Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-28 / 13. szám
1907. márczius 28. NAGYBÁNYA 11 Többet nem tudott szólni. A vér elönté száját s nemsokára megszűnt élni. A törökök közeledtek. Habzó lovaikkal köriveket Írtak le s úgy rontottak Elemér felé, ki a földre eresztett Ugolinra borult. Az már boldog: harczolt, meghalt, mint hős, nem gyalázta meg a magyar nevet. Elemér kezébe vette szablyáját, védekezett, hasztalan, - sok volt az ellenség. Még az utolsó csapást akarta mérni a legvakmerőbb törökre, hogy aztán a saját szivébe döfje a haláltosztó vasat, mikor az markolatban kettétört. Elfogták. . . . * * * Szép vár volt Bihar. Magas sziklaormon épült, igazi sasfészek. Alatta folyt a Bihar folyó. A várba egyetlen feljárás vezetett, melyet a vár régebbi ura jól megerősített. Tizenkét ágyú tátogatta öblös torkát a feljárat felé, s belőlük alaposan el lehetett látni az ellenséget holmi vasszeg és más efféle csemegével. A sziklaorom a többi oldalról nagyon lejtősen ereszkedett alá, legmeredekebben azonban a folyó felé, annyira, hogy felülről alig lehetett a folyó innenső partját látni. Innen dobták le a halálraítélteket. A vár ez idő szerint egy béget ismert urának, ki mint ebben a korban más hasonló uraságok: bégek, beiek, agák, basák (meg a jó Isten tudná mind megmondani, hogy micsodák) csak úgy, minden donáczió nélkül jutott a várhoz. A bég a némettől vette el s csakhamar beletalálta magát a váruri magas méltóságba. Háremet tartott szebbnél-szebb odaliszkokkal, bár magát a béget nem épen megnyerő külsővel áldotta meg az anyatermészet. Magas termetű, nyakig láb ember volt, orrából kölcsön is adhatott volna s neki is jókora maradt volna, arczát elverte a ragya, szemét pedig, mint a kaméleon, külön-külön tudta forgatni. Elég legyen azt mondani, hogy azon a vidéken az anyák azzal ijesztették siró gyermeküket: jön a rut bég, — bezzeg elhagyta a gyerek a sírást. De nem csak a gyermekek féltek tőle, féltek a férfiak is, vérszomja és kegyetlensége miatt. Ha megharagudott, csoportostul hányatta a halálig kinzott foglyokat a Biharba. Remegtek tőle a lányok, mert elvitte őket a háremébe. S onnan csak egy ut maradt hátra a szerencsétleneknek, kiknek arczán a rózsák már elhervadtak: a Bihar. Legkedvesebb háremhölgye volt Delia, a szépséges-szép görög leány. Termete sugár, mint a hazájában élő pálmáé, szeme kék, mint az égboltozat, ajka, mint a hajnalpir; szőke haját ha kibontá, uszályként húzódott utánna — s mily édes volt hallani ezüst hangját, gilineve- tését. A bég már nem tudott hová lenni, folyton csak őt nézte, mindig csak vele volt, a gyönyörű görög leánynyal. A többi hölgyet meggyülölte. Egyszer kapta magát, mind behányatta a folyóba, hogy csak Delia maradjon az övé, — mert igazán szerette. Ég és föld, tűz és viz .......... A börtönt sziklába vágatta a vár építője. Most jó hasznát vette a bég, mert sok fogoly esett kezébe kalandozásai közben. Azonban nagy politikus lehetett, csak azt a rabot hagyta életben, kiről megismerte, hogy ur, hogy nagy váltság-dijat fizetnek érte. Ep most tért vissza martalócz csapata a csatából, vagy talán részt sem vettek benne, hanem a háború ürügye alatt a környéken rabolt, — sok kincsesei, de még több fogolylyal. A