Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-28 / 13. szám
12 1907. márczius 28. Olga válasz helyett eldobta magától a kicsi férget, agyontaposta. Csak azután felelt: — Ti talán sajnáltok bennünket, mikor miattatok elpocsékoljuk szegénységünket, ifjúságunkat ? S gyűlölettel és undorral nézett a szuszogó emberkére, aki asztmás mellét kidüllesztve, szaporán szedte a lábait, hogy a szép és ifjú hölgy mellett 5 is, ha nem is szépnek, de legalább aránylag ifjúnak látszassák. NAGYBÁNYA Idegenben. c/7 cMürz folyó partján, az aflenzi réten Cseng a német nóta, hallgatom már régen, Jj hős esti szellő felkapja szárnyára, Bólongat hozzá az erdő minden fája. * Nehezteléssel váltak el. A nő közvetlenül az ur orra előtt csapta be az ajtót. A szobaleányt kiküldte a szobából. — Egyedül akarok lenni! ár td_.. .iuuu.ua UllOZOtt uju segédtelekkönyvvezető Karánsebesen. Egykor vőlegénye volt Olgának, de Olga közvetlenül az esküvő előtt szökött meg mellőle egy úrral, akinek pénze is volt s szalon kabátjait is jobb szabónál csináltatta. Olga nézte, nézte a képet. A derék nyárspolgári alak mellé oda képzelte magát, mint tisztességben viruló pozsgás nyárspolgári alakot. Úgy tűnt föl neki ez álom, mint egy elvesztett éden s leküzdhetetlen sóvárgást érzett a segédtelekkönyvvezető után. A szivébe nyilait egy kérdés : — Hátha ima neki ? A kérdés nem hagyta nyugodni. Pár perez múlva az Íróasztal előtt ült és irt. Mert Olga i a gyors elhatározás barátja volt, aminek már akkor is bizonyságát adta, mikor nagy hirtelen és bucsuzás nélkül ott hagyta a rossz szalonkabátot a jó szalonkabát kedvéért... Kedves Ferencz! Undorodom ettől az élettől, és ha nemes szivével még meg tudna nekem bocsátani, kérem, könyörgök ... Ennyi készült el a levélből. Azután Olga az asztalnak támasztva a tollat fogó kezét, elmélázott fölötte. Csengettek. Jött a szobalány : — A kereskedelmi tanácsos ur ! Bosszús és zord volt a válasz : — Menjen a pokolba ! Mond, hogy fáj a fejem ! A leány eltűnt, de visszajött egy névjegygyei. A névjegyen igy lehetett olvasni az Írást: — Drágám, rabszolgája vagyok! Hozom az ékszert. — Ah! — tört ki Olgából a kielégített hiúság öröme s egyszerre kiegyenesedett, mint egy diadalmas királynő. Bocsásd be ! S mig a leány künn járt, lassú, biztos mozdulatokkal apró darabokra tépte a megkezdett levelet. Egy szó sem maradt épen. Sem a Ferencz, sem az undor, sem a könyörgés, sem a Ferencz nemes szive. A levegőbe szórta szét őket s a papirszeletek lassan libegve szálltak a puha szmirna szőnyegre .... Szól a nóta búsan a rennfeldi rétről, /Jlpesi kunyhóról, a csillagos égről; Elhallgatom, de a szivem meg nem hatja, Jfogy a „mürzi erdő levelét hullatja." Jíinyitom szememet, az óriás hegyek Rám merednek, est van; hazafelé megyek, Nem haza, nem haza, nem lehet, hiába, Jiicpmy házunk helyett a nagy kaszárnyába... Kuszkó Dezső. Tisztitó tűz. ízlésesen, de fényűzés nélkül berendezett szoba. Elza az asztalhoz támaszkodva áll s némi ijedtséggel az ajtóra mereszti szemeit, a melyen Tódor lép be. Egy perczig szótlanul állanak szemközt egymással.) Elza: Ön azt irta, hogy beszélni óhajt ! velem, báró ur . . . Mit kíván tőlem ? Tódor: (zavartan) Valóban .... azt Írtam ... és ... és köszönöm, hogy szives volt engem fogadni. Elza: (hidegen) Oh, nem járt érte különös köszönet. Mindenkit, akinek beszélni valója van velem, szívesen fogadok. (Kezével int Tódornak, hogy foglaljon helyet, de ez nem mocczan a helyéről.) Tódor: Nagy fájdalmat okoztam Önnek! Elza: Az régen volt. . . Elmúlt. . . Tódor: Tegnap múlt egy esztendeje. Jegyesek voltunk. Ön gazdag volt s én, az elszegényedett báró, az ön hozományával akartam újra fényesre csiszolni a hétágu koronát, mely az idők zivatarában megfakult. Ekkor történt, hogy megboldogult édes atyja . . . Elza: (megindultan) Szegény jó apám! Tódor: . . . egy éjszaka elveszítette a tőzsdén vagyona legnagyobb részét és nem akarván túlélni a csapást, fegyvert emelt önmaga ellen. . . Elza: (zokogva) Istenem! Istenem! Hát ezért jött, hogy feltépje a sebeimet ? Tódor: És én elkövettem a leggyalázato- j sabb tettet, a mit az ember csak képzelhet: gyáván meghátráltam a házasság elől. Elza: (erőt véve magán) Szabadságában