illusztris tagjának tollából egy czikk jelent meg a városi vagyon kezeléséről, melynek egyik pontja nagy igazságánál fogva különösen megragadta a figyelmemet. Szól ez a pont a következőképen: „Ne várjunk mindent a tisztviselői kartól. Bürokratikus munkájuk nagyon is igénybe veszik egyrészt, másrészt pedig a tisztviselői kart nem lehet megterhelni azzal a felelősséggel, melylyel a gazdasági téren az ujitás, a kezdeményezés, hogy ne mondjam a kísérletezés jár. Én a tisztviselői kart inkább végrehajtó közegnek szeretném tekinteni, aki a képviselőtestület határozatait a legjobb tehetségével, önzetlenségével s néha lemondást és áldozatot is igénylő odaadással keresztül viszi, megvalósítja ; de a gazdasági dolgok intézésére, a városi vagyon miként való kezelésére egyedül a képviselőtestület egyetemét tartom illetékesnek. Miből önként következik, ha rossz a városi gazdálkodás, a képviselőtestület nem teljesítette vagy legalább is nem úgy teljesítette kötelességét, mint azt a város közönségének érdekében kellett volna teljesítenie. Van- nak a képviselőtestület tagjai között kiváló finánczkapaczitások, jeles gazdák, kikre méltán számíthat a város közönsége, hogy a belterjesebb gazdálkodásra irányt mutassanak s egy uj, modern korszaknak rakják le gazdasági szilárd alapjait.“ Ki vonhatná kétségbe ez idézett szavak igazságát, mely nem most, Moldován László képviselőtársam czikke után, de évekkel ezelőtt, minden animozitástól menten a városi gazdálkodásért való felelősséget a tisztviselői karról a képviselőtestület egyetemére hárítja át. Rövidebben, meggyőzőbben aligha lehetne vázolni azt a munkakört, melyet az idézett sorok a képviselőtestületre nézve kijelölnek. S ezt a felfogást vallom én is. Hiszen a képviselőtestületnek nem az a feladata, hivatása, hogy tudomásul vegye a szabályrendeletek kormányhatósági jóváhagyását vagy azon kérdés fölött rögtönözzön parázs vitát, hogy valakit 50 vagy 100 koronáért vegyen föl a város kötelékébe, hanem legfőbb hivatása, hogy eszméket termeljen s* irányt mutasson, intézkedjék a városi vagyon minél intenzivebb gyiimölcsöztetésére s hatályosan ellenőrizze, vájjon a tisztviselői kar határozatait, utasításait szigorúan végrehajtja-e? Nyilvánvaló tehát az én álláspontom a városi gazdálkodásra vonatkozólag. Annak irányítása, a felmerülő gazdasági kérdéseknek miként való megoldása s általában a városi vagyonnak miként való kezelése a képviselőtestület kizárólagos hatáskörébe tartozván, a városi gazdálkodásért a felelősség is a képviselőtestületet terheli; mig a tisztviselői kar a képviselőtestület végrehajtó közege lévén, e felelősségben csak annyiban osztozik, hogy a hozott határozatokat a képviselőtestület intenczióihoz képest szigorúan foganatositja-e ? Ha nem foganatosítaná, az arra való kényszerítésre meg vannak a képviselő- testületnek a maga retorzionális eszközei. E kényszereszközök legelseje azonban nem a gilotin! Szerencsy József. Winkler József. 182! —1907. Tegnapelőtt, késő délután érkezett Nagybányára a hiób-hir, hogy városunk nagynevű szülötte: Winkler József sardikai v. püspök, nagyprépost, a Boldogs. Szűz Máriáról nevezett liptói prépost, a nagyváradi káptalan kanonokja, a II. osztályú vaskorona-rend lovagja, Nagyvárad és Nagybánya szabad királyi városok díszpolgára, gyémánt-misés áldozár, váratlanul, minden szenvedés nélkül, szivszélhiidésben elhunyt s jóságos lelkét visszaadta Teremtőjének. Mi nagybányaiak nemcsak városunk nagynevű szülöttét, hanem kulturális és humanitárius intézeteinknek egyik nemesszivü, áldozat* kész meczenását vesztettük az elhunytban, ki csak nemrégen is, ezelőtt pár héttel tett fejedelmi alapítványával megható tanúbizonyságát adta szülőföldje iránt tanúsított kegyeletes érzelmeinek, irántunk való jóindulatának. De alig van oly közintézetünk, mely ne érezte volna atyai gondoskodását és bőkezűségét ! A Mindenható magas korral áldotta meg. Hatvan évnél többet töltött az Ur oltára mellett folytonos, pihenést nem ismerő nemes munkával szolgálva hazáját, egyházát s e nagy idő alatt páratlanul nagy szívvel gyakorolt jótékonyságával tengersok könnyet szárított föl, sok sajgó sebet heggesztett be, úgy, hogy soha sem tudta a jobb kéz, mit cselekszik a bal. Egy igazi Jézus szive szerinti főpap hunyt el ő benne. Egy született filantróp ! Maga volt a megtestesült szerényszég s akik valaha csak néven, hisz úgy szerették egymást. Pillanatra elborult arcza,de csakhamar visszatért vidámsága. Egyszerre felcsendült a zene hangja s a három leány szeme mintha jobban csillogott volna, még a kékruhás szoborarczán is észrevehető volt a változás. Feketeruhás alakok közeledtek s vitték tova őket keringve. Felrezzentem szemlélődésemből, szinte rosszul esett, hogy ennek a hangulatos képnek varázsát megtörték. S amint öszbecsavarodott fejemet tenyerembe hajtottam, elgondolkoztam, vajon lesznek-e még ilyen boldogok, ha az élet báltermében kell keringeniök, hol igen sokszor kénytelen — kelletlen tánczol az ember? Vajon rálelnek-e újra egymásra, meglesz-e az önzés és féltékenység nélküli egyetértés közöttük, mely most szinte egygyé forrasztja szivöket ? Vajon egy csinos fiatalember nem vesziti-e őket össze, nem változik-e bensőséges szerete- tük engesztelhetetlen gyűlöletté ? . . . Most még vidáman, mosolyogva élvezik életük rózsás tavaszát, jde ha majd eljő a nyár ............Tört reményük omladékán nem si rják-e vissza a szép kort, mikor remegő őszinteséggel súgtak meg egymásnak egy-egy édes nevet ? ... . Talán nem . . . Sziriusz. A fehér orgonacsokor. — Emilé Zola. — I. A grófnő ott henyél a puha ágyban, a nehéz sárga selyem függönyök mögött. Amikor a nagy masziv állóóra tizenkettőt üt, lassan fölnyitja szemeit. A szobában kellemes meleg van. A nehéz szőnyegek, jól elzárt ajtók, a sürü függönyök édes fészekké varázsolják a fantasztikus rajzokkal ékesített szobát. Jó hely ez télen, ide nem hatol be az a csontot átjáró hideg. A grófnő, ki méltóztatott felébredni, egy hirtelen elhatározással ledobja magáról selymes, puha takaróit és becsengeti Juliet. — Méltóztatik parancsolni? — Mondja, milyen az idő? Olvad? — Oh Asszonyom! Milyen remegő hangon ejtette ki e kérdést. Bizonyára azokra a szegény elhagyottakra és nyomorultakra gondolt a grófnő amint felébredett, akiknek nincs meleg ruhájuk s düledezett, rozzant viskóikat át és át járja a hideg szél. — Julie! Olvad? A komorna átnyújtja a selyem pongyolát, melyet előbb gondosan megmelegitett. — Nem, grófnő! Nem olvad, sőt igen erősen fagy. Reggel egy megfagyott embert találtak a palota előtt. — A grófnő örömében hangosan felkiáltott. Bravo! Ah de jó, legalább ma délután korcsolyázhatom. II. A komorna kellő óvatossággal huzza szét a függönyöket, nehogy a hirtelen világosság megártson úrnője elkényesztetett szemeinek. A grófnő kinéz az ablakon. Az utcát vastag hóréteg fedi. Az apró hószemek csiszolt brilliánsokként ragyognak a bágyadt napfényben. Az egész hórétegnek pedig valami tulfinomult fátyolozott szürke színe van, amiről a grófnőnek rögtön eszébe jut az a toilette, amit a tegnap este vett fel a „Théatre Fran- caise“ premiérjére. Fehér selyem csipkével volt körülszegve, mint a menybolt, melynek széle körülöleli a háztetők fehér szélét. Valóban, tegnap este a grófnő páratlanul elragadó volt. Uj gyémántjai megtették a remélt hatást a közönségre. Színház után a „Caffé de la paix“-ben voltak, hol két óráig maradtak s igy a grófnő feje még kissé nehéz. De azért már a tükör előtt ül és gyönyörködik dús aranysárga fürtjeiben. A pongyola lecsúszik vállairól s azok, egészen a háta közepéig fedetlenek maradnak. Ebben a két vállbán gyönyörködött „tout Paris“. Ennek a szemlélete mellett nevelkedett fel egy nemzedék. Mert amióta a női tetszeni- vágyás kitalálta a kivágott ruhát, a grófnő egyetlen egy alkalmat sem mulasztott el, hogy bájait mutogassa. Valóságos lázzal hordozta a