kincset elzáratta, a foglyokat pedig sorra járta, vizsgálgatta, melyikből néz ki valami. — A Biharba velük, hadd vesszen faja is ennek az otromba gyaur népnek. Delia az ablakból nézte s hallotta a halá- í los ítéletet. Megesett szive a rabul ejtetteken, de különösen egy ifjún, kinek nemes arezvo- násai mély érzésre, szerető szívre vallottak. Gyorsan lesietett az udvarra és kérte paran- csolóját: — Bocsásd e foglyokat szabadon, hisz anyjuk, testvérük, feleségük várják őket otthon: bocsásd el az én kedvemért, az enyémért, — s oly hízelgőén kérte, simogatta bársony kezével a bég ripacsos arczát. A várurnak eleinte tetszett a hízelgés, mosolygott, de azután féktelen düh szállotta meg, hogy kedves hölgye hitetlen szeme elé került. — Nem, meg kell halniok, már csak azért is, mert téged láttak. — Legalább annak az ifjúnak kegyelmezz, hisz oly fiatal, oly sokáig élhet s oly szép az élet, - kérlelé Delia. A bég hajlott az unszoló kérésére, hizel- gésre, életben hagyta az ifjút, a többi azonban a Biharba fűlt. Az otromba török boldognak hitte magát. Azt gondolta, hogy Delia szereti, pedig ha tudta volna, hogy az a szőke angyal éjszakánként leszokik a börtön mélyébe a magyar rabhoz, Elemérhez. Szerették egymást. Delia már abban a pillanatban, midőn először látta. Beszélgettek a reményteljes jövőről, meg az édes szerelemről, - mindent rózsaszínben láttak. Sokáig nem tarthatott ez igy. A bég végre is megtudta. Hallatlan harag fogta el. Maga elé hurczoltatta mind a kettőt, nem szólt, csak nézte őket, szeme vérben forgott, ajka vonaglott. Delia reszketett, Elemér oldalánál keresett oltalmat. Majd látszólag lecsendesült, de még folyton ölyvként nézett Elemérre és Deliára, a remegő kis galambra. Végre nyugodtságot erőltetett magára. — Csak könnyű az ilyen bolondot kijátszani, mint én. De nem addig a, hitetlen kutya; elhódítottad Deliát, legyen a tiéd, nem akarom e kis virágot elhervasztani, annyira szeretem. De mit adsz nékem kárpótlásul, Deliát én száz aranyon vettem egy örmény kereskedőtől. Delia egész testében reszketett, mint a nyárfalevél. Tudta, mikor ura dühében nyugodtan iparkodik beszélni, akkor dúlja keblét legjobban a féktelen szenvedély, akkor szokott pokoli terv íogamzani ördögi agyában. Elemér nem tudott mit szólni. — Van egy tervem; a várban nincs kút, ez nagy baj, te vájsz a sziklába egyes-egyedül kutat, s ha a forrás felfakad, tiéd lehet Delia. * * •i* 7 Ragyogó nappal, koromsötét éjjel folyton hangzik Élemér vésője, kalapácsa. Múlnak a ve- rejtékes hónapok, készül a kút. Felülről már nem látni a munkást. Delia most is meglátogatja, segít neki. Bársony keze kérgessé lesz a nehéz munkában. Múlnak a verejtékes hónapok. A kút készül, de Delia nem jő segíteni, nagybeteg, napról- napra hervad. Elkészült a váltságdíj, felfakadt a viz, Elemér csak Deliát várja, hogy együtt mehessenek a bég elé. De a lány nem jött. Láttál már virágot hervadni, mely az arany harmat csókja után eped. Lassan lehajtja fejét, elveszti üde színét s aztán meghal. így fonnyadt Delia is. Arcza halvány, arczárói leszedte a méla bánat a haj- nalpirt, lelke félig már ott, az örök szerelem birodalmában lakozik. A béget szomorúság fogta el. Látta, érezte, hogy Deliát elveszti. Egy