állott. Tódor: Hitvány voltam és megvetést érdemeltem. Könnyű lenne ma azt mondanom, hogy a rokonaim befolyása alatt állottam, hogy ők voltak, akik ingatag lelkemet tévútra vezették, akik rettentő képekben festették le előttem a szegénységet, a nyomorúságot s rávettek, hogy a gyűrűjét visszaküldjem. Én nem mentegetem magamat. Hiszen a férfinak, ki a végzettől erős lelket, önálló akaratot kapott, nem szabad a legelső szellőfuvásra nádként hajladoznia. Gyönge voltam. Ha lett volna mellettem egy meghitt, jó barát, egy szerető testvér, aki felvilágosított volna arról, hogy milyen aljasság, milyen feneketlen gonoszság az, a mit teszek, higyje el, másképen történt volna minden. Elza: Jobb, hogy igy történt. (Büszkén) Sohasem tudtam volna elviselni azt a tudatot, hogy ön könyörületből, vagy éppenséggel azért tartott ki mellettem, mert igy kívánta a gavallértempó. Tódor: Az eset után nyomban elutaztam. Jobb időkből maradt egy kis viskóm az erdélyi határon. Odamentem. Vállamra vetettem a puskámat és naphosszat vadászgattam. Elfogott a vadászszenvedély. Jól érztem magam az erdők félhomályos rejtekében, a hol senki sem zavart, a patak partján, a hol nem hallottam egyebet, mint a viz csöndes, dallamos mormolását. Ébben a magányban, az istenadta természet csodás harmóniájában ismét megtaláltam önmagamat. Lelkemnek megtépett foszlányaiból, mint a tündérregék üstjének párázatából, egy csodaszép leány alakja kelt ki és fagyos gunynyal, megvető mosolylyal nézett le rám. Gyakran felugrottam, hogy megragadjam hófehér kezét, hogy átkaroljam karcsú derekát, hogy lecsókoljam ajkáról a fagyos gúnyt, a mely szinte megőrjített, de a kép hirtelen tovasiklott, eltűnt s én a puszta levegőt fogtam át csupán. Egy ilyen látomás után egyszer összeestem s alkonyaitól hajnalig aléltan feküdtem az erdő nyirkos talaján. Arra járó emberek rám leltek s a vállukon vittek haza. Hetekig feküdtem utána lázálomban, nehéz, veszedelmes kórban. Az a jó parasztasszony, aki betegségemben ápolt, a megmondhatója, hogy a belső tüztől eltikkadt ajkam szünetlenül az ön nevét suttogta, az ön bocsánatát esengte. Elza: (megindultan) Én megbocsátottam önnek. Nyugodjunk meg a végzetben. Tódor: Nem azért mondom el mindezt önnek, hogy könyörületre bírjam és bocsánatát kierőszakoljam. Tudom, hogy ön jó, nemes, nagylelkű s az emberi gyarlóságokkal szemben végtelenül elnéző, De én nem érem be ezzel. (Könyörgő hangon) Elza könyörgöm, ha van még a szivében egy szikrája annak az érzésnek, a melynek részese voltam, ha van még a lelkében egy csöpp hajlandóság hozzám, feledje el a multat, űzze el magától, mint egy rossz álmot és legyen újra az enyém, mert nem tudok élni nélküle. Szeretem önt Elza, szeretem, bűnbánó szivem egész hevével, a boldogtalanság tüzében megtisztult lelkem édes reménységével. Elza: (szelíd mosolylyal) Lám, ön még mindig a régi. Az önzés vitte el mellőlem és az önzés hozta vissza. Akkor jólét után vágyott, most a boldogságot kergeti. Tódor: A boldogságot! Ha önt nem tehetem azzá, lemondok róla. Az önzés nem bir lemondani. Elza: S ön tudna? Tódor: Van olyan élet is, mely örökös kálvária. Elza: Szótlan megadással hordani a keresztet, — ebben van a lemondás fenséges ereje. Tódor : Akkor hát hordozni fogom, a mig terhe alatt össze nem roskadok. Isten önnel! (Az ajtó felé indul.) Elza: Isten önnel! (Látva, hogy Tódor a kilincsre teszi a kezét) Tódor! Tódor: Elza ! Elza: Meggyőződtem róla, hogy ön lemondani is tud. Tehát nem az önzés hozta vissza. Tódor: A szivem hozott vissza, a mely gyötrelmek árán rászolgált a boldogságra. Elza! Remélhetek ? Elza: Ha megférek abban a kis viskóban én is . . . Tódor : Életem! Boldogságom! Fehér Jenő. mi ás te öaiz iZ k ;t n Nej, nem így volt máskor, nem is olyan régen, Más nótát hallgattam én egy szebb vidéken, Szőke Szamos mentén, az édes hazába’ Szólt az öreg bojtár siró furulyája. dia Ugatta a többi a pásztortüz mellett, Elfeledtek mindent, estebéd sem kellett. Jfallgatták sokáig, mig az édes álom Lopózva megjelent a barna pillákon. cMajd az öreg bojtár a furulyát végre Szürujjába dugta s fölnézett az égre: „Istenem, teremtöm, őrizd meg a nyájat, Minden igaz lelket, minden hű szolgádat!"... Benda Jenő.