martalócca, hogy örömet szerezzen neki, elment Elemérhez, ki a kész kút mellett üldögélt s kedvesét várta. — Hiába vársz már, jó gyaur, hölgyed elköltözött, azóta a hetedik paradicsomba hurik fűzik haját gyöngykoszoruba. Elemér az utolsó szókat már nem hallotta, magának ásta a sirt. Delia megátkozta a béget, a várat, a folyót, a környéket. — Vessz el, de ne a harezmezőn, hanem zsinór által, legyen neved feledve, melynek dicsőséget szerezni oly nagyon törekedtél. Omolj romba vár, légy puszta halom, ne tudja senki, hol léteztél. Apadj el folyó, úgyis elégszer dagadtál már embervértől. Légy átkozott környék, ne verjen rajtad ki a fü, ne illatozzék meződön virág, ne daloljon bokraidon a kis madár. Nemsokára ő is követte kedvesét. Erdő szélén lombos hársak aljában áll egy magános házikó. Lányka álldogál a tornáczon s nézi-nézi az utat, mikor kerekedik rajta porfelhő. Vár-vár .... Ha vitézek jönnek, kérdi, látták-e testvérét, meg .... ki se meri mondani, csak pirulása sejteti, kiről szeretne hallani. Hiába! Nem hoz hirt a két leventéről senki, senki. . . . % * * A bég vesztett csatából futva, önmagát kötötte fel egy fára. A vár romba dőlt, helye puszta, nem nő fü, nem illatozik környékén virág. A kis madár magasra emelkedik a légben, ha könnyű szárnynyal fölötte elszáll. A folyó is elapadt, nem szolgál többé vesztőhelyül. A béget is elfeledték, — hisz még neve sem ismeretes. Dejtéri B Q. Pilleszárnyak. Egy séta-uton ketten mentek együtt: egy öreges ur, asztmás, elhízott termetű és egy ifjú hölgy, kinek szépsége makulátlan volt, de ezzel szemben erénye annál jogosabb kifogás alá eshetett. Mentek együtt, az ur némileg szuszogva, a hölgy pedig kedvetlenül. Nem beszéltek egymással, mert egy kis differenczia volt köztük egy túlságosan borsosáru brilliáns butón miatt. Közvetlen előttük az utón pedig mindig tovább, majd újra tovább röppent egy pillangó. Pár lépésre bevárta őket, azután ismét előre szállt, mintha az irányt mutatná nekik. Különösen fejlett szép példány volt. Mikor szárnyát széttárva megpihent, a szivárvány minden színében ragyogott. Mikor pedig fölrepült, hasonlatos volt egy levegőben libegő drágakőhöz. A leány nem tudta levenni szemét a röp- kedő csodáról. A borsos áru brilliáns buton miatt nagyon haragos volt, igy hát ártani akart valaminek s amikor a pillét már-már beérték, utána lépett, hogy eltapossa. — Ne! ne bántsa! - kérte kísérője. De ezzel a kéréssel csak azt érte el, hogy a nő most már igazán meg akarta keríteni a lepkét. Jött a legközelebbi alkalom. A pille fürge szárnynyal újra ki menekült az apró láb halálos nyomása alól, de a leány egy ügyes kézmozdulattal a levegőben elkapta. Ott vergődött szegény az ékszeres, keskeny kacsók között. A leány végig dörzsölte a szárnyait. A durva fogás alatt egyszerre eltűnt azokról a káprázatos ragyogás. Azután megfogta az egyik szárnyat; nyűgöd, biztos mozdulattal letépte. A pille megmaradt szárnyával kétségbeesetten verdesett. A lány pedig hirtelen letépte ezt a szárnyat is. A gyönyörű repülő csodából mi maradt ? Egy kicsi utálatos pondró, mely kínjában jobbra balra görbült a leány fehér tenyerén. — Milyen kegyetlen maga Olga ! — mondta összeborzadva a kövérkés, asztmás ember. Nem sajnálja ?